Laza emberi viszonyok között -- amelyekben nem játszik nagy szerepet pl. a szeretet -- az ember az önérdekét követi. Egy ország akkor sikeres, ha a domináns emberi önérdekek (anyagi hasznon maximálása, biztonság stb.) nem kerülnek szembe a közösségi érdekekkel (nemzetgazdaság eredményessége, jogrendszer működése, méltányosság), illetve az előbbiek hajtják, támogatják az utóbbiakat. Magyarországon azonban nemcsak szembekerült egymással a magánérdekek és a közérdek, de valójában sosem létezett olyan politikai kultúra és rendszer, amelyben a magánérdekek ne a közérdek ellen, és az ún. közérdek ne a magánérdekek ellen működött volna, hanem egyensúlyban voltak. Ezért sosem voltunk versenyképes társadalom sem.

Ennek az egyensúlynak a kultúrája hiányzik, és nagyon hiányzik. Az önérdekét maximalizáló ember pontosan érzi, amikor a "közérdek" súlya alatt veszélybe kerül a magánélete, ezért az egyensúlytalanságot ilyenkor a (korrupt) rendszernek való látszatmegfeleléssel, a valóságban pedig a rendszer kicselezésével igyekszik kompenzálni. Ettől kezdve se a magánérdekek ellen törő "közérdek" nem működik a köz érdekeként (hiszen akkor egyensúlyban lenne a magánérdekekkel, és egymást erősítenék), se a magánérdekek nem fedik fel magukat, hiszen a közérdek ellenében kell működniük. Az eredmény a közállapotok teljes korrupciója, a diszfunkcionális rendszer, a közmorál romlása, a gazdasági fejlődés és a társadalmi versenyképessége aláásása.

A rendszerváltással sem jött létre a kívánt egyensúly, és azóta is nyögjük annak terhét, hogy az emberek nem képesek meglátni a mindenkori "közérdekben", kormányzati akaratban a saját magánérdekeiket -- nyilván, mert a közérdeknek hazudott szelektált magánérdekek nem efelé működnek. A torz rendszerben semmi sincs a helyén, és minden a sikeresség ellenében hat, a politikával szembeni bizalmatlanság pedig egyszersmind aláássa a változtatás lehetőségét is. A Jobbik előretörése annak a népnek a válasza az egyensúlyi rendszer végleges lerobbanására, amelyik megfáradt, és elveszítette érdeklődését a valódi egyensúly iránt; megunta, hogy nem tud létrehozni kompetens társadalmat, és már csak arra vágyik (némileg érthetően), hogy primitív vezényszavak mentén (amelyek viszont jól érthetők) valaki uralkodjon rajta. A Jobbiknak adott bizalom a szétesett rendszer legegyszerűbb, mindenki számára érthető darabjaiból tákol új dobogót, amelyen új egységet próbál létrehozni, lényegesen kisebb igénnyel.

Valójában azonban csak a még gyorsabb hanyatlást készíti elő. A Jobbik választása pont ugyanaz a választás (ugyanannak a tehetetlenségnek a megnyilvánulása), amely nem tette lehetővé a baloldali pártok egymásra találását egy demokratikus politikai alternatívában, és ugyanaz a választás, amellyel az emberek távol tartják magukat az aktív politizálástól, illetve nem vesznek tudomást a magánéletük és a közélet minősége közötti szükségszerűen szoros kapcsolatról: mindenki a magánérdekét próbálja -- ráadásul szabálytalanul -- uralomra juttatni mások magánérdekeivel, ezért a közérdekkel szemben is, és nincs tudás, amely egyensúlyt teremtene a kényszeres csalók és már serdülő korukban rövidlátók versenyében. Egyetlen beépített tudásunk a sikertelenség.

Milyen lehet az a politikai minőség, amely képes hatalomra jutni ilyen környezetben, és túlvezet a káoszon?