A tézisei rekonstruálva, majd a kommentárjaim. Debord szövegét magát nem vonom be az taglalatba, ez nem Debord-kritika, hanem reflexiók TGM írására. Debord szövegeit ekként jelzem. A rekonstrukcióm mérsékelten bonyolult, egy kis odafigyeléssel megérthető bárkinek.
1. A kultúra a mitikusból (tradicionalistából) kidifferenciálódó társadalmak megismerési rendszere, ideértve ez utóbbi gyakorlatát és reprezentációit. A kultúra ugyanakkor -- e kidifferenciálódást megértve (ez a kulturális önreflexió) -- a reprezentáció felszámolására igyekszik, mert az autentikus megismerés csak az ontológiai egység visszaállásával valósulhat csak meg. "A kultúra az elveszett egység keresésének helye. Az egység keresése során a kultúra mint elkülönült szféra, kénytelen tagadni önmagát." Kommentár: A "visszatalálás a tagadáson keresztül" -- azaz a kíméletlen baloldali rendszerkritika -- végső soron csak destrukcióra alkalmas. Az ontológiai egység (az ismeretelmélet visszatérése a lételméletbe és az "autentikus élet") a jobboldali tradicionalizmus baloldali pandanja, amelyek egyikének sincs társadalomelmélete. Ennek híján a "visszatéréshez" lehet konvergálni, de sose lehet elérni (id est, nem lehet átlépni az önreflexió szükségszerűen végtelen tárgyiasultságából az autentikus gyakorlatba), viszont minél erősebb a konvergencia, annál erősebb az kidifferenciált, reprezentált valósággal -- a (polgári) kultúrával! -- szembeni destrukció. Amint a politikatörténetben elégséges bizonyítékát látjuk, a reprezentáció kritikája végső soron a humánum és a konkrét emberi életek ellen fordul.
2. „A kultúra történetének vége két ellentétes oldalon mutatkozik meg: az egyik meghaladásának előrevetítése a totális történelemben; a másik holt tárgyként való megőrzésének szervezése a spektakuláris kontemplációban. Az egyik mozgás a sorsát a társadalombírálathoz köti, a másik az osztályhatalom védelméhez.” (Debord). Q.e.d. feljebb. Kommentár: Az antitetikus gondolkodás (kvázi a módszer) a kultúra filozófiájában maga is igazolásra szorulna, de ez nem történik meg a TGM-féle rekonstrukcióban. A módszer az előző bekezdést is ideértve több szinten inadekvát.
3. "[A]mi szemben áll, az a társadalom régi közös nyelvének az önrombolása, illetve mesterséges újjáalkotása az árujellegű [marchand] spektákulumban, ami a nem átéltnek az illuzórikus megjelenítése [représentation]." (Debord) Kommentár: Igen ám, de látjuk, hogy a spektákulum társadalmának (=a polgári kultúrának) a bírálata olyasvalamit ró fel ennek a gyakorlatnak -- amely utóbbi legalább annyiban autentikus, hogy a "rombolást" a spontán differenciálódás részeként végzi, azaz egységes gyakorlatot képez benne a tárgyának megismerése és alávetése önmaga megismerésével, ti. innen a hódító/transzformatív ereje is -- amire maga is törekszik ellen-differenciálódásként ("visszatérésként"), de nincsen hozzá ereje, illetve ami volt -- forradalmi, totalitárius --, az nem volt autentikus, ti. az ember ellen fordult, nem erő volt (a szabadságban), hanem kényszer.
4. "A >spektákulum< fogalmában Debord összefoglalja azt a változást, amely a materiális és az immateriális termelés egyesüléséből fakad, s amely az értékesülési és fölhalmozási imperatívusz kiterjesztését jelenti a fogyasztásra, a szabadidőre, az ún. magánéletre, amelynek ipari méretű termelése és újratermelése 1967-ben még új volt, s amely az imént, a digitális hálózatosodás korában befejeződött, amennyiben teljessé vált." Kommentár: Nem világos, hogy a magánélet és a közélet elkülönültségének felszámolását miért bírálja egy marxista. Miért bírálja az élet totalitását? Ennek a bírálatnak a helye első ránézésre (a tradicionalista vagy a keresztény) konzervatívok asztalán lenne. Világos ellenben, hogy a látvány társadalmának kidifferenciálódása és határtalan hódítása alapjaiban fenyegeti az osztálytársadalmi érvelést, amit szerzőnk is belát, amikor így ír: "A klasszikus ipari és kereskedelmi kapitalizmus korában a tőke a társadalom egyik elkülönült pólusa volt – de nem a munkától különült el, amely a modernségben mindig a tőke egyik alapvető aspektusa – , ámde a kései (hamisan, de jellemzően >kognitívnak< nevezett) kapitalizmusban a tőke: minden." Nos, ez súlyos probléma valóban -- a korábbi módszertani problémák után már a módszer totális elégtelenségét veti fel. Lehet, hogy a marxizmus már nem alkalmas a kapitalizmus kritikájára sem?
5. Ez utóbbit látszik igazolni a politika értelmezésének teljes kifordítása. "Ebben a történelmi korszakban (ti. az imperializmus korában -- B.P.) alakult ki az, amit politikának neveztek, s amelynek a fő funkciója a >kommunizmus< (a munkásság osztályemancipációjának s az egyetemes antikapitalista forradalmi törekvéseknek, azaz az >utópiának< a szintézise) kordában tartása volt: ez lett a huszadik század iszonyú kataklizmáinak fő oka. (A teoretikus hősi halála példaszerűen illusztrálja ezt.)" Kommentár: Hogy a politika feladata a kommunizmus "kordában tartása" lenne, illetve hogy a politika mint olyan ezzel az igénnyel jött volna létre -- ami eltekintve az olyan banalitásoktól, mint a politika kétezer-ötszáz éves gyakorlatának és értelmezésének kultúrája, amely eleve megkérdőjelezi a tradicionalizmus valaha volt realitását --, nos, ezeknek erősen ellentmond a bolsevizmus (mint a szerző által elemzett kritika gyakorlati megvalósulása egyetlen ismert formájának) totalizáló törekvése: a politika megszüntetése a politikai totalitáson (az "életvilágok", intézmények, autonómiák alávetésén) keresztül. Azt, hogy TGM szerint a "kataklizmák", benne nyilván a bolsevizmusnak magának a rémtettei a kommunizmussal szembeni politikai harcnak tudhatók be, nem szükséges kommentálnom, de aláhúzza a teoretikus elfogultság súlyos veszélyeit, ha az szellemi, esetleg politikai hatalomra jut.
6. "A totális eldologiasodás filozófiai leírása forradalmi szemszögből: ezt utoljára Guy Debord kísérelte meg – aki nemcsak lángelméje miatt utánozhatatlan." Kommentár: TGM ihletett írásának -- amelynek korlátai nem annyira belőle, mint a tárgyából és bármilyen marxista (kultúra-) kritikából fakadnak -- az időszerűségéhez legalábbis nem fér kétség. A tágabban értelmezett kapitalizmusban (mint társadalmi rendszerben) való lét eszközszerűsége, banalitása és bulvarizálódása, ti. nemcsak a közéleté: a kultúráé és a politikáé, hanem ezért az életé (!) is -- napi élmény a legtöbb ember számára, ha nem is így reflektálnak rá. A kultúránk kritikája iránt a marxizmus azonban olyan igényeket táplál -- konkrétan az egységben való megértést, ami a poszt címében jelzett módon a tradicionalizmus legfelső, ti. a megértést az élettel konstruktívan szintetizáló foka lenne --, hogy annak nincs realitása, sőt az idealitása se koherens. Koherens kapitalizmuskritikát, ideértve a kapitalizmus rendszerszintű meghaladásának elméleti és gyakorlati szintézisét eddig senki nem volt képes produkálni. Ennek oka első lépésben a filozófia mint reflexiós forma hibás volta, ami a megismerés önreflexivitásának -- a megismerő és tárgya folyamatos újraelválásának -- végtelen regresszusából következik, amit követ a megismerés és a megvalósítás (az elmélet és a gyakorlat) minőségileg eltérő logikája -- ti. ami az elsőben lételmélet és ismeretelmélet meghaladhatatlan differenciája, az a másodikban kollektív cselekvési probléma, más néven a szabadság gyakorlati rendszerének problémája, és maguk a problémahorizontok nem találkoznak sehol. Ehhez elég Kantot elolvasni és nem beleesni Hegel csapdájába, aki az utolsó kétszáz évünk politikai lejtőjének platója volt, míg Marx már a lejtő -- azaz kritikátlan áldozat. Szükségképpen a követői is azok. Marx fő gondolati keretét, hogy a materializmus egyszerre hozza létre a feszítő ellentéteit és azok szintetizált (elméleti és gyakorlati) meghaladásának feltételeit, nem a saját gondolatmenete, hanem a hegeli dialektika igazolhatná -- ha nem szólna teljesen másról.