A miniszterelnök egy minapi beszédében szomorkodott azon, hogy a németek ötször annyit keresnek, mint a magyarok. Pontosabban nem szomorkodott, hanem ennek fényében szemtelenségnek nevezte, hogy Schulz szocdem kancellárjelölt nem akar pénzt adni Orbán kerítésére. Mielőtt odajutunk négy év múlva, hogy a miniszterelnök azon fog szomorkodni, hogy a németek már hatszor annyit keresnek, hadd tegyem nyilvánvalóvá: az beszél, akinek -- miniszterelnökként -- a leginkább felróható, hogy ez így van.
A bérkérdés, ugyanis alapvetően politikai kérdés, de nem úgy, ahogy a Jobbik elnöke gondolja - mint ami egy csapásra megoldható politikai rendeletekkel --, hanem úgy, mint egy tágabb közösségi kérdés, amelynek kezelésében egy miniszterelnöknek súlyos felelőssége van. A magyar béreket ugyanis sokkal kevésbé az dönti el, hogy egy adott dolgozó (tanár, kőműves, újságíró) milyen színvonalon végzi el a rábízott feladatot, ami különösen szembetűnő, ha az osztrák határ két oldalán összehasonlítom, mennyit keresnek a fodrászok ugyanazért a munkáért. Hanem az dönti el a béreket, hogy milyen társadalmi és nemzetgazdasági környezetben dolgozunk, és ennek kialakulásában a politikának súlyos felelőssége van. A politikusnak sokkal jobban felróható, ha egy szakember nálunk a töredékét keresi annak, amit Ausztriában, mint magának a szakembernek
Miért? Mert a politikusok befolyásolják a leginkább -- Magyarországon meg különösen --, hogy milyen lesz egy országban az átlagos termelékenység -- azzal, hogy képesek-e a döntéseikkel olyan társadalmi környezetet kialakítani, amely átlagosan magas értéket képes előállítani egy munkaórára lebontva. Erre olyan társadalmak képesek, amelyek nagy számban visznek piacra drágán eladható szolgáltatásokat és termékeket, tehát nagyon fejlett technológiával, a piacon keresett árukat állítanak elő. Ha nagyon sok munkaóra telik a társadalmakban ilyen termékek előállításával, akkor megnő a munkaerő értéke, és nő a dolgozók bére, ami miatt több pénzük lesz kifizetni az olyan szolgáltatásokat, amelyek bonyolultsága nem különbözik országonként -- gondoljunk itt a már említett fodrászokéra.
Mármost végső soron a politikusok (a közügyek professzionális intézői) felelnek azért, hogy az a társadalmi környezet, amely ilyen nagy értékű munkaórákra képes, kialakulhat-e. Elég erős-e az oktatási rendszer, elég számban tudunk-e idegen nyelveket, van-e jogbiztonság, magas-e a bizalmi szint az emberek között, elég hatékony-e az állam, erkölcsileg támogatjuk-e a vállalkozásokat és a kockázatvállalást stb. Ennek a környezetnek a kialakításában egy miniszterelnöknek kulcsfeladatai vannak.
De ez sem megy máról holnapra -- sőt, évtizedek szívós munkájának a gyümölcse. Mire egy ország a fejlettsége révén aztán tőkeexportőrré válik, és a magas technológiáját más országokban is elkezdheti nagy arányban kamatoztatni -- ez még éppenséggel évszázadok fejlődésének eredménye. Ezért azok az országok, amelyek ma így tesznek (most éppen nálunk gyártatnak és nekik köszönhető, hogy a magyar gazdaság egyáltalán működik), köszönetet és tiszteletet érdemelnek. Az a miniszterelnök azonban, amelyik szándékosan rombolja saját nemzetének képességét arra, hogy valaha gazdaggá váljon és közben a gazdag országok vezetőit kárhoztatja a lehető legdemagógabb módon, az nem érdemel semmiféle köszönetet és tiszteletet.
Tehát a címben feltett kérdésre, hogy mit tegyen a polgár, ha német keresetet akar itt -- ha nem is magának, de a gyerekeinek és az unokáinak --, ez a rövid válasz: tegyen az országáért. Mert ebben az országban csak akkor fog jól élni, ha az egész országnak jó lesz. És az első lépés ehhez? Válasszon jól 2018-ban. Ebben a pillanatban bármelyik megoldás jobbnak tűnik, mint a mai miniszterelnök.
