A szabadság politikai programja kudarcot vallott Magyarországon 1990 és 2010 között, mert nem volt mögötte a szabadságnak kultúrája, és a szabadságot hirdető politikai erők elég rövidlátók és korruptak voltak ahhoz, hogy ezt se ne lássák, se tenni ne akarjanak ellene. A szabadság -- a liberalizmus vélekedésével szemben -- teljesen érdektelen, amíg csak az elvek szintjén és a tankönyvekben létezik, a gyakorlati érvényesülése viszont olyan társadalmi kompetenciákat és kultúrát követel, amelynek nagy része már a szabadság alkotmányos állapotát megelőzően rendelkezésre áll a társadalmi gyakorlatban. Nem véletlen, hogy máig ténylegesen legszabadabb társadalmak a szabadságot már a 12. század óta folyamatosan fejlesztő angolszász vagy ilyen alapon működő mai demokráciák, bár ezek is szélsebesen romlanak a 60-as évek óta (és a közvélekedéssel szemben nem fordította vissza a folyamatot a 80-as évek neokonzervatív fordulata sem, amely legfeljebb a kommunista országoknak segített, a sajátjait doktrinér jelmezbe öltöztette az állam feladataival és a jóllét minőségével kapcsolatban, illetve tovább szélesítette az utat a befelé irányuló állami agresszió legitimizálása felé).
A szabadságjogokban kikristályosodó szabadságprogram és a szabadság valós társadalmi gyakorlata, mint Makó és Jeruzsálem. Az előbbi egyik fontos vetülete a szabadság piaci alapú, fizikalista-atomista megközelítése (konkrétan, hogy ott a legnagyobb a szabadság, ahol a legzavartalanabb "a szereplők közlekedése", illetve e "közlekedést" -- a szabadságviszonyokat -- mindössze a spontán erők szabályozzák kölcsönhatások formájában, akár ha egy lombikban lennénk, amelynek naturális viszonyait a piaci törvények és a semleges jogalkotás, kvázi az üvegfúvók, jelölik ki). E doktrína politikaelméleti applikációját ugyan angolok találták ki (a 17. századi Hobbes), de szerencsétlenebb történelmű, a politikai tervezésre jobban hajló országokban (főleg a kontinensen, majd globálisan az ENSZ és a US Army révén) ültették át a politikai normákba és mindenféle nyilatkozatokba -- ha nem is a politikai gyakorlatba, mert az végül lehetetlennek bizonyult.
A szabadság nyelvévé azonban a liberalizmusnak ez a homogenizáló fizikalista-piaci nyelve vált, holott ez nem csak légüres térben mozog, de destruktív is. Olyasmit kér számon a jövőbeli boldogság és a gazdaság nevében, amelynek a társadalmak nem tudnak megfelelni, ezzel viszont a liberalizmust olyan utópiává növeszti, amellyel csak azok járnak jól, akik különböző monopóliumok birtokában vagy közelében vannak: a korporációk és az állami hivatalnokok. (Magyarországon e kettős valósága -- egyfelől a doktrinér beszédmódja, másfelől a korrupt gyakorlata -- végezte ki az SZDSZ-t, RIP.)
A szabadság tényleges társadalmi gyakorlata ezzel szemben kulturális kapcsolatok olyan cizellált hálóját feltételezi a társadalom tagjai között, amely jórészt az államtól független intézményekben ölt testet, és középpontjában paradox módon nem a szabadság, hanem az ember és az élet áll. A szabadságot a társadalmi gyakorlat középpontjává tenni óhatatlanul is doktrinér megoldásokhoz vezet (ezek közé sorolom például a nem véletlenül jelentős részt ex-kommunista szerzőkre visszamenő libertárius elméleteket is), az emberközpontú társadalom viszont megengedi a komplexebb, organikus gondolkodást egy közösség politikai kultúrájával kapcsolatban is.
Az antropocentrikus társadalomban a szabadság ennek megfelelően érzékenyebb megközelítést kíván, mint a fizikalista-piacelvű gondolkodásé. Ez nem merül ki a negatív szabadság egyoldalú dicséretében, hanem számot vet az emberi lélek, az értékes élet, az ember közösségi voltának, transzcendens (vagy legalább teremtő, diakronikus) irányultságának -- mindösszesen a legjobb emberi minőségnek -- nemcsak a lehetőségével, hanem a természetes -- de legalább kiművelhető -- vágyával, adott esetben ennek elősegítését a közösség és az állam céljává teszi. Az embert a közösségeitől elválasztva inkább sajnálandónak és számkivetettnek gondolja, az egoizmust és az intoleranciát (ami kéz a kézben jár) párban szemléli és minősíti, az emberi önmegvalósításnak minél magasabb általános állapotát szeretné elérve látni. Isten meghirdetett halálát az ember szempontjából rettenetes veszteségnek gondolja -- nem azért, mert vele Isten halt volna meg (ezt állítani, ugye, logikai képtelenség), hanem mert az ember deklaráltan lemondott arról, hogy Isten feltételezésével és az ember voltát leginkább szolgáló isteni irányelvek alapján élje az életét.
A szabadság politikai gyakorlata ezért az emberrel kezdődik és vele ér véget. Az eszköze nem az állami tervezés és erőszak, de nem is avatja a szabadság megnyilvánulásává az emberi züllést. A szabadságnak ez a -- konzervatív -- felfogása a szabad embert egy magasabb fokú létezési módnak gondolja annál, amit a mai társadalmunk nagy tömegben létrehozni képes, és igen szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy ez a létezési mód valaha is elérhető lesz-e még az emberiség számára. De éppen mivel szkeptikus, nem is erőszakos. Azt viszont fontosnak tartja, hogy a szemléletünk ne csökevényesedjen hozzá a programmatikus szabadságdoktrínák fizikalista-piaci képéhez (akár mint a legkisebb rosszhoz), hanem legalább az eszméink között megőrizzük egy igényesebb sors lehetőségét. A konzervativizmus őriz, és ha tud, megvalósít ebből annyit, amire a társadalom kapható.
