A Liberálisok (Fodor Gábor) gazdasági főtanácsadója nyilatkozott a Klubrádiónak, és liberálisként és korábbi MNB-alelnökként megvédte a bankokat azoktól a "demagóg" érvektől, hogy a piacon kívül más erőknek is be kellene szállniuk a devizahitel-szerződések teljesítésével kapcsolatos mostani válságba.

Bodnár Zoltán, finoman szólva, "nem bontotta ki teljesen" az igazságot.

Úgy érvelt, mintha a bankok között Magyarországon nyílt piaci verseny volna, amelyben az ügyfelek érdekei szerint választódnának ki a jó és a rossz termékek. Ilyen verseny nem volt és ma sincs. A devizatermékeknek nem volt és nem is lehetett esélyük kiszűrődni, mert erős a gyanú, hogy azokat kartellszerűen, akár állami és MNB segédlettel öntötték a piacra a bankszövetségi alkuk nyomán. Sőt, vannak olyan hangok, hogy már egy-két évvel a Wall Street összezuhanása előtt valószínűsíteni lehetett egy ingatlanbuborékból előálló krachot, és annak -- ha nem is ilyen mérvű -- következményeit az olyan labilis fizetőeszközökre, mint a forint. Amit a legjobban a banküzemi alkalmazottak tudhattak. És ennek ellenére nyomták a terméket. Márpedig az ilyen körülmények között, rosszhiszeműen kötött szerződések vidáman megtámadhatók a bíróság előtt.

A főtanácsadó, ex-MNB alelnök magabiztosan sorolta, hogy a bankoknak mi mindent kellett már eddig is ad hoc adóként befizetni, és mennyire méltánytalan velük szemben menekíteni az állampolgárokat a saját döntéseik konzekvenciáitól. Másfelől a pártszakértőktől megszokott módon nem tette hozzá, hogy a bankok mennyit hárítottak tovább az ügyfeleikre a sarcokból, azaz végül is mennyi volt eddig a számított nettó veszteségük ezen a furcsa öszvér ügyön, amelyben valamiért összefolynak a főtanácsadó szemében a különadók és a devizahitelek, és amelyben a kormány és az állampolgárok egy platformra kerülnek a bankok nyúzásában.

Aztán az is kiderült, hogy a nyilatkozó egyfelől kifejezetten demagógnak tartja a tisztelettől alélt Dési műsorvezető egyetlen óvatos ellenérvét, hogy a tegnapi, de a mai magyar polgár is kiszolgáltatott a bankokkal szemben a szerződéskötés, a kondíciók és az átláthatóság frontjain, hiszen -- így Bodnár -- a banki termékeket és szolgáltatásokat pont olyan szigorú állami előírások szabályozzák, mint minden más árut. Másfelől a beszélő azt implikálta ezzel, hogy egy kézikapa megvétele megegyezik egy banki termék adásvételével a horderejében, átláthatóságában, a felek erejének szimmetriájában, és a maguk piacának nyitottságában. Nem egyezik meg. És a PSZÁF ("a szigorú állami előírások" kikényszerítője) sem képviselte maradéktalanul a banki ügyfelek érdekeit a devizahitelezés kapcsán. A bankokkal szembeni ellenőrzés kulcspontokon hiányos volt, ami a rendszertől elvárt állampolgári bizalom egyik fontos lábát ütötte ki a valóságban.

A rendszer másik lába, hogy az államnak az oktatási rendszerén keresztül fel kellett volna készítenie az állampolgárokat a prudens pénzügyi gyakorlatra, hogy azoknak esélyük legyen értő módon viszonyulni az elébük tett szerződésekhez, szintén hiányzott. Maradt tehát a banki becsületszó és a vágyak egymást erősítő hatása. Nos, ezekről meg tudjuk, mennyit érnek, meg is lett az eredménye a több oldalú hübrisznek.

A devizahitelek felvétele az említett körülmények között, az akkori minimum 6-7%-os, MNB diktálta és a többségében külföldi tulajdonú kereskedelmi bankok által élvezett kamatkülönbözet mellett (ami a forint és a devizahitelek között tátongott), nem spekuláció volt a hitelkérők részéről, hanem az elérhető információkkal összhangban lévő racionális haszonmaximalizálás. Ahogy a bankok részéről is. Mármost milyen szerződések azok, amelyek teljesítése mára az előbbiek részéről teljes irracionalitásba fordul, míg az utóbbiak részéről az elérhető haszonnak csak a másik fél teljes egzisztenciavesztése szab gátat?!

Magyarán, ami 2008 óta történt, az "a körülmények jelentős megváltozása". És az, hogy a jogi gyakorlat tekintetbe veszi-e ezt, vagy inkább kitart a szerződések teljesítésének kötelezettségét előíró másik régi jogelv mellett, az pusztán ízlés és belátás kérdése. Mivel Magyarországon nincs precedens jog, a kérdés végső soron nem jogi kérdés. Hanem makrogazdasági és társadalmi kérdés. Azaz politikai.