Tizenöt éve, mióta vállalatitanácsadok, és ilyetén formán sokkal több közöm van a reálgazdasághoz, mint Platón ideáihoz, azt tanulom, hogyha meg akartunk érteni egy vállalatot, akkor két irányból kell közelíteni: a könyvekből és a shop floorról (az aktuális munkavégzés helyétől). Én a magyar gazdaságot is vállalati tanácsadóként szemlélem, mivel alapvetően ugyanúgy működik. Ahogy nincsenek illúzióim a vállalati teljesítményekről (elképesztően rossz cégek vannak nagyon értékes brandek jótékony árnyékában megbújva), úgy a magyar gazdaság elképesztő deformitásai sem meglepőek.
Igazából nem nagyon vagyok hasra esve a gazdasági elemzésektől, mert az elemzők nagy része általában elég tájékozatlan a tényleges értékteremtéssel és annak gyakorlatával kapcsolatban. Mindenki tudja, hogy "egy jó londoni adat" általában annak a jele, hogy a tőkepiaci befektetők biztonságban látják a pénzüket (általában rövid távon, mivel a legtöbb finanszírozási vállalásuk egy Magyarországhoz hasonlóan esendő gazdaságban rövid távra szól, de ez a hozzáállás semmiben sem különbözik a legtöbb tőzsdei cég és részvény viselkedésétől), és nem arról szól, hogy a magyar reálgazdaság, az életszínvonal és a fenntartható fejlődési pálya jó karban lenne. Merthogy nincs. Hasonlóan gyengék -- néhány tiszteletre méltó kivételt leszámítva -- a honi közgazdászok elemzései, többnyire, mert államháztartási vagy költségvetési szemléletűek. Én azt tanultam, hogyha tudni akarod, milyen állapotban van egy vállalat, beszélj azokkal, akik az értéket termelik, és a lehető legmesszebb esnek a vezérigazgatói titkárságtól. Ugyanez érvényes az országra is. Egy vállalat jövője a vállalati kultúrában (a "fejekben") dől el, ahogy Magyarországé is eldőlt ott egy időre: a népe kivonult először a politikai rendszeréből, és másodjára az országból is. Nem segíthet ezen a könyvek semmilyen "főzése".
Ebben az országban csak azok bíznak, akiket a kormány közvetve vagy közvetlenül fizet. Sőt azok se, és legalábbis ha nagyban játszanak, ők is félretesznek, vagy külföldre menekítik a pénzüket. (A lakossági kézben kötvényállomány növekedése nem finomítja, hanem erősíti ezt a képet, hiszen maga is az államiasságba, nem pedig a reálgazdaságba, a fogyasztás fenntarthatóságába és a javuló életkilátásokba vetett hitet tükrözi.) Ebben a helyzetben, amikor a kritikus tömeg már lemondott az országról, szívfájdítóan röhejes hallgatni a kormányzati gazembereket, amint tíz éven belüli világszínvonalú oktatásról, Európa éllovasáról meg hasonló idült ostobaságokról beszélnek -- egy önmagát már feladott népnek. Egy vállalatot fenntarthatóan sikeressé tenni, amikor a finanszírozása, a termékei, a brandje, az operatív képességei stb. megbízhatóan folyamatos fejlődési pályán vannak, hosszú-hosszú évek munkája. Egy olyan országot újra stabilizálni és sikeressé tenni, amelyben minden erőforrást szisztematikusan, tudatosan szétvernek, legalább egy évtized -- és még akkor sem garantált a kultúra visszafordíthatatlan változása. De el kellene kezdeni, mert minden nappal lejjebb csúszunk. Egyszer vehetné mindenki a fáradságot -- ha már nem ismeri közvetlenül azt a kb. ezer vállalatot, amelyen az ország sorsa múlik -- hogy megnézze legalább a beruházási, tőkemegtérülési, termelékenységi, exportképességi és bérmutatókat, plusz képzési gyakorlatokat, amelyek az 50 fő fölötti középvállalatok mindennapjaiban fellelhetők. Ha sírni akar, ezek láttán megteheti.
A görögök ártatlanságáról mindent lehet mondani -- csak éppen senkit sem érdekel, aki egy kicsit is hisz abban, hogy egy nép és a vezetői felelősek a saját sorsukért. Az eladósodás a versenyképes értékteremtés hiányának és a kultúra korrupciójának kettős következménye. (Engem az sem érdekel, hogy ez a világtrend.) Amennyire nem vagyok hasra esve az elemzésektől, úgy nem vagyok hasra esve a pénzügyi kormányzás hatalmas mítoszától sem. Ha egy valamire való közgazdász tíz-tizenöt éves tapasztalattal nem lenne képes egy államháztartást megtervezni úgy, hogy bekalkulálja a finanszírozás, a termelékenység, a hosszabb távú értékteremtés (kb. ennyi) szempontjait, akkor egy csaló szemfényvesztő, és menjen el ablakot vagy lovat pucolni (a legtöbbnek ezt kéne tennie). A magyar gazdaságot is ilyenek irányítják. És mivel az állam szerepe rettenetesen nagy, süllyedünk is folyamatosan, amit csak az nem vesz észre, akit megnyugtat, ha a könyvek főzésében való jártasság a legfejlettebb készség egy ország élén.
