Amikor a magyar baloldaliság mainstreamje szövetségre lépett az ex-marxisták által összetákolt úgynevezett liberalizmussal (Demokratikus Charta, 1992), létrehozva a ma az MSZP-től a DK-n át a PM-ig terjedő progresszivizmust, se a teoretikusabb, se a politikusabb résztvevőinek nem volt fogalma arról, hogy milyen elveket és értékrendet tekintenek közösnek, illetve hogyha volt is valamilyen homályos aufklérista gondolat a háttérben, miként szerezzenek ennek érvényt. Az eredmény: 2010, majd 2014. Megrendítő látni, hogy a magyar progresszivizmus valójában mennyire üres, jelentés nélküli fogalommá züllött az utóbbi 25 évben. Egyet lehet tudni róla: amikor sikeres volt, azt mindig a szociális demagógiának köszönhette, de egyébként leginkább relativista, szubjektivista, miközben a felvilágosító modernizációs szándékaiból csak az intellektuális gőgje maradt fenn. A Brexit utáni értékelések fényében -- amennyiben a legtöbb bírálat a közvetlen demokráciával szemben éppen erről az oldalról érkezett -- azt se nagyon lehet mondani róla, hogy demokratikus lenne.
A magyar progresszivizmus egyetlen politikai kudarc, a politikai hatóereje 1994 óta folyamatosan csökken, és nem látni semmilyen szándékot, tehetséget, erőt a folyamat megfordítására. A progresszivizmus intellektuális és erkölcsi ereje elhanyagolható, pedig annyi egyetemi tanár vallja, mint égen a csillag, politikai szervezőereje folyamatos leszállóágban van, és legfőképp a saját tanakodó irányzatainak és korrupt politikusainak a rabja.
A magyar progresszivizmusnak nincs világképe, nincs erkölcsi rendje, amelyet megalkuvásmentesen képviselne -- csak érdekei vannak, amelyek a legjobb esetben is középszerű vezetőit visszatérően közelebb viszik az "újnyilas" (TGM) kormányzó erőkhöz, mint saját remélt szavazóbázisukhoz. A progresszívok csodálkoznak azon, hogy Magyarországon a politikai machiavellizmus az úr, pedig értékek és az objektív igazságba vetett hit nélkül, ami rájuk kiváltképp jellemző, a machiavellizmus az egyetlen potens politikai gyakorlat -- erre ezt is ellopták tőlük.
Magyarországon az utóbbi években -- amikor a legnagyobb szükség lett volna rá -- megszűnt az ideológiai munka a baloldalon. A relativizmus és a szubjektivizmus, ami kilúgozta az eszményeket és az objektív igazságba vetett hitet a posztmodernizált közegből, megöl minden súlyosabb gondolatot és szenvedélyt, amellyel inspirálni lehetne a választókat. A Nyugat problémáihoz nem tudnak hozzászólni, mert miközben elvetik a szocializmust, nem merik a szájukra venni a kapitalizmust sem, emberjogi kérdésekben teljesen elbizonytalanodtak a migráns-kérdésre adott első válaszaikra történt kulturális visszacsapások után (amiből látszik, hogy közük sincs valójában ahhoz, mennyire fontos egy ország politikai kultúrája az írott malaszttal szemben), de idáig sem kell elmenni: egyszerűen már az igénye se merül fel annak, hogy kitörjenek a Facebook-színvonalú fecsegésből és a pártok antiorbánista lózungjaiból.
A progresszvizmus úgy akarna hatalomra jutni, hogy maga sem tudja, mit kezdene az országgal. Kötőanyagot nem tud, karakteres policy-elképzelései nincsenek, hiányzik soraiból a leadership minimuma -- és közben csodálkoznak, hogy az ország valós kétharmada nacionalista, Fidesz- vagy Jobbik-hívő. Azt hiszem, mégiscsak bölcs dolog ez a demokrácia, hogy az ilyen semmittevőket nem engedi a hatalom közelébe.
