A szabadság a személyesség feltétele, az ember Istennel való viszonyának és/vagy moralitásának az alapja, születése és halála között minden felelősségének a gerince, munkavégzésének és értékteremtésének a lehetősége. A szabadság felelősség és esély az értékes életre. A szabadság esély a közösségeink és az emberiség javához való hozzájárulásra. Szabadság nélkül nincs választás, nincs identitás, nincs erkölcs, nincs méltóság, nincs hit, nincs személyes vallás, nincs felelősség, nincs könyörület, nincs méltányosság, nincs igazságosság, és nincs bűn; nincs csere, nincs piac, nincs (a minimális túl) értékteremtés, nincs biztonság, nincs kivonulás, nincs tiltakozás, nincs alkotás, nincs polgárság, nincs gyarapodás, nincs délutáni tea, nincs csevej, nincs Ember.

A szabadság a humanitás alapja.

A szabadság és az Emberség védelme érdekében ezért az emberiség hosszú évszázadok alatt kidolgozott politikai intézményrendszert hozott létre, amelynek a Nyugat a túlvilágról és a megigazulásról való személyes hitben ágyazott meg, majd a szekularizáció előrehaladtával a jogrendekben és az emberi alkotmányokban garantált. Az alkotmányos rend a szabadság rendje (amelyben idővel a teremtett Emberről az emberi élet és a méltóság védelmére került át a hangsúly). Ha az alkotmányos rend az ember ellen fordul, és a precízen körülírt szükségesnél jobban korlátozza, vagy egyenlőtlenségbe taszítja a szabadságát, azzal rombolja az erkölcsi rendet. Mellesleg, ha az alkotmányos rend így tesz, attól fogva már nem tekinthető alkotmányos rendnek.

A szabadság rendje nem egyenlő a jogosultságok rendjével, nem ír elő és nem kényszerít ki materiális (jóléti) jogokat. A szabadság és a jólét két különböző ügy: mivel a szabadság alapvetően metafizikai (a fizikai valóságon túlról) eredő, az ember (természeten belüli) kivételezettségéhez tartozó, illetve az egyes embert születésénél fogva megillető, feltétlen jog (lényeg), a jólét pedig származékos igazságossági, közösségi probléma (esetlegesség), az előbbi mindig erősebb jogot hoz létre az utóbbinál. Jogosultságokról és igazságosságról lehet ugyan beszélni, de egy ember joga a jó életre sosem támasztható alá olyan egyértelműen, mint az ember joga a szabadságra. A szociális jogosultságok mindig megmaradnak a lehetőségek kérdésének -- a szabadság sosem.

A szabadság melletti metafizikai érvek nem jelentik azt, hogy a szabadság értelme, a megélése és a társadalmi garanciái is személyesek volnának. Senki sem tudja maga érvényesíteni a szabadságát, a természetben nincs szabadság, ehhez a szabad emberek közösségeire és kultúráira van szükség. Maga a szabadság végső formája is közösségben és közösségek között dől el, hiszen azt nem magányosan vagy a természettel szemben, hanem más emberek között kell összehangolni és gyakorolni. Erkölcsi szempontból csak olyan közösségek fogadhatók el (legitimek), amelyek mindenkinek a lehető legnagyobb egyenlő szabadságot nyújtják. A szabadságról való lemondás erkölcsileg nehezen igazolható, azaz az autokrácia mindig erkölcsi és nem választási probléma -- és mellesleg hasonló horderejű kérdés, mint az öngyilkosság és annak igazolhatósága. (A liberális gondolkodók szeretnek megfeledkezni erről az analógiáról, és könnyebb kézzel bánnak az öngyilkossággal, mint a népi támogatású autokráciával, miközben egyik sem priméren választás kérdése, hanem egy előzetes erkölcsi romlás, elembertelenedés, megfosztatás eredménye.)

Mindenki lehető legnagyobb egyenlő szabadságának megélésére a tágabban értelmezett piaci (szabad és kiegyensúlyozott tranzakciós) keretek között van a legnagyobb lehetőség, ezért a szabad népek rendszerint a szabadversenyes kapitalizmus alapján rendezik be az anyagi életüket is. A szabad tranzakciók társadalma (és ellentéte, a "búcsúszókban" is jelenlévő zsarnokság) azonban -- összhangban mindazzal, amit idáig elmondtam -- elsősorban erkölcsi és nem gazdasági kérdés. A modern közgazdaságtan is elsősorban erkölcstudomány és nem társadalomtudomány (amiről persze szeret megfeledkezni a nagy értéksemlegességében), pláne nem természettudomány. A szabad tranzakciókon alapuló társadalmak nem tűrik a tranzakciók elméleti egyensúlyát megbillentő hatalmi centrumok kialakulását: a gazdaságban a monopóliumokat, a kartelleket és az oligarchákat, a politikában a jog uralmának (a hatalommegosztáson alapuló jogállamnak) a csorbítását.

Ez -- mint mondtam -- elsősorban erkölcsi (a szabadságra vonatkozó) kérdés, és csak másodsorban értékteremtési-hatékonysági ügy. De a dolgok természetesen összefüggenek. Az oligarchikus társadalmak nem csak immorálisak, hanem szükségképpen kisebb értékteremtésre is képesek (egy adott bonyolultsági vagy fejlettségi fokon túl, ameddig az állam még kvázi modernizátorként léphet fel). A szabad társadalmak (alapvetően) autonómia és nem szervezés-tervezés alapúak. 

A szabad társadalmak (individuális és közösségi) autonómiák hálózatai, amelyeket belül és az egymással való kapcsolataikban is szokások, hagyományok, kollektív cselekvési döntések, értékrendek és érdekviszonyok, megannyi bonyolult impulzus működtet. Ezeket (akárcsak részlegesen) kiiktatni egy mindentudó központi hatalom nevében, a hálózati működés veszteségével jár. Értékvesztéssel. A szabadság hozza létre a legnagyobb értékeket. Ez az egyedüli garanciája egyfelől a hatékonyságnak, másfelől az értékek emberi mércéjének. A szabadságon innen az emberi zsarnokság, túl a technika zsarnoksága áll. A szabadságban az Ember.