Politika a jól elrendezett társadalmi együttélés értelmében.
Az alternatíváink hosszú távon a dehumanizáció két ága: az atomizáció szülte kibernetikus (robotizált, AI) rendszerek, és a kollektivizmus szülte fasizmus. A végpont nyilván a kibernetikus fasizmus, legalább Wells-től kezdve a szabvány disztópiák régi tárgya. Ami azonban ma még disztópia, az néhány száz éven belül realitás lesz -- semmi sem utal arra, hogy a mechanizáció és a kollektivista politikai rendszerek eluralkodása feltartóztatható lenne, minden logika ebbe az irányba mutat. Az egyik gyökerében az amorális, hiperracionalista individualizmus ("a baloldaliság"), a másikéban a individualizmus relativista értelmezésére adott kollektivista válasz, a társadalom állami gyarmatosítása, a fasizmus ("a jobboldaliság").
Mindkettő a klasszikus és a zsidó-keresztény emberképek kudarcát jelenti. A Nyugat alkonyát, par excellence. Az kettő közül az utóbbi volt az erősebb, pontosan, mert nem bízta az embert saját magára. A hit által táplált élő zsidó-keresztény hagyomány nélkül nincs humanizmus, nélküle az ember a maga által teremtett szörnyek (egyfelől a technika, másfelől az állami/ideológiai uralom) játékszerévé válik. Isten azonban meghalt, és a törvényei kiszáradtak a nyugati ember lelkében. Az önvédelmünk utolsó, legerősebb bástyája esett el ezzel.
A keresztény politika lehetősége végletesen beszűkült. A rekonstrukciója csak egy fikción keresztül képzelhető el, amely nem lenne más, mint a (fiktív) Isten fikciója azok számára, akik eleve nem hisznek, de belátják, hogy az ember nem képes megőrizni az emberségét a saját erejéből. Nem tudni, e fikció honnan vehetné az erejét.
Jó annak, aki hisz. De nincsenek elegen még a vallásosak között sem. Kevesen látják pontosan, hogy Isten halála előbb az emberség, majd az emberiség nagyon is kézzelfogható halálát fogja jelenteni. Az ateisták nem látják a tétet. Ez a konzervatív alapvetés. A konzervatív politika nem szól másról, mint az agónia jótékony elnyújtásáról.