Az illiberalizmus valójában elég pontosan leírja azt a többséget, amely Magyarország kormánya mögött kétharmados parlamenti fölényt biztosít. Ez az a szó, amely a legjobban kifejezi ma azt a trendet, amely a honfoglalás óta velünk van: Magyarország kulturális megosztottságát. Legelőször a keresztény-pogánynak a magyar őstörténetbe visszavezető megkülönböztetése, majd a labanc-kuruc és a liberális-függetlenségi, aztán az urbánus-népi, a nyugatos-keletes, a zsidó-magyar, a keresztény(polgári)-kommunista, a nemzeti-(internacionalista)globalista, a vidéki-(fő)városi, a konzervatív-progresszív ellentétpárokkal jelzett szakadék két kultúra között csak a kanyargó törésvonalban tért el (hiszen az említett ellentétpárok két oldala nem fedte/fedi teljesen ugyanazokat a mentalitásokat, és főleg nem ugyanazokat a néprétegeket). De a (változó) mélységű szakadék két kulturális tömb között végig jellemző volt az országra, és ma az illiberalizmust támogatók és az azzal szemben állók (antidemokraták) közötti harcban fejeződik ki.

Az illiberalizmus jórészt, de nem teljesen Nyugat-ellenes, jórészt, de nem teljesen xenofób, jórészt, de nem teljesen antimodernista, jórészt, de nem kizárólagosan etnicista, tehát a medre nem vág teljesen egybe a korábbi trendekkel, de ezek felismerhetők benne és ami lényeges: a pontatlan reflexek továbbéléséből és közös metszetéből alkalmas politikai narratíva kovácsolható. Ami meg is történt már az illiberális oldalon. Meglepő lehet -- különösen progresszív olvasóimnak -- az illiberalizmusnak az antidemokratikus gondolkodással való szembeállítása, pedig ez a meglepetés meglehetősen pontosan tükrözi a magukat a "demokratikus baloldalhoz" vagy a liberális demokrácia támogatóihoz sorolók rövidlátását a saját demokráciafogalmukkal kapcsolatban. Ez a demokráciafogalom ugyanis a "követő", a "felvllágosulatlan", az "elmaradott" címkéjét aggatja a progresszív, egyenlősítő, modernizáló, globalista értékeket nem (egyértelműen) valló többségre, ez a fogalom (ti. az értelmezése) tehát valójában hamis: nem a demokrácia határozza meg az értéktartományát, hanem az amerikai keleti parti és a nyugat-európai nagyvárosi mentalitás -- amely valójában antidemokratikus. Persze nem lenne annak nevezhető, ha a liberális demokrácia hézagmentesen egyesítő kulturális jellemzője volna a nyugati világnak, de mára ez a program megrendült (noha -- szemben a magyar helyzettel -- azért őrzi még a dominanciáját), még fontosabba azonban, hogy amikor még ereje teljében volt, akkor is a demokrácia speciális értékirányultságát (értékprogramját) fejezte ki: a demokráciát, a sajtóját, az oktatási rendszerét, a kulturális normáit stb. eszköznek tekintette a progresszív emberkép kialakításában.* Azaz az antidemokrácia elnevezés meglehetősen jogos.

A legnagyobb problémánk mégis az, hogyha be is látjuk, hogy a liberális demokrácia nyilvánvalóan nem tudta stabilizálni a saját kultúráját Magyarországon és nem tudta felülírni ezer év kulturális törésvonalait, a mai szétforgácsolódás, a párbeszéd teljes ellehetetlenítése, a közös értékek megtagadása politikai programmá vált illiberális oldalon és ez Magyarország teljes kulturális szétesésével fenyeget. Olvasatom szerint, miközben a "visszarendeződést" megakadályozandó nem hagy fel a liberális-progresszív "maradványok" felszámolásával, ezt a szétesést próbálja orvosolni -- azon túl, hogy persze újabb manipulációs csavart hoz a történetbe -- Orbán "kereszténydemokrácia" dolga, ahogy ennek a szétesésnek akarnak gátat szabni pl. Kövér László ismételt felszólításai is arra, hogy az ellenzék álljon be a Fidesz mögé (és tegye magáévá az illiberalizmus alapját, ahonnan a kulturális kiengesztelődés megtörténhet). Kérdéses, hogy ez sikerülhet-e úgy, hogy közben az illiberális állam  -- és az ennek nyomán elhangzó várakozás: az illiberalizmusban konszenzusra jutó társadalom -- versenyképessége, modernizációs ereje és a Nyugat általi elfogadása egyelőre nem bizonyított. És akkor tapintatosan fogalmaztam. Azaz, ha létre is jönne is nemzeti konszenzus illiberális alapon (ebben sem hiszek), ez nem nagyon szolgálná a nemzet érdekét.

Ennek ellenkezőjét próbálja meg majd bizonyítani a 2022-ig tartó kormányzás, amikor egyszerre fogja a gazdasági csoda látszatát kelteni és a Nyugaton -- orosz segítséggel -- erősíteni a pozícióit a nyugati társadalmak liberális többségének aláásása érdekében. De mivel a gazdaság fejlődés államias eszközökkel a magyar fejlettség szintjén már nem biztosítható (sokkal inkább a valódi piaci mechanizmusok hoznák el ezt, de bizonytalan jogi környezetben, extraktív, korrupt állam és sarlatán politikai osztály mellett a piac nem működhet optimálisan), a nagy szaltóból a várakozásaim szerint nem lesz semmi, csak nagy nyekkenés. Miközben a kulturális háború tovább fog folyni, ez így együtt pedig az ország boldogulását hosszabb távon is aláássa. Egy felelős kormányzatnak meg kellene találni az autentikus modernizáció receptjét, amelyet magam ezen a blogon visszatérően a modernizációs nacionalizmus címkéjével illetek és okos keveréke a polgári és a nemzeti ethosznak.

* E sorok szerzője az elsők között bírálta -- konkrétan Kis János liberális filozófus példáján -- a liberális demokrácia és az állam ún. világnézeti semlegességének antidemokratikus, programmatikus voltát. Lásd itt, majd a blogon itt, egy további recenzió pedig itt.