A Magyar Bálinttal az e heti Élet és Irodalomban készült interjú, úgy gondolom, mérföldkő az Orbán-rezsim megértésében, ezért mindenkinek olvasnia és ismernie kellene. Én is sokat értekeztem ebben a blogban az ügyről, de ha valaki az olvasóim közül általam is definitívnek tekinthető értelmezésre kíváncsi, javaslom neki a kitérőt az újságoshoz, vagy a lap jövő kedd reggeli online frissítését. Nyilván vannak elemek, amelyeket másként látok az ügyben, de elhanyagolhatók a szimpátiámhoz képest. A maffiaállam olyan szép, összeszedett leírását látjuk, hogy csak na. Irigykedem, hogy nem én írtam meg. Ismerni kell elméleti és praktikus céllal is: az utóbbival, hogy legyen végre egy -- legalább részleges -- helyzetértékelés a közös terminológia lehetőségével, amely végre képes szembeszállni a Fidesz masszív valóságértelmezésével, a narancsos narratívával. Well done.
Örömömet csak egy valami árnyalta, nevezetesen, hogy ha igaz -- és igaz--, hogy Magyar már 2001-óta melengette ezt a témát (első gondolatait már akkor publikálta), hogyan lehet, hogy a két kormány, amelynek utána tagja volt (2006-ig) -- és a párt, amely Kis Jánossal kezdte, Magyarral folytatta, és egy Kóka nevű rettenetes figurával fejezhette be a történetét, miközben Kőszeg Ferenc szerint Magyar e párt informális irányítójaként egyúttal annak legfontosabb tönkretevője is lett -- annyira vészesen keveset tett a maffiaállammal egyedül szembeszegülni képes demokrácia intézményrendszerének és kultúrájának megerősítése érdekében (sőt módszeresen rombolta is ezeket a közbeszerzések korrupciója, az elitizmus, a liberális belterjesség, az etika instrumentalizálása, az inkompetens kormányzás, az ország kulturális megosztottsága, a megtett és a meg nem tett dolgok mentén). Olyan pedigrével, mint az övé, hogy lehetett Magyar Bálint pont annyira vak a saját jelenére és közvetett felelősségére mindazért, ami most történik, mint amennyire éles szemű Orbán és a szervezett felvilág kritikájában? Másik oldalról: mi a garancia arra, hogy ha az ún. baloldal valamilyen isten csudája folytán nyerne a választásokon, a jelenről való minden tudása mellett (vagy éppen emiatt) nem folytatná ott, ahol O. abbahagyta? (Hogy az ezekre vonatkozó riporteri kérdések hol maradtak, azt már nem is firtatom.)
Példája tipikus nem csak a féloldalas valóságértelmezésre, de azokra a féloldalas személyiségekre is, akik miatt bármennyire utálja is a magyar nép többsége az Orbán-rezsimet, mégis képtelen jó szívvel a mai ellenzékre szavazni. Az a -- finoman szólva -- morális agnoszticizmus, amellyel Magyar érvelni tud ebben az interjúban egyszerre diadala a hűvös értelemnek és szomorúsága a szívnek: az Orbán-rezsim eddig ismert legjobb leírásán túl az ország még nagyobb tragédiájára világít rá, hogy tudniillik nem tudtunk kitermelni államférfiakat, személyiségeket, akiknek az integritásuk és jellemük volna az északi pólusuk, amelytől sosem térnek el. Magyar Bálint sem ilyen személyiség, nincs ilyen integritása és jelleme, ami plusz feladatot ró az olvasóra, amikor olvassa a vele készült interjút. Az olvasónak végül is azt kell böngésznie, hogy most, ha az Orbán-rendszer leírása megvan már, mi van ezen túl. Hát nem Magyar Bálint.
