Megy a "ki kit győz le" (köszönet Lenin et-nak), egyfelől baloldalon védik a majd' hetven éves, pártállamilag megfundált, töredező, de még mindig élő konszenzust modern történelmünk fő értelmezési irányát illetően, hiszen a tét legalább annyira a mai baloldal legerősebb bázisa, a szimbolikus kérdésekben továbbra is élvezett fölénye, mint a vélelmezett igazsága. A kérdés hatalmi kérdés is, ami abból is látszik, hogy az Eleven Emlékmű mozgalomnak a kezdeti hite és erőfeszítései ellenére sem sikerült áthidalnia a bal-jobb törésvonalat, hanem szépen megmaradt a kényelmes, biztonságos és a többség által preferált szekérvárában, úgyhogy a közvéleményben -- amelynek eleve a tört része tud róla -- alig megkülönböztethető a kordonbontó aktivistáktól. Kár.
Másfelől zajlik a jobboldali értelmiség meg-megújuló támadása a balos eredetű konszenzussal szemben, egyelőre nem túl nagy sikerrel, mert a weben aktívabb, műveltebb, többnyire fiatal jobboldali véleményformálókat már nemigen nyűgözi le a kormány teljesítménye, se az öregebb harcosok szellemtelen kirohanásai, ciki lenne ezeknek nagyon parírozni, márpedig félszívvel nehéz versenyképes jobboldali szellemi közeget létrehozni. Ehhez munkára volna szükség. De a munka máshova szólítja a jobber fiatalokat.
Alkotni. Elgondolni innen. A jobber fiatalok körül 2010 óta jelentőset fordult a világ. Megértették, hogy Orbán rendszere nem csak nem az lett, amire vártak, de nem is lesz már az soha: nemes tradíciókra építő, modern, érdemalapú nemzeti közösség. Elmúlt a bizakodás, hogy a rendszerhiba csak egy karbantartó teamet igényel. Akiket nem fizetnek agyon, azok vagy elkezdték már fújni óvatosan a saját nótájukat, vagy kilépnek a politikai buliból. A világ pezseg, aki valamennyire is benne él, az pontosan tudja, hogy Magyarország lemaradása minden nappal nő a bizonyos szempontból műveletlenebb és felszínesebb, más szempontból azonban kreatív, és gyakran lenyűgöző spektákulumokat, tárgyakat és gondolatokat előállítani képes nyugati közeggel szemben.
Valójában persze semmi baj a Kelettel sem. Ha az ember Szingapúr, Hongkong, Sanghai vagy Bangalore kreatív iparára és pezsgésére gondol, netán a saját szemével látja azt, rájön, hogy a világ azonos módon éli meg az értékteremtést, a teljesítményt és a versenyt. A globalizációt nem ellenségként, hanem a lehetőségként (legfeljebb reális kényszerként) kezeli. De sajnos a magyar nép erről mit sem tud, a választók zöme a Kelet kapcsán arra gondol, amivel Orbán és Szijjártó traktálja: a diktátorok áporodott államaira, ahonnan állítólag a biztonság és a jólét érkezik. De közben már egy magáncég (Wizzair) repülőjáratának (macedóniai) indítását is a kvázi-külügyminiszter ünnepli, és mindenre, ami sikernek tekinthető, rávetül az állam árnyéka mint a lecsapni készülő vérszívóé. Én kiváltképp nem vagyok az, aki azt állítaná, hogy az emberiség nagyszerűsége tör elő minden kreatív ötletben, új dizájban és lenyűgöző technikában: na de annál, ami nálunk folyik, ez azért nagyságrendekkel több...
A vitáink egy megkeseredett, elkorcsosuló nép vitái, amelyek nem lennének, ha 4-5%-os GDP növekedés, optimizmus, reális nemzeti büszkeség, rendezett parkok és utcazene venne körül minket. Akkor emlékmű sem lenne, mert a helyükön tudnánk kezelni a múltra vonatkozó kérdéseket, és távolról sem merülne ki bennük az identitásunk, cigánykérdés sem lenne, mert tudnánk hogyan viszonyulni a kulcsproblémáinkhoz, de persze Orbán sem lenne (vagy nem etno-autokrataként), mert oda utalnánk a politikai kuruzslókat, ahova valók: a lapok mínuszos hírei közé. Mások volnának az ügyeink. Mások volnánk mi magunk. Vajon leszünk-e egyszer mások, mint vagyunk? Vagy mi vagyunk saját egyetlen tradíciónk? A sikertelenség tradíciója?
