Babits Mihály: Petőfi koszorúi (részlet)
“Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.
Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe. (…)”
Barátaim! Magyarok!
Holnap, amikor a miniszterelnök által celebrált hivatalos ünnepségen kivezényelt Pest megyei középiskolások állják majd a sorfalat és lengetik a zászlócskáikat, akkor a “hazug koszorúk láncai” sokadszorra legyőzni látszanak majd a magyar szabadságot. Nem a SÜKET Hivatal fogja vinni a koszorúit, amitől Babits félt, hanem a SZÁMÍTÓ Hivatal, amelyik pontosan tudja, hogy a magyar nép szabadságvágya ugyan erős, a szabadságvágyunknak ugyan hosszú a hagyománya, a SZABADSÁGUNK hagyománya viszont annál rövidebb! – és mivel a szabadságunk emlékezete rövid, alig van mibe kapaszkodnunk, amikor ismét fel akarjuk venni érte a harcot. Alig lenne mibe beleállnia, alig lenne miben megkapaszkodnia azoknak, akik üvölteni, zúgni akarnák Orbán felé holnap a Múzeumkertben, hogy EDDIG, ÉS NE TOVÁBB… mert nem tudjuk, nincs beleírva génjeinkbe, hogy meddig, és mettől ne tovább.
A szabadság árva Magyarországon, megelégszünk a szabadság vágyával, és erős vágyakozásunkból már nem telik cselekvésre. Még kevésbé a szabadság intézményeinek szívós ápolására. Az ösztöneink nem vezetnek pontosan, arra hajlunk, amerre az erősebb politikai szél fúj. Vannak, akik egyenesen hasznosabbnak találják a rabságot a szabadságnál! Sokan közülünk már nem csak meghajlottak, de meg is törtek.
A magyar szabadság története fájóan rövid korszakokra korlátozódik. Hetekre, napokra, legfeljebb itt-ott hónapokra. Fellángolások, itt-ott egy győztes csata, amelyben a nemzet függetlenségének és a polgárok szabadságának jelszavait egy zászlón fújta a szél, ugyanazon szívek dobogtak mindkettőért. Egy-egy karizmatikus vezető, de sehol az intézményes biztosítékok és a társadalom tartós szövetsége a személyes és kisközösségi szabadságok védelmére. Sehol a bölcs hongyarapítás, a kitartás, a józan messzire tekintés -- sehol a nemzet ereje. Nincs ennek hagyománya.
Orbán ezt kihasználva mondja el az ünnepi beszédét holnap, és ennek ismeretében beszél majd a bátorságunkról. A bátorságról, amelyet éppen megtörni igyekszik. A bátorságról, amitől évek óta szívósan el akar tántorítani! A szokásos taktikával él: kisajátítja a szavainkat, és pontosan az ellenkező értelemmel ruházza fel őket, mint ahogy a magyarok értik őket.
A nekünk tulajdonított bátorság éppen a gyávaságra épít, a gyávaságunkban reménykedik.
Március 15-ről szól, de valójában a szabadságunkat számolja fel.
Öt évnyi szünet után újra polgárságról beszél, de illiberalizmust – magyarul önkényt – ért alatta. Megvédene minket, de valójában megfoszt mindentől, ami drága nekünk.
Molnár Ferenc regényében a Pásztorok valaha üveggolyókkal üzleteltek, erőszakkal vették el őket a gyengébbektől a magyar szabadság szimbolikus mellvédje alatt, a Múzeumnál. Mai utódaik atomerőművekkel és gázzal üzletelnek, de – a Pásztoroknál sokkal ravaszabban -- eközben a mai Nemecsekek szabadságáról és a bátorságáról papolnak. Szintén a magyar szabadság szimbolikus mellvédje alatt, a Múzeumnál.
Láthatóan elfelejtették, hogy Nemecseknél tényleg nem volt bátrabb.
Orbán öt éve minden tettével megcsúfolja Március Idusát, és holnap a Múzeumkertben ennek a csúfságnak szervez vásári kavalkádot.
1848. március 15-e a polgári szabadság, a közteherviselés és a törvényesség kivívásának napja.
2015. március 15-én ezeknek az eszméknek a kiforgatója alázza meg a nemzetet, amikor belefog majd a szónoklatába.
Honfitársaim!
1848-ban szabadságharc követte a forradalmat, de a szabadságharc a személyes szabadság és a nemzeti függetlenség kettős jelszavát sosem adta föl. Ma a nemzeti függetlenséget és a szuverenitást kijátsszák a polgárok szabadságával szemben. Az életeket áldozatul vetik az állami céloknak. Megint ott tartunk, hogy félnemzetek acsarkodnak egymásra számító politikai akaratoknak engedelmeskedve, mesterségesen szított politikai ellentétek mentén, a szabadságunkat önként vagy utasításra, de egyaránt koncként hajítva a frontvonalakba.
Az életünk eltávolodott az eszményeinktől, és ahelyett, hogy az életünk és az eszményeink között egyensúly alakulna ki, az eszményeinket húzzuk le a sárba. ’48 fénylő csillaga nemcsak egyre halványabban világít a rendszerváltás óta, de maholnap még az is kiderülhet róla, hogy Világos és Arad nyomán gyúlt ki az égbolton, vagy tán ott sincs, mindössze a muszka csizmák égbe vetülő képe. Az a szabadság, ami a szolgaság, így szól az új Kossuth-nóta.
De két félnemzet összetéve is mindig gyengébb, mint az egész. És egész akkor lesz, ha a szabadság és a függetlenség újra egy zászlóra kerül; amikor nem a politikusok tesznek rendet a polgárok között, hanem a polgárok a politikusok között; amikor nem a polgárok lesznek az államért, hanem az állam a polgárokért; amikor mindenki részévé válhat a nemzeti sorsközösségnek, és nem lesznek közöttünk áldozatai a sorstalanságnak, csak azért, mert magyar anya Magyarországra szülte őket.
A szabadság és a függetlenség, a Haza és a Haladás nem lehetséges a polgárok egyetemének ellenében. Ahol nincs nemzet, mert a nemzetet súlyos törésvonalak szabdalják, ott nem lehetséges közakarat sem a közös sorsunk javítására. Ahol nincs nemzet, mert a kevesek a sokakból élnek, és csak elvétve a saját tehetségükből, ott nincs se Haza, se Haladás. A nemzetet felemészti a léttől való minden napos félelem, önként ünnepelni se oka, se kedve. A tehetségesebbek elvándorolnak, a kétségbeesettebbek elnémulnak. Március 15-e nem jelent számukra semmit.
Széchenyi féltette a nemzetét a lázadástól, a forradalomtól, a márciusi radikalizmustól, és bizonyos mértékéig igaza let, hiszen a szabadságharc elbukott, és véres megtorlás követte. De Széchenyi nem volt elég érzékeny a mítoszokra, és főleg nem látta előre a máig tartó 20. századunkat. Azt, hogy amikor a szabadság elveszett, egyedül a szabadság mítosza tarthatja életben a szabadságvágyat. Több mint 160 éve már Március Idusa a magyar szabadság mítoszának talpköve. Próbálták mindenféle gaz hatalmak kimozdítani a helyéből, de sosem sikerült nekik.
Most sem fog!
Barátaim, amikor 25 éve összeült sok évtized után az első szabadon választott országgyűlés, nem hihettük, hogy március 15-ét még értelmeznünk kell, mert a polgárok ellenfelei újra nekilódulnak, hogy átértelmezzék azt. Nem hihettük, hogy március 15-e valaha is mást fog már jelenteni a kormányzó hatalom szemében, mint ami: a szabadság és a függetlenség kettős ünnepe. Nem hihettük, hogy megint megpróbálják megfosztani Márciust a hatalom számára érzékeny oldalától: a polgári szabadságtól, megpróbálva beletörni őt az illiberalizmus és az önkény függetlenségi propagandával kibélelt kalodájába.
A polgárság és az önkény egymást kizáró fogalmak. Senki se áltassa magát azzal, hogy az önkény körülményei között polgári életet tud élni; senki se áltassa magát azzal, hogy a szabadságát az önkény biztosítani fogja számára; se azzal, hogy a biztonsága megváltható a szabadsága árán!
Ahol nincs szabadság, ott nincs se biztonság, se haza, se haladás. Ott zsarnokság van, zsarnokság van, zsarnokság van…
tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független –
írta Illyés. Holnap kirendelt gyerekek fognak tapsolni hazug szónak. De van remény, mert felkért iskolák túlnyomó része megtagadta az együttműködést, nem küldenek gyerekeket. A zsarnokság még csak a szándék szintjén vált valósággá, és működik ellenében a józan ész, a dac, az erkölcs. Nincsenek egyedül azok, akik otthon tipródnak, és ma még nem mernek kijönni az utcára, nem mernek ellentmondani, nem merik meglengetni az öklüket.
De sokaknak nem világos még, mit kockáztatnak a passzivitással, azzal, ha nem állnak az ellenállók és a tiltakozók mellé. Sokaknak nem világos, mit tesznek kockára.
Ha nem a szabadság intézményei között élünk, bármi megtörténhet. Először csak az országot verik dobra, először csak abból a pénzből tűnik el, ami a polgárok számára távoli és láthatatlan, abból, amelyhez látszólag kevés közvetlen közünk van, habár mi termeltük meg, és a mi adónkból áll össze. De a folytatólagos esemény – a közvagyon magánosítása és a közpénzek ellopása -- messze történik tőlünk, alig látjuk, ha egyáltalán látjuk, a személyes életünkre gyakorolt hatását.
Aztán azt vesszük észre, hogy látványosan gazdagodik egy szűk kör, a gyerekeik távoli, drága iskolákban tanulnak, a lakásuk folyamatosan tágul, a földjeiket a barátaiknak adják ki gebinbe, és jól döntenek, mert a barátok kezén szemmel láthatóan jól híznak a birtokok – ami mind bosszantó, de hát ilyen is volt már, ha nem is ilyen egyértelműséggel és mértéktelenséggel.
Igen ám, de közben szaporodik azoknak a száma is, akik látványosan rosszabbul élnek, a lopás, a rossz kormányzás és a szegénység között pedig egyre nyilvánvalóbb az összefüggés. De a kisemmizettek gyengék, szótlanok, és tehetetlenek. Nem is halljuk nagyon a szavukat, legföljebb azokét, akik az érdekükben szólalnak meg, ezeknek a civilszervezeteknek a vezetői ellen azonban vagyonosodási vizsgálatot indítanának azok, akik vagyongyarapodását már se számba venni, se lenyomozni nem lehet, mert a pénzek elsíbolása kivezet ennek az országnak a határain.
A nagy gyarapodók közben intézkednek arról is, hogy mit tudhatunk – erre szolgál a média; intézkednek arról, hogy a gyerekeink mit tanulhatnak, tehát a későbbiekben hogyan vélekedjenek egy polgárellenes, zsarnoki kormányzatról – erre szolgál a központosított iskolarendszer; és intézkednek arról is, hogy melyik üzlet élhet túl, ki, miből keresse a kenyerét, hol és mikor költhesse el a pénzét – erre szolgál a piac láncra fűzése.
Minden ilyen intézkedés a szabadság radikális kurtítását, beszűkülését és erőtlenedését, a társadalom gyarmatosítását szolgálja. Aláássa a polgárok saját sorsukkal szembeni cselekvőképességét! A polgárok élete az állami önkény, az ellenőrzhetetlen és kiszámíthatatlan erő áldozatává válik. Már azt sem tudjuk, hogyan folyt el ujjaink között a jó élet lehetősége, sőt talán azt sem, milyen lenne a jó élet, csak érezzük, hogy valami nincs rendben. Így élünk most.
Kedves Megjelentek!
Az önkény urainak szemében a polgárok az állam nyúlványai. Miközben a propaganda arról szól, hogy az ország sikert sikerre halmoz, nő a polgárok biztonsága, és a magyar modell nemzetközileg is keresett, a szabadságukat feladó magyarok valójában egyre kiszolgáltatottabbá válnak az államnak, és az államot markában tartó szűk csoportnak. Mivel polgári hagyományok híján vagyunk, a szabadságunk tényleges tradíciója gyenge, így azt sem tudjuk pontosan, mit veszítünk ezzel. Nincs benne a vérünkben, a génjeinkben, a kultúránkban. Nem töltenek el minket kellő rémülettel az itt folyó dolgok. És miközben még mindig túl könnyű szívvel szemléljük őket, eleve lemondunk az ellenük való fellépésről vagy elodázzuk azt, mondván, ez még elviselhető. A zsarnokság a szívek nagy részét már megkaparintotta, és ezeken keresztül terjeszkedik. Közben pedig éveket, évtizedeket veszítünk a jó élet feltételeinek kialakításában.
Ezzel összefüggésben óvok attól – amire oly sokan hajlamosak vagyunk --, hogy az állam működésében az osztó igazságosság kezét keressük, és azzal a tekintéllyel ruházzuk fel ilyen körülmények között, amelyre szakszerűen és ésszerűen működő államok tarthatnak igényt. A magyar állam már rég nem tudja elkötelezetten, a közjó szellemében végezni a munkáját. A magyar állam valójában már csak egy szűk kisebbség erőszakszervezete, a nemzet érdekei ellen fordult. Ezt világosan kell látni, és akkor sokkal egyszerűbbé válik a kiválás, az ellenállás és a szabadsághoz való hűség.
Mert hát mit is veszítünk azon, ha előbb anyagi, majd szellemi és erkölcsi értelemben is alárendelődünk egy saját árdekeit szolgáló szűk csoportnak? Nem kevesebbet, minthogy elveszítjük a saját életünk megélésének, az önkiteljesedésnek, és végső soron a boldogságnak a lehetőségét. A kormány keményen dolgozó kisemberek tömegeit akarja előállítani. Világos beszéd. De nekünk még van választásunk, hogy ilyenek vagy polgárok akarunk-e lenni.
Sajnos túl sokan félnek a szabadságtól, mert túl sokan azonosítják a szabadságot az erőseknek való kiszolgálatottsággal. Pedig a jól elrendezett társadalom, amit én a szabadság méltányos rendjével azonosítok, egyszerre nyit tág teret a tehetségnek és az érvényesülés iránti akaratnak, és védi meg a gyengéket, miközben segít a bizonytalanoknak felfedezni magukban az értékeket. A kiszolgáltatottságot nem a szabadság, hanem a megbomlott társadalmi egyensúly, és az erőszakos hatalmi központok okozzák, manapság leginkább az állam.
A szabadság méltányos rendjében az állam csak egy a társadalmat összefogó tényezők között, sőt nála fontosabb szereplők is vannak. Ilyen például a közbizalom, vagyis az ember élet kiszámíthatóságába és a sors méltányosságába vetett bizalom. Ha ellenben az erősek joga nem csak a piacon győz, hanem azt még az állam is támogatja, akkor a közbizalom nem alakulhat ki, nem töltheti be feladatát a társadalomban. Az állam megöli a közbizalmat a ránk kényszerített szabályok átláthatatlanságával és silányságával, a politikai kaszt a visszaéléseivel és a folyamatosan hazudozással, majd szétteszik képzeletbeli kezüket, hogy íme, látjátok: nincs közbizalom. Maradjon tehát az állam és a csaló politikai osztály a társadalom megszervezésére!
Közbizalom helyett közpimaszság. Ezt kaptuk. És ezt hagyjuk.
A szabadság méltányos rendjében elsősorban az emberek a felelősek a saját életükért, a biztonságukat maguk teremtik meg, mert tudják – tudják! --, hogy a szabadságuk és a szabadságuk megélésének közegei a biztonságuk legfőbb garanciája. A szabadságuk minden morzsájának elvesztését a biztonságukon esett csorbaként élik meg, és ennek szellemében cselekszenek. Minden lehetséges eszközt bevetnek a szabadságuk teljességének visszaszerzése érdekében.
A szabadság méltányos rendjének és a közbizalomnak az alapja, hogy minden egyes állampolgár méltányos elbírálásban részesül a közösségtől az alapján, amit bead a közösbe. Ha sokan keveset adnak be, a nemzet óhatatlanul szegényedik. Olyan társadalmat akarunk, amelyben mindenkinek lehetősége van arra, hogy minél többet hozzon ki magából, és ezzel növelje a közösség javainak összességét is.
De nem lehet méltányos az a társadalom sem, amely az államot megfosztja az értékteremtő funkciójától, amelyet elsősorban az oktatásban, a jogbiztonság, és a létbiztonság kapcsán kell érvényre juttatnia. De ehhez pontosan kell ismernünk, hogy mit kell feltétel nélkül biztosítani az államnak a polgárai számára állampolgári jogon, illetve mi az, ahol az államnak nincs semmi keresnivalója.
Barátaim, az állam helyes szemléletének kiindulópontja a konkrét emberi élet és a polgári szabadság. A feladatunk azért nehéz, mert ezt először is el kell hitetni az emberekkel, másrészt képessé kell tenni őket, hogy jól éljenek azzal a felelősségükkel, amit az állam irányítása jelent.
Amíg a szabadságnak nincs hitele egy társadalomban, amíg a szabadságnak nem alakul ki magabiztos kultúrája, addig a politika is szükségképpen korrupt marad, mert nincs mitől tartania. A vezetőink korruptsága egyenes következménye a szabadságunkkal szembeni igénytelenségünknek. Március 15-e előestéjén értsük meg jól ezt az egyszerű, de nap mint nap visszaigazolt igazságot: a politikai urai a saját gyengeségünkből táplálkoznak.
Ahhoz, hogy kiválóbb emberek kerüljenek politikai vezetői pozíciókba, mindenekelőtt a szabadság közegét kell magunknak kialakítani.
Ezért a Polgári Konzervatív Párt kormányzati programjába íródó preambulum első mondata ez lesz: a pártunk mindenekelőtt azt tekinti kormányzati céljának, hogy kialakuljon a politikai szabadság közege Magyarországon.
Olyan kormánypolitikát fogunk vinni, amely NEM az emberektől távoli, valójában a sorsuk gyarmatosítását szolgáló jelszavaktól, a GDP növelésétől, a költségvetési hiány lefaragásától, vagy további megfoghatatlan, ellenőrizhetetlen és elidegenedett céloktól fognak hemzsegni. Ellenkezőleg, az emberi szabadság növelése, és végső célként a szabadság méltányos rendjének kialakítása, és ezek megfogható, konkrét emeltyűi fognak sorakozni benne, olyanok, amelyek a mindennapi életről szólnak, ezt teszik könnyebbé, és ennek gazdagítását teszik lehetővé.
A szabadság méltányos rendjének kulcsfogalma az értékteremtő ember. Nem teremt értéket az a miniszterelnök, amelyik saját vadászterületének tekinti a közvagyont. Nem lehet értékteremtő az az ellenzéki vezető, amelyik nem a belé vetett bizalom és alkotmányos kötelességei szerint, a közjó érdekében végzi a kormány ellenőrzését. Nem teremt értéket az a tanár, aki nem a gyerekek – hanem éppenséggel valamilyen összetákolt államigazgatási intézmény – érdekei szerint végzi a pedagógiai munkáját. Nem teremt értéket az az élelmiszer-kereskedő, aki elcsalja az áfát. Az a boltos, amelyik állami kedvezménnyel, és nem a saját tehetsége, minőségi árui és megfizethető árai alapján növeli a piaci részét. Az az autószerelő, amelyik visszaél az ügyfele tudatlanságával, és ócska munkát végez számla nélkül. Sorolhatnám.
Ezeknek megfordítása gyökeresen más életszemléletet kíván Magyarországon. Annak megértését, hogy egy méltányos szabályrendszer a közjót erősíti, és az, amit ma elcsalunk, holnap hiányozni fog valakinek – nem egyszerűen a közösből, hanem annak fog hiányozni, aki nem kapja meg, hogy aztán belőle értéket állítson elő. Az önzés és a korrupció nyilvánvalóan nem részei egy méltányos társadalmi és politikai kultúrának, ezekre nem lehet közbizalmat építeni.
Azt kell mondanom, nagyon világos, hogy milyen szabályrendszerek és milyen társadalmak működnek jól: és “mindössze” a kritikus tömeget kell létrehozni annak érdekében, hogy a modell valósággá váljon Magyarországon.
A konzervatív politika célja ennek a kritikus tömegnek a létrehozása. Ez nem megy máról holnapra, sok kudarc és belátás szükséges ahhoz, hogy egy nép felfogja, nem lehet tekervényes magánutakon és rutinszerű visszaélésekkel, és közben közéleti passzivitással közszabadságot és közbizalmat teremteni. De Magyarország nincs annyira rossz állapotban, hogy ne léphetne túl a saját árnyékán. Én mindenesetre azon fogok dolgozni, hogy ez a lépés sok apró lépés formájában megtörténjen.
Amiről én beszélek ezért, az nem a célokban követel tőlünk tőlünk fergeteges fantáziát, hanem a kivitelezésben: abban a találékonyságban és kitartásban, ahogyan átússzuk ezt a sebes sodrású folyót, ahogyan eljutunk egyik partól a másikra. Mert ebben a manőverben eddig önmagunk ellenségei voltunk, nem készültünk a feladatra, nincs lábtempónk, gyenge a tüdőnk. Ahogy megyünk előre, úgy kell fejleszteni ezeket. Most még csak ott tartunk, hogy a hideg vizet kell szokni, és azt méricskéljük, elinduljunk-e.
De a legfontosabb, ha már van jövőképünk, kell egy stratégia is, kell – hogy így mondjam – egy útiterv, amelyik sziklától szikláig, bozóttól bozótig vezet, amelyekben meg lehet kapaszkodni, ahol ki lehet fújni magunkat, erőt lehet gyűjteni. A szabadság méltányos rendjéig ilyen pihenőkön és rövidebb távú célokon keresztül jutunk el. Mi felállítottuk ezt az útitervet, ez már nagyjából előttünk áll, azzal a megkötéssel természetesen, hogy útközben bármi történhet, ami újratervezést igényel – még ha a végcélt, az elveink és az értékeink összességét nem is módosítjuk.
Barátaim, Polgárok!
Az elmondottak szellemében a szabadság méltányos rendjének politikai programjában az első fejezet a létbiztonság és a jogbiztonság megteremtéséről, és az oktatásról szól. Ezek legalább kellenek ahhoz, hogy megkezdődhessen az a társadalmi integráció, amely nélkül nem lehetséges maximális értékteremtés az országban, illetve ezen keresztül érhető el, hogy a méltányosság mögé álljon a magyar emberek túlnyomó része. Ne feledjük, nem egyszerűen programot kell hirdetni! Megvalósítási tervről beszélek.
A társadalmi értékteremtés egyik legfontosabb közege, a piac, olyan körülmények között működik jól, amelyben közelítő, de legalább folyamatosan növekvő esélyegyenlőséggel indulnak a versengő felek, ezt az esélyegyenlőséget a piac azonban nem tudja egyedül létrehozni – ehhez az állam is kell. Az útiterv, első, integrációs fejezete ezt a célt szolgálja, amelyhez az erőforrást az állami korrupció és pazarlás felszámolásával, a társadalmi korrupció csökkentésével, az adók bevasalásával, az államháztartás átláthatóságának és hatékonyságának fokozatos javításával teremtjük meg.
Az integrációs célú állami feladatnak korlátozott idejűnek, célzottnak és hatékonynak kell lennie, és mindenekelőtt önmagával kell kezdődnie.
A szegények felzárkóztatásának és a középosztály megerősítésének egyaránt a gyerekekre kell épülnie. Egy sikeres országnak a szellemi és a lelki tőkébe kell fektetni mindenekelőtt, amit a magas színvonalú nevelési és közoktatási rendszerrel kell megalapozni, amelynek az elesettebbek érdekében ki kell egészülnie egy erős gyermekvédelmi rendszerrel. Ez a gyermekvédelem a családi adóösztönzéstől a szociális munkán át az önkormányzati gyermekjóléti programokig terjed.
Egy versenyképes oktatási és tehetséggondozási rendszerben a gyerekek középfokon túlnyomórészt gimnáziumba járnak, igen, Szabolcsban és Baranyában is, és az általános iskolát is beleértve legalább 8 éven át legalább heti 8 órában tanulnak idegen nyelveket. A számítógép-felhasználói ismeretek általánossá válnak. Az iskola a gyerek köré szerveződik, a szó klasszikus értelmében humánus, emberi, emberközpontú, világos erkölcsi és alkalmazott elvekkel. Amit a budapesti Toldy Gimnáziumban, az Apáczaiban és a Fazekasban tudhatnak meg a gyerekek, azt egyre közelebbről kell követnie annak, amire Komlón, Encsen vagy Gyulán tehetnek szert. Ez nem fog máról holnapra megtörténni, de szeretném, ha mindenki érezné, hogy ez a konzervatív kormányzás célja – és lehet ez a közös látószögünk.
Sosem leszünk sikeres nemzet, ha feladjuk a reményünket arra, hogy a magyar gyerekek a világ legjobb oktatási rendszerében tanulhassanak, és a szülők minden nap úgy engedjék el a gyerekeiket a legelzártabb faluban is, hogy ha kell, iskolabusz viszi őket, fűtött, világos osztálytermekben, hozzáértő pedagógusok kezei alatt, fair környezetben, reggeli és ebéd mellett tanulhatnak.
Sokba kerül? Ugyan! Amíg a nemzet megengedi, hogy akár 1 forint is korrupt módon folyjon el ebben az országban, és amíg a politika célja a közpénzek magánvagyonokba fordítása, addig senki nem lehet oka visszafognia a képzelőerejét a gyerekeinkkel szembeni kötelességeinkkel kapcsolatban. Addig senkinek sem lehet joga szűk marokkal bánni a 6, 8, 14 éves gyerekek napi ebédadagjával és jövőjének formálásával. Majd ha gondoskodtunk arról – és gondoskodni fogunk! --, hogy újra visszakerüljön a költségvetésbe az az 1500 - 3000 milliárd forint, amely ma versenyellenesen, korrupciós vagy adózatlan pénzként folyik évente politikusok és oligarchák családjainak zsebeibe, áfacsaló vállalatokba, és további ezermilliárdot visszanyertünk a társadalmi korrupcióból és az államháztartás reformján keresztül, akkor elkezdhetjük még precízebben beosztani a nemzet befektetéseit a jövőbe. Mert az oktatás – befektetés. De addig kérek mindenkit, egy szót se arról, hogy nincs oktatásra több pénz!
A sokat emlegetett korrupció bénítja a középosztály erősödését is, holott a középosztályunk szélesítése, erősödése közügy. A középosztály egy társadalom legaktívabb, legújítóbb, ugyanakkor tagjainak személyes erkölcsi élete és hagyományai révén a legszilárdabb, független bázisa. A középosztálynak éreznie kell a felelősségét azért, ami az országban mintaként előáll, és ezért a felelősségéért, erkölcsi mintaadásért és az adójáért cserében megérdemli a nemzet tiszteletét. A középosztály az társadalmi értékek legfontosabb előállítója, kulcskérdés, hogy milyen állapotban van.
A középosztály – éppen a közért viselt felelőssége miatt – sosem kereste a kibúvót, ha dolgoznia kellett, de mindig vágyta a perspektívát, hogy tudja, mire számíthat a munkájáért cserében. Ebben a perspektívájában nyilvánvalóan csalatkozott az elmúlt öt, és az azt megelőző húsz évben, ezért egyre többen érzik egyre hosszabb ideje, hogy így nem érdemes. Elhagyják az országot, visszaesik a kreativitásuk és a munkakedvük, elvesznek az illúziói a közcélokkal kapcsolatban.
Vissza akarjuk adni polgárainknak a jó élet lehetőségébe és a tisztességes munkába vetett hitet!
Ne feledjük ugyanakkor, kedves Barátaim, hogy a jó élet nem alanyi jog. A jó életért tenni -- ez az alanyi jog. A szociális juttatások sem alanyi jogon illetik meg a rászorulókat, hanem a társadalom, a nemzet, az adófizetők döntése alapján. Az utóbbiak pedig ezzel a döntéssel a szolidaritásukat és a méltányosságukat fejezik ki, nem valamiféle jogokkal szembeni kötelességüket gyakorolják. A konzervatívok politikai útitervének integrációs fejezetében ez, az állampolgársági szolidaritás alapján várható létbiztonság, illetve a jogbiztonság és a törvényesség szerepel még a kiadási oldalon.
Ha az egyiktől elveszünk, azt csak jó okkal lehet tenni – ahhoz egy kormánynak bizonyítania kell tudni az adófizetők felé, hogy a pénzük megtérül, mert akár erkölcsileg, akár a társadalmi integráció szempontjából, akár befektetésként igazolható. A középosztályok felé azt ígérem még az integrációs fejezet részeként, hogy minden egyes adóforintjukról tételes elszámolást kaphatnak az államháztartás számláinak nyitottsága révén. Nem kérünk többet tőlük, mint amennyi igazolható. Az igazolás elveit és szempontjait, ideértve a társadalmi közteherviselés rendszerére, és benne az adórendszerre vonatkozó javaslatunkat 2018 előtt kidolgozzuk.
A polgárság elsősorban mentalitás, felfogás, önkép kérdése. Polgár az, aki művelt, aki autonóm, aki a maga erejéből és tehetségéből, méltányos, kiszámítható viszonyok között akar boldogulni, a szellemi és az anyagi világát egyensúlyban akarja tudni, az önérdekből elért sikereit jótékonysággal és szolidaritással jutalmazza, nem akar többet hallani a politikáról, csak amennyit muszáj, de mindig tudja, mikor kell kilépnie a nyilvánosságba, és megvédenie a családja és a közösségei életét. Minden más sikere az életben ebből a mentalitásból származik: hisz magában, de tudja, hogy csak fair, méltányos viszonyok között teljesítheti ki magát a saját, a családjai és közösségei örömére, ezért kész megvédeni a méltányos rendet.
Most egy ilyen alkalom van, amikor a méltányos rend védelme a polgárságért kiált! Sőt máskor sem volt jobban! Ma a polgárságot nem csak megalázzák, de közben el akarják hitetni, hogy a megalázottsága adja az erejét. Ma, amikor a szavainktól is leginkább megfosztanának minket, bizonyos fülekben a polgár egyenértékűvé vált az állam emlőin csüggő, felfelé kuncsorgó, lefelé taposó magyarral, akinek az önbecsülése a miniszterelnöki simogatástól és egyre zavarosabb látomásaitól hízik.
A konzervatív útiterv második fejezete, amelyet itt csak megemlítek, az állam szerepének fokozatos csökkentése, az autonómiák, a civilitás és a piac erejének növeléséről szól.
A konzervatív kormányzás első teljes évében másfél ezer milliárd forintot fogunk átcsoportosítani a központi költségvetésből az önkormányzatok és a civil szervezetek felé, megosztva az állami feladatokat velük, illetve amennyit tudunk, máris visszaadunk adócsökkentés formájában úgy, hogy annak hatását elsősorban az alsó-középrétegek érezzék. És közben elkezdjük azt a munkát, amely az állami elosztórendszerekben a korábban említett szellemben vár ránk. A konzervatív ciklus végére a központi költségvetés újraelosztó funkcióját a mai 54% körüli GDP arányról 42-43% köré visszük le. Egy lehetséges második ciklusban 30% köré.
Hiszem, hogy az eddigiekben magyarázott alapállással a 19. századi megszakadt polgárosodáshoz, ’48 örökségéhez térünk vissza modern alapokon. Ne felejtsétek! Ha a szabadság kimerül a szabadságért való örökös vágyakozásban, de nem tud a megvalósítás szakaszába lépni; ha nem tudunk vonzó perspektívát és működő intézményrendszert állítani a szabadság mögé, akkor a nemzet sorsa a folyamatos zavarodottság marad, a gyermekeink osztályrésze a további leszakadás, elszegényedés, álmaik feladása, a csalódás lesz.
A múlt szombaton azért hívtuk életre az Ország Fája programot, hogy okosan, hatékonyan és fájdalommentesen szélesíteni tudjuk a táborunkat, eljuthassunk olyanokhoz, akiket a nyilvánosságon keresztül nem tudnánk megszólítani. Örömmel közlöm, hogy 43-an iratkoztak fel múltkor vagy jelezzék emailen a hajlandóságukat a kezdeményezés elindítására, amelynek lényege, hogy minden bekapcsolódó támogatónk három további olyan ismerősének küldi tovább havi videóinkat, akik vállalják, hogy továbbküldik újabb háromnak. A magukat már korábban elkötelező támogatóinkkal együtt kb. 60-an indulunk neki a közösségszervezésnek, ez 10 szint, tíz további ág kihajtásával 60 x 60 ezer, azaz majdnem 3,5 millió ember elérését teszi lehetővé. Ha csak a fele valósul meg ennek, mert nem hajt ki mind a tíz szint, akkor is már rengeteg honfitársunk fog tudni rólunk viszonylag rövid időn belül, és mindenféle kockázat vagy komolyabb elkötelezettség nélkül értesülhet a véleményünkről, programjainkról. Ezzel mi válhatunk Magyarország legnagyobb politikai közösségévé.
Kérek, mindenkit, hogy terjessze ezt a kezdeményezést, legyen része, és elkötelezett támogatója, aki megszerzi és fenntartja, ápolja a maga három kapcsolatát, és továbbküldi a videóinkat. A részleteket megtalálhatjátok a múltkori beszédben a blogomon, vagy a www.pkp.hu honlapon. Mindenki úgy vehet részt ebben a közösségépítésben, hogy egyúttal erősödik vele saját szűkebb baráti és ismerősi köre, a bizalomnak új forrása támad szomszédok, és a közös cselekvésnek új ihletője a családtagok között, ezzel erősödik a nemzet és az egymás iránti hűségünk is, valamint enyhülhet az értelmetlen politikai megosztottság az országban.
Kedves Barátaim!
Végezetül hadd köszönjem meg nektek, hogy eljöttetek, különösen azoknak, akik mind a három beszédet végighallgattátok. Nekem nagy élmény volt megosztanom a gondolataimat, nagy élmény volt új arcokkal találkozni, érezni, hogy néhányotokban talán új remény kelt a politikai lehetőségeivel kapcsolatban. Köszönöm Mindenkinek!
