Tegnap-tegnapelőtt több Momentumhatás ért. Volt egy fizetett hirdetés, amelyben pénzt kérnek a generációváltáshoz, volt Bojár Gábor párját ritkítóan rossz cikke a hvg.hu-n tegezve szólva a "momentumos lányokhoz és fiúkhoz", a "szűz erőhöz", világosan mutatva, hogy az üzletembernek fogalma sincs, mit lehetne tenni a politikában a rombolás visszafordítására, viszont annál gyakrabban szeret úgy tenni, mintha lenne, és volt egy interjú egy kényszeredett-műmájer Fekete-Győr Andrással, akinél nyilván van jobb Fekete-Győr András is valahol, de az előbbiből világossá vált a "fiatalember" (ha már ragaszkodunk posztideologikus önképük egyetlen biztos összetevőjéhez) előtt álló hosszú út az önmegismerésig (nemhogy a miniszterelnökségig, amivel a lelkes média már a felbukkanása második napján megajándékozta, feltehetően hozzájárulva a földtől való eltávolodása gyorsuló üteméhez).
A címben jelzett mondat egyébként maga is kortünet -- a várakozás a megváltóra, aki persze nem jön el. A várakozás régi magyar klisé (Vörösmartytól Adyn át Csoóriig), természetesen a koncentrált cselekvés ellenpólusa. Ezzel szemben a tény az, hogy mindig a tényekkel kellett főznünk, és a Momentum egyike ezeknek. Világosan nem lesz belőle kormányváltó pólus, a kezdeti "robbanás" ma inkább csendes folydogálássá szelídült, a reális "várakozás" vele szemben inkább egy LMP 2.0,, valahol 3-8% között, a Schiffer-féle ellenzéki misszióhoz hasonló programmal ("csak semmi szövetség, kérem"). Kár, mert jó lett volna, ha erőközponttá válik, amelyik gőzhengerként ellenállhatatlanul gyűjti az ellenzéki szavazatokat, de így csak akadálya lehet bárminek -- ami persze egyébként sincs. Nem hiszem, hogy bármilyen (pl. Fidesz-) projekt lenne, bár az utóbbi bő egy hónap látványos passzivitása a nyilvánosságban (leszámítva a politikai adok-kapokba való fölösleges beleszállást) akár arra is utalhatna, hogy "olyan nagyot azért nem kéne nyerniük". A politikai elemzői kalapommal a jelekből élek, a tévedés jogát fenntartom ide is, oda is.
De a lényeg nem az eddigiek, hanem az ellenzékiség jövője, amely most legföljebb kiegészült egy szereplővel, de az alapvető feladat nem változott: hogy lehet egy kompetenciaszegény ország kompetenciaszegény politikáját gatyába rázni. Ahol a PKP-vel is természetesen küszködünk (a legkevesebb, ami elmondható), az egyéb újonnan alakult pártok örülni fognak majd a fél százaléknak, ha egyáltalán országos listát fognak állítani, az MSZP és a DK más-más módon a Fidesz-szekeret tolják, és az egyetlen fény az éjszakában Szél Bernadett, aki mióta megjött Schiffer jobbik esze és lelépett a pártból, valamint kiderült Hadházy harmatgyenge volta, egyedül viszi nemcsak az LMP-t, de gyakorlatilag a teljes balos ellenzéket -- erkölcsileg, a témáinak fontosságát és a karakteres kiállását illetően biztos. És hát Vona. Vona jó, dolgozik a stichjén, ami becsülendő. A balradikális nácizással nem kell törődni. Ők ketten, akik felveszik a versenyt a politikus-debattőr Orbánnal. A többi néma csend.
Ennek az ellenzéknek kellene valami nagyot tennie, mert ők a répa, a zeller és a tyúknyak, amiből a Kárpát-medencei leves készül. Magyarán hiába tűnhet rosszindulatúnak, akár irigynek, amit fentebb a szegény momentumos szekundumról írtam, az inkább a realitásnak szól: úgysem lesz itt más a politika, mint amit közösen csinálunk. Mert ez a széttartás, ez a magyar társadalom, ebből kell élhető formákat kovácsolni, és nem fogjuk ezt semminek (generációknak) és senkinek ( - behelyettesítendő bármilyen név - ) a "leváltása" árán megtakarítani. De józanul nézve, éppen ez hiányzott a rendszerváltásból, amely itt hagyta nekünk a pillanat ('88-'89) hevében alakult pártok szoros masszáját, ami helyett most alakul ki talán egy kiküszködött modus videndi -- "organikusan" a mienk.