Két világképpel van dolgunk, amelyek jóval túlmutatnak a releváns ideológiákon.
A legfontosabb különbségeik az emberhez való hozzáállásból fakadnak, a konzervativizmus ("k.") szkeptikus az ember erkölcsi tökéletesedésével kapcsolatban, a liberalizmus ("l.") optimista. Ebből következik, hogy a k. szerint a legjobb gyakorlatot tükröző (régi) hagyományok, kultúra, transzcendens hit és intézmények a mindennapi életben prima facie (első ránézésre) alkalmasabb iránymutatások, mint a pillanatnyi (a gyakorlattal radikálisan szakító) konstrukciók. Ebből következik az is, hogy hiba, és súlyos, meg nem térülő áldozatokkal jár előrefelé gondolkodni anélkül, hogy előbb ne néznénk hátra, a nyereségek mellett legalább ne mérlegelnénk a veszteségeket is. A közkeletűen emberi "fejlődésnek" nevezett folyamatban legalább annyi a veszteség és az optimálist el nem érő döntés, mint a nyereség, mert túl sok beláthatatlan horderejű döntés rakódik egymásra. Az autentikus k. történelemszemlélete a veszteségek körül forog: mivel a múlt az előrehaladó, egyúttal ellenőrizetlen diverzifikáció miatt mindig kevésbé komplex, jobban átlátható, gyakorlatibb, mint a jövő, ezért a veszteség magától értetődő, és a nyereség csak véletlenszerű.
A k. antropológiájából következik a polgári társadalom berendezésének mikéntje is. A k. nem hisz az emberek közötti erkölcsi egyenlőségben (anti-kantiánus) vagy az emberi "jóságban" (anti-rousseauiánus). Realista és partikularista, az általános helyett a konkrétat nézi. Viszont éppen ezért nincs is távlatos terve a bonyolult emberi társadalmak jobbítására, és elvet minden erre irányuló erőfeszítést. Következik ebből az emberek, az autonómiáik és a diverz hagyományaik feletti (romboló és átalakító) hatalmak (tömeg, állam, nagyvállalatok, "nagy gondolatok") korlátozása és kiegyensúlyozása, a földi boldogság és harmónia ígéretének megvetése, a humánum előnyben részesítése a humánumra rárakodó, társadalmi programmá gyúrt (materiális) javakkal szemben, a törvényé a joggal szemben, az itt és a most (az ellenőrizhető gyakorlat) preferálása a távoli jövő vélt nyereségével szemben. A növekedés -- főleg a hitelezett növekedés -- helyett az egyensúly, kollektívumok helyett az egyének és társulásaik, ideológiák helyett az állandó értékek, ideológusok helyett a politikusok stb. híve. A keleties k.-ban a humánum megőrzésének elsősorban az organicista (az emberi társadalmakat a természet, az élet és a növekedés terminusaiban elképzelő, etnicista és tradicionalista), a nyugati k-ban az autonomista (a mesterséges közösségekre is építő, reflexív) útjai váltak meghatározóvá.
A l. optimista emberképe -- meglehet az egyének és interakcióik szabadsága, de egynemű szabadsága alapján -- jóval nagyobb teret enged a társadalmi mérnökösködésnek, a radikalizmusnak és a tervezésnek, ami a másik progresszív ideológiában, a szocializmusban érte el csúcspontját. A l. optimizmusa így egyúttal a szabadság korlátjává is válik. Hogyan? A l. abban különbözik a szocializmustól, hogy az államot kordában akarja tartani (ha a korporációkat már nem is, az utóbbihoz nélkülözhetetlen szabad és plurális piac a II. világháború után kikerült a liberalizmus homlokteréből), viszont felszámolja a hagyományokat, mert ezeket is -- hibásan -- a szabadság korlátaiként fogja fel, de ezzel végső soron atomizálja, a piaci értékmérésen túl relativizálja, és teljesen elanyagiasítja a világot, majd az anyagi javak maximalizálására a komplex társadalomban az államot nyilvánítja a legalkalmasabbnak. A liberalizmus számára -- az erkölcsi tökéletesedésünkbe vetett hit ellenére -- az ember végső soron csak anyagi valójában fejezhető ki: az egyetemes fejlődésben az emberek legnagyobb közös osztójává az anyagi valóságuk válik, az erkölcsi világok közötti konfliktusok kiküszöbölése óhatatlanul vezet a posztmateriális erkölcsi javak felszámolásához és a dehumanizációhoz, az optimista emberkép a termelő és fogyasztó emberen keresztül az Ember halálához.
A konzervativizmusnak mindent összevetve egyetlen fő parancsolata van: csak az ember! A liberalizmusé: a szabadságok egyenlősége. A szocializmusé: az anyagi javak egyenlősége. Ezek közül csak az első nem hozza automatikusan létre az elnyomó Leviathánt és termeli ki a dehumanizációt. Amit az utóbbiak úgyis megtesznek, hogy közben a programjaikban rögzített egyenlőség is sérül. Végső soron csak az egyenlő szolgaság marad.
