Nem érdekel, milyen sanda szándékkal támadja Putyin és Orbán a Nyugatot, nekünk, nyugatosoknak is okunk van a bírálatára -- az önbírálatra, ha tetszik. És ennek a bírálatnak meg kell hallgatnia a liberális demokráciák ellenfeleit is, köztük Orbánt. És a liberális demokráciák ellenfeleinek van igazságuk, amikor a Nyugat kétszínűségét lobbantják a szemünkre legutóbb a közel-keleti válság értelmezésében és kezelésében (a mi bűnünk az ősbűn a métely elültetésében), a multikulturális projekt értékelésében (tényleg megbukott), a gazdasági szemlélet eluralkodásában (tényleg uralkodik a kultúra, a vallás, az erkölcsi rend, a szolidaritás, a fenntarthatóság fölött) stb. Az európai "szellemnek" mindig kell egy antiliberális, antiindividualista kihívás, hogy összekapja magát, miután korrumpálta a megelőző egy-két-három évtizedét.
Az összecsapás az oroszokkal, ha nem is lesz belőle komoly, elhúzódó konfliktus, ugyanezt a funkciót tölti be -- ha szerencsénk van. Putyin nyilván túl akar élni egy versenyképtelen ország élén, ugyanezt akarja Orbán -- és ezért megtesznek mindent a Nyugat lejáratása, erkölcsi meggyengítése, és összeveszejtése érdekében, de ezt csak azzal a Nyugattal tudják eljátszani, amelyik eleve magától gyengül. Nem gazdaságilag (nyilván összehasonlíthatatlanul sikeresebb régióról beszélnünk, mint Oroszország vagy, ami azt illeti, Magyarország), hanem a posztmateriális értékek konszenzusáról. Gondoljunk bele, hogy is beszélhetnénk konszenzusról, amikor Európa vezetőinek fogalmuk sincs, milyen fellépést követel tőlük a migráns ügyben Európa védelme. Nem tudják, mit értsenek liberalizmus alatt. Vagy konzervativizmus alatt, ami azt illeti. Nem szembesülnek a liberális demokráciák kulturális korlátaival se befele, se kifele, ugyanakkor hagyják elporladni az alapvetően erkölcsi alapú hagyományt. A politika számukra intézkedés, szabályozás, technika, jogalkotás, szakértés (ráadásul inkompetens szakértés). Nem tudják, hogyan kezeljék az etnicista-vallási kihívásokat, a korporatív és állami összefonódásokat (pl. a VW-csalás ügyében, mielőtt még nem lett botrány), vagy magát az EU-projektet -- akármit, ami szorosan vett politikai. A politikából kihalt az egzisztenciális, az emberi. Kihalt belőle az ember, akár a cselekvő, akár a meghatározó stakeholder (érdekelt, "ügyfél") szintjén. A politika pótszere pedig korlátolt bürokraták döntésképtelenségben és csapkodásban nyilvánul meg. Mindig azon vannak, hogy lekicsinyeljék és/vagy szőnyeg alá söpörjék az emberit mint meghaladandót, és amikor az rendre előbukkan, a Nyugat rendre válságba kerül.
Amikor azt írom, az európai szellem évszázadok óta küzd az antiindividualista (emberellenes) kihívásokkal, azt is írom, hogy egymásra halmozzuk azokat a csúnya etatista projekteket, amelyeknek sorában az Orbáné csak egy. Vegyük észre, hogy amikor ő vagy Putyin küzd a lelkekért, a szabadság szempontjából nem tudunk minőségileg mást képviselni a Nyugaton velük szemben, mindössze kvantitatív különbségek vannak a szabadságaink skáláján -- márpedig innen nehéz érvelni. A logika, amelynek nevében a szabadságot kellemkedve tiporjuk, ténylegesen ugyanaz: az állami és szupraállami gyakorlati (erkölcsi, intézményes, politikai) fölény az individuumokkal szemben. Orbán kritikája a Nyugattal szemben többször megállja a helyét, mint nem -- a jelenségek szintjén legalábbis. Az értelmezésben természetesen tendenciózus. De a jelenségek bírálatában nyugodtan oda lehet rá figyelmi. Rávilágít arra, hogy az antiindividualista meggyőződést egyszerre erősíti az egoizmus amoralitása és az államias szemlélet felemelkedése. A politikai individualizmus ugyanis eredetileg, a klasszikus liberális álláspont szerint, közösségi képesség, erkölcsi álláspont. Individuumnak nem születik valaki, hanem vagy azzá lesz önfejlesztés, erkölcsi nemesedés, piaci és közösségi cselekvés, művelődés, részvétel útján, vagy megmarad önző, egoista, rövid távú haszonmaximalizálónak és vágykielégítőnek, amiben -- ha többségre jut -- csak az államok vághatnak rendet. Az individualizmus bonyolult társadalmi képesség, az állami hatalommal komplementer. Minél több van az egyikből, annál kevesebb kell a másikból. És a nyugati népek egy ideje az utóbbira esküsznek -- közvetve az Orbán-projektet erősítik --, mert nem tudták megvédeni a koncentrálódó (korporatív és állam-) hatalmi nyomással szemben az individualizmus eredendő politikai intézményrendszerét, a piacot, az iskolákat, az önkormányzatiságot, a szabadságot, a nyilvánosságot. A NER ugyanolyan szocialista projekt, mint az EU. Kicsit nemzetibb és kevésbé szocialista mindössze.
Az államok erősödése mindig az individualizmus gyengeségére világít rá. Orbán erősebb, autoriter állama az európainál még erőtlenebb magyar individualizmus terméke, de Orbán Európával szembeni kritikája is csak azért állhatja meg a helyét, mert az európai individualizmus is lejtőre került az utóbbi évtizedekben. És a rombolás, amit az egoizmus végez a lelkekben még annak a szájából is megfontolandó diagnózisként hangzik, akinél senki sem alapoz jobban az individualizmus erőtlenségére. Röviden: amikor a Nyugatot bírálja, valójában az individualizmus gyengeségeit bírálja a jelenségek szintjén, de ahelyett, hogy az individualizmust visszahelyezné a jogaiba, a bírálatot az államok (tovább)erősítésének projektjeként adja el (állam = nemzetiszocializmus + szabályozás, bár a nemzetiszocializmus helyett pontosabb volna átfogóan identitásszocializmusokról beszélni). Félreértelmezi a jelenséget, hogy veszélyes gyógyírt adjon ellene. És a nyugatos tábor (itthon és külföldön is) -- önismerete és megfelelő diagnózis híján -- csak tátog. Azaz Putyin, Orbán, és a Nyugat ellenfelei (talán) pont időben jöttek az eszmélődéshez. Megfelelő önreflexióban reménykedni azonban némi bátorságra van szükség a mai nyugati panoptikumot elnézve.
