Ha nem is látványosan, de súlyos kérdés, amikor mindennek keletje van a világban, csak a konzervatív politikának nem. Orrunk előtt zajlik a kor kívánalmaihoz képest egyre képzetlenebb középkorú (fehér) férfiak lázadása a fejlett világban Ausztriától az Egyesült Államokig (Magyarország nem tartozik ide, itt nem jelent létező gazdasági és kulturális fenyegetést ezekre semmi az ország általános versenyképtelenségén túl, itt preventív demagógia folyik aktuálisan nem létező ellenségekkel szemben), ám ez  lázadás minden, csak nem konzervatív.

Mi is hát a konzervatív? Négy éve írom ezt a blogot és nagyon helyesen sosem akartam még igazából definiálni azt, amit a jellegéből adódóan nem lehet, mivel nem ideológiáról beszélünk, hanem egy emberi beállítottságból következő (szkeptikus) politikai gyakorlatról. A beállítottság lényege azonban jól megfogható, kb. ez: ami nem romlott el, azt ne javítsd meg (if it ain't broke, don't fix it). Nekem pl. van egy hatvanéves órám, ami ritkán szervizelve is jól működik, és egyre értékesebb a szememben azért mert régi és jól működik (bónusz: nem néz ki olyan visszataszítóan sem, mint az újabb gyártmányok). Kb. ebből következik a politikával szembeni összes elvárásom is: mivel nincs folyamatos vágyakozásom az újra (egy új órára, iPhoneX-re, ha van iPhoneX-2) csak azért, mert új, magyarán nem sikerül felkelteni a vágyaimat egy alapvetően vágykeltés alapján működő (tehát nem a reális igényekre kalibrált) piacon, azaz nem uralnak a politikai szenvedélyek sem a hasonló elvek alapján működő politikai piacon, politikai értelemben is javíthatatlanul korszerűtlen vagyok: nem hatnak rám a politikusi ígéretek és víziók, a nagy szavak, a tömeg hullámzó szenvedélye, az államtól vágyott jobb élet reménye, a demokrácia eszménye, a közjó definíciói és hazugságai. A konzervatív politikai gyakorlat a politikai szenvedélyek ellensége, következésképp nem lehet "demokrata" sem. Ha valami, akkor funkcionális.

Mármost ez igaz a konzervativizmus egész történetére, amely nagyjából bő kétszáz évre nyúlik vissza, és a hagyományos oka a forradalmiság, a baloldaliság, a demokrácia, a progresszió elleni tiltakozásra ugyanez: ha valami (a természeti törvény erkölcsi igazságai, a döntések szabadságának és felelősségének harmóniája, a vegyesen születési és meritokratikus társadalmi hierarchia, a hagyományok, a jó ízlés, a piaci kontraktusok világa stb.) nem romlott el, minek megjavítani, kivált úgy megjavítani, hogy a javítók nem garantálják a javulást (a legtöbbjükre illik emiatt a demagóg jelző). Minél progresszívabbak és előremutatóbbak (tehát minél radikálisabbak) ezek a "javítások", annál kevésbé garantálják, viszont annál hosszabb időre szeretnek tervezni.

A konzervatív politika a mindenkori status quo alapján áll, fontolva halad (nem tévesztendő össze tehát a reakcióval, ami egy meghaladott állapot és élősködő gyakorlat visszaállításáért küzd), és innen tekint (szkeptikusan) a nagy politikai egyéniségek nagy vízióira és programjaira Napóleontól Orbán Viktorig. A szkepszis (kételkedés, gyanú, távolságtartás) tehát egy módszer, és ilyen értelemben módszer a konzervatív politika. Ebből következik a (minél súlyosabb) személyiség tisztelete, a köztes intézményekhez (családhoz, klubokhoz, cégekhez, egyházközségekhez, településhez, egyesületekhez, hagyományokhoz és szokásokhoz, ismerős emberekhez) való ragaszkodás, a szabad piac és a kontrollált kis állam melletti elkötelezettség, a demokráciába való (ma már) szükséges beletörődés -- szemben a magasztalásával, de szemben az autokráciákkal is, amelyek hajlamosak magát az életet fenyegetni. Minél sűrűbb hálót fonnak (szövetet szőnek) a minél kisebb intézmények egymás közé, annál kisebb bajt tudnak egyenként okozni a szenvedélyek keltésével, és élükön a nagy megváltók a nagy terveikkel. (A demokráciához hasonlóan kétes értékű asszociáció a konzervatív szemében a nemzet, amely megőrizte a liberális progresszió jegyeit, és máig akkor érzi jól magát, ha minden intézményi hálót, hierarchiát és ellensúlyt kiirt maga körül. A nemzet ezért kedvenc terepe az autokraták társadalomirányítási gyakorlatának: hatalmas szenvedélyeket képes kiváltani nép és vezére közvetlen kapcsolatában, és közben gátlástalanul -- erkölcsi igénnyel! -- korlátozza a józan, kiegyensúlyozott, többszörösen beágyazott élet lehetőségét. A nemzet a nép egyenlőséggel kapcsolatos illúziójának -- ezért az elesettek mindennapos hálájának -- legpotensebb forrása. Manipulációs lehetőség a köbön modern fogalmának születésétől fogva. Minden, csak nem konzervatív intézmény, ahogy természetesen a nacionalista érzületben sincsen önmagában semmi konzervatív. "Konzervatívvá" csak a társadalmi inkompetenciák nemzethalállá stilizálása teszi, lásd a magyar reformkort és poszt-reformkort, a Horthy-korszakot, vagy a mai botrányos "jobboldali" politikai kultúrát.)

A konzervatív beállítottság alapvetően apolitikussá tesz. Valódi konzervatív politikusok azért vannak kevesen, mert ösztönszerűen irtóznak a tömegek vezetésétől és a társadalmi méretű igazgatástól -- nagyon könnyű ugyanis ezekkel sok embernek hatalmas károkat okozni, míg a jót igazolni csaknem lehetetlen. Ha a konzervatívat a liberálissal vetjük össze, az utóbbi szabadságfogalma sokkal aktivistább: egyenlő szabadságot szeretne kivívni mindenkinek az egyenlő méltóság nevében (ha baloldali liberális), vagy mert (a jobboldali liberális szerint) ez hozza el a hatékonyságot. A liberális a negatív (valamitől való) szabadságból épít programot magának, ezért esik folyton bele a pozitív (valamire való) szabadság baloldali képesség-maximalizáló programjába (receptszerű erkölcsi egyenlőség, esélyegyenlőség, egyenlő jogok a nyilvánosságban, létminimum, fairness, nyitottság, politikai korrektség és pozitív diszkrimináció, vallások és kultúrák békés egymás mellett élése, Gleichschaltung, egyéb ízléstelen miegymás). A konzervatív ellenben megragadja a negatív szabadság lehetőségét (itt érintkezik a liberálissal), de egy hátraarccal: arra használja, hogy a másoktól való függetlenségben a saját személyiségével foglalkozzon (nem a másokéval), ennek érdekében viszont meg kell teremtenie a függetlenségét is, tehát pártolja a liberális demokráciát, a "liberális"-ra téve a hangsúlyt, és a piaci szférát mint a megélhetés forrását -- így végső soron jobban járul hozzá a társadalmi hatékonysághoz (versenyképességhez) is, mint a nagy állammal is békében lévő konstruktivista baloldali liberális, vagy a materializmust normává emelő piaci dogmatikus jobboldali liberális. Míg bármelyik liberális számára az (egyenlő) személyek társadalma, a konzervatív számára a saját (súlyos) személyisége a feladat: a konzervatív mindig (mérsékelten kooperatív) individualista. (A demokráciában és a nacionalizmusban pedig személy és személyiség egyaránt kiirtandók. A magamfajta nem tudja megállni felhőtlen -- mert az országról való képét erősítő -- kacagás nélkül, amikor a magyar "konzervatívok" bolsevik érvekkel építik a nacionalista demagógia korrupt rendszerét -- ez olyan szép így együtt.)

Még egyszer: a konzervatív politika alapja a konzervatív vonzalom a régiség és a működőképesség optimális egyensúlyához. Ez a konzervatív politikával aképpen kvadrál, hogy a modernizációt organikusan képzeli (szemben megint a progresszívok lelkesültségével a külföldi -- nagyrészt akontextuális -- eszmék és példák iránt). Mi először megnézzük, mi van, aztán azt, hogy mit érdemes (indokolt, belátható eredménnyel) megtenni, végül ehhez gyűjtünk magunk köré koalíciót, ha már úgy döntöttünk -- eléggé el nem ítélhetően --, hogy politizálni akarunk. Meggyőződésem, hogy jobb politikát, mint konzervatívat nem érdemes csinálni. Példa: ha "elzavartuk" Orbánt (he-he), az utolsó, amit a konzervatív akar, a radikális alkotmányozás, 500 napos "helyreállítás", a széles körű számonkérés, az indulatok továbbhabzása. Ha nem képes elfogadni az ellenzéki közvélemény, hogy "Orbán táborának" Orbán után is igénye marad a nacionalizmus és a demagógia adta biztonságra, amit csak lassú fejlődés árán tudhat leküzdeni az ország, akkor csak el fogja mélyíteni a válságot. 

A címben feltett kérdésre a válaszom tehát ez: nagyon is. Mindig az. A valóságért a demagógia ellen.