A magyar közéleti értelmiség két és fél évszázados harcokat vív újra. Nem egyszerűen '68, hanem a korai idéologue-ok reflexeit élteti tovább: a kontinens polgárosulatlan, radikális korszakainak szellemi örököse, ideológiákban él, a társadalomra csak átalakítandó anyagként tud tekinteni, kompromisszum- és valójában gondolkodásképtelen, erőszakos, bosszúszomjas, éhes és korrupt. Nyelve napi harci parancsokból és klisékből áll össze. Erkölcsi rendje az államra irányul, a politika alatt hatalmat és az állam megszerzésének módszerét, és a társadalom alávetésének legalkalmasabb eszközét érti. A jobb- és baloldali közéleti értelmiségünk egy és ugyanazon habitus. Magyarországon a liberalizmus meghalt 1914-ben, konzervativizmus sosem volt, az ország lakosságát lassan száz éve felosztották a radikalizmus két ágának -- a nacionalista és a modernizáló/fölvilágosító ideológia -- híveire, elkeseredett küzdelemre hergelik és állandó transzban tartják őket, és közben folyamatosan gyilkolják az ország erőforrásait. A rendszerváltás kevés alternatív kezdeményezései (nemzeti liberalizmus, polgári konzervativizmus, plebejus ideológiák) hamvukba hulltak, a koncban és nem a teremtésben érdekelt értelmiség nem akart velük mit kezdeni, majd az antagonisztikus politika is kihátrált mögülük. Hogy melyik adta fel előbb, nem érdekes.
A magyar értelmiség* megértéséhez a kulcs oldalaktól függetlenül ennek polgárosulatlansága, monopolisztikus átalakító dühe ("csak egy maradhat"), az autonómiára (önfenntartásra, szuverén, antietatista, megértő, vidám gondolkodásra) való képtelensége, és erkölcsi érzékének a hiánya. A jobboldal vegyesen meggyőződésből és érdekből kiszolgálójává vált a nemzeti ideológiának, a baloldal a nemzet fölött elnéző modernizációnak/fölvilágosításnak. A kollektivizmusnak egyfelől, az antitradicionalizmusnak és az atomizmusnak másfelől, itt a célszerű, ott az önmagáért való létnek, sorolhatnám. A bipoláris gondolkodás magával hozta a politikai depressziót, a körkörös identitásképzést, az egzisztenciális jelentőségű gyűlölködést, az élet-halál harc fixációját. Az egyik a nemzet fekete lyukában él, a másik a modernizáció és a liberális demokrácia (jobban mondva, itt a kvázi-liberálisok demokráciájának) katatón rángásaiban. Az egyik számára a nemzet igazol vagy cáfol bármit, demokráciát, jólétet, szabadságot, versenyképességet, a nemzet az egyetlen definíciós pont, és képes boldogan előírni bármi egyébnek a feladását. Mindenevő, vak, őrült koncepció. A másik ugyanakkor teljesen feladja a nemzeti identitás és mitológia érzelmi és narrációs közegét, vele az emberség ideálisan a racionalitásba szorul vissza, az emberi szabadság az előítéletek, a tradíciók, az otthonosság, a biztonság és a gyengeség ellenfelévé válik. Mind a kettő gyilkolja a jól-létet.
Mind a kettő abból él, hogy nehogy véletlenül megkísérelje megérteni a másikat, de mindkettő folyamatosan a nép és az ország erőforrásait és életerejét szívja. Értéket (közéletileg) nem teremt, csak elvesz. Amelyik nemzetinek mondja magát, az nyilvánvalóan nemzetellenes, amelyik modernizációsnak (demokratának, szabadnak, nyugatosnak), az az elért eredményei alapján vastagon modernizációellenes és versenyképtelen (és mivel elnéz a nemzet és kódrendszere fölött, demokrata, szabad és nyugatos országot sem képes kieszközölni).
A politikai vezérek ezek hátán másznak a hatalomba. Ezek szolgálják ki, gyúrják át és transzformálják a pőre, primitív vágyaikat az ország nép számára ismerős vezényszavakká, becsapottak és becsapnak. A tények az ő kezeiken keresztül válnak semmissé, az ideológiai ballasztok pedig "a" realitássá. A gyenge, öntudatlan nép tőlük tanulja meg, hogy mi számít és mi nem, de amit így megtanul, az a saját lassú halálára van. Gyilkos fajta. Egy van belőle, amelyik két urat szolgál. Néha az egyiktől a másikig lépve. A baloldal pechére a nemzet sokkal erősebb kötőanyag a magyar népben, mint a modernizációs igény. Ez az oldal nem fizet elég jól -- semmilyen értelemben.
*Kivételek mindig vannak. Tisztelet nekik.
