Ahhoz, hogy másokat megalázz és megfélemlíts, először neked kell feladnod az emberi méltóságodat. Azzal szemben viszont, aki így feladja a méltóságát, a "vereség", a megalázás egymást követő gesztusai kitüntetést jelentenek. Az Orbán-rezsim azért is szenvedett már visszavonhatatlanul vereséget, mert az életünk újabb tereinek elfoglalását már csak a méltóságukat régóta nélkülöző emberekkel tudja végrehajtatni, akiktől az egymást követő csapások csak kitüntetést jelentenek.

Ez nem olcsó kvietizmus, ez a humanitás és az emberi civilizáció történelmi megmutatkozásának visszavonhatatlansága. Ami egyszer az ember konstitutív (definitív) részévé vált az antik-keresztény és felvilágosodás alapú Nyugaton és neki köszönhetően elterjedt a világ legtávolabbi zugaiban is, azt nem lehet már visszavonatni. Ahogy a magyar nemzetet egy hibás (etnicista függetlenségi) nacionalizmus hozta létre és már sosem válhat termővé, mert minden, ami a nép javára szolgálna, azt a nemzeti kollektívum a maga elleni támadásként értékeli, úgy -- még sokkal nagyobb erővel -- működik egy univerzális eszme: az emberé, amelyhez hozzátartozik egy világos erkölcsi rend és annak törvényszerű működése. Ennek az erkölcsi rendnek a része, hogy az emberrel kapcsolatban -- hogy erkölcsi lénynek lehessen tartani -- kiirthatatlan, intuitív elvárás a másik ember méltóságának tisztelete, és aki erre nem képes, az maga veszíti el a méltóságát, ahelyett, hogy a másikét veszejtené el. Ez a paradox reflexív kapcsolat két ember között azok végső állapotaiban biztosítja, hogy minden emberellenes rezsim méltóságukat vesztett emberek szolgahadára épüljön, akiknek az áldozatai felmagasztaltatnak, bármilyen bűnöket vagy hibákat követtek volna el korábban a normalitás viszonyai között.

Amikor a Figyelő főszerkesztője többedik listáját teszi közzé vagy amikor a rendszer szolgái körében követelménnyé válik a hazaárulózás és ezt még a főbíró sem szégyelli megtenni, akkor az áldozataik fokozatosan és visszavonhatatlanul felmagasztalódnak. Amikor kezdjük nem érteni, hogy egyesek hogyan működnek és mi érheti meg nekik az emberségük elvesztését (azaz önmaguk ilyen fokú megalázását), akkor egyre világosabban kezd elkülönülni egymástól a metafizikai (ősi) jó és gonosz, gonoszon az ember önfelszámolását értve. Ahelyett, hogy a rezsim Carl Schmitt szellemében sikeresen lakná be a politikai határát a barát-ellenség viszony totalizálásával, és ez válna az életünk meghatározó tényévé, feltartóztathatatlanul a jó és a gonosz válik a társadalom uralkodó kódjává, amelyben a barát-ellenség viszonyra épített politika a gonosz oldalára sorolódik egyszerűen mert emberellenessé válik.

Az emberellenesség -- fontos megérteni -- nem az áldozatokkal, hanem az elkövetőkkel szemben kapja meg a metafizikai jelentését. Az emberellenesség nem az áldozatok megalázásában, ad absurdum tömeges leölésében válik metafizikai jelentőségűvé (ez csak "szimpla" amoralitás vagy bűntény), hanem az elkövetők szabad akarattal való önfelszámolásában. A megrendülés fundamentálisan az elkövetők tetteire vonatkozik, nem az áldozatok sorsára. (Ezért sem "csak" zsidó ügy a holokauszt, ezért sem csak Fidesz-ügy egy Handó nevű nő döntése, hogy leszámol a saját emberségével.) Ezt az emberellenességet -- ti. az ember radikális önfeladását -- semmilyen nemzeti retorika nem tudja felülírni (indokolni, igazolni). Irdatlan messzeségben van attól, hogy tudja.

Az ember azért bízhat a világ jól elrendezettségében, mert a természetes (teremtett vagy logikai) rendben a végső bűn (az ember önfelszámolása a másokkal való bánásmódban) mindig maga alá gyűri a konkrét (itt politikai) akarat jelentését és célját. A hatalom akarásának radikalizálódása a hatalom önfelszámolását is elhozza metafizikai -- ezért erkölcsi -- értelemben, és mennél inkább akarja valaki az előbbit, annál hamarabb. Akik persze nem értik a politikai filozófiának ezeket az erkölcsi és metafizikai alapjait, mert nem értik az emberi természetet, azokat fájdalmasan érinthet a tehetetlenségük, amit megértve jellemzően csak jobban megvadulnak. Így van ez. Kivárjuk, amíg eltűnnek a kézzelfogható süllyesztőkben, miután az erkölcs és az örökkévalóság számára már régóta nem is léteznek.