A gazdasági logika szerint azok a társadalmak a versenyképesek, amelyek a lehető legnagyobb (értelemszerűen a piacon eladható) hozzáadott értéket állítják elő. Vállalati szinten ez a lehető legnagyobb eladott output, a lehető legnagyobb nyereségesség, és a lehető legmagasabb megújuló beruházási ráta háromszögében nyilvánul meg. Az a kormányzat tekinthető sikeresnek, amelyik képes olyan társadalmi, kulturális, állami és adózási környezet kialakítására, amelyben érvényesülhetnek ezek az igazságok.

A magyar társadalom stb. nem ilyen, ezért a magyar politika és kormányzati rendszer méltán tekinthető kudarcosnak. 

A magyar kormányzat láthatóan nem képes felfogni a kapitalizmus nagyszerűségét és kihasználni a benne rejlő értékeket -- ellenkezőleg. Az értékteremtésre természeténél fogva képtelen államot emelte a társadalomirányítás csúcsára, költségesen javított (vagy éppen manipulált) állami indikátorokon keresztül minősíti az ország állapotát, miközben erkölcsileg megbélyegzi és hathatósan apasztja a kapitalizmus forrásait (a társadalmi és anyagi tőkét), a mélyen zajló folyamatokat pedig ignorálja.

Átlátható, stabil, éppen elégséges szabályzó rendszeren belül a kapitalizmus csodákra képes. Felszabadítja az ember fantáziáját és cselekvőképességét, harmóniát hoz létre ott, ahol korábban ellenségeskedés volt, anyagi jólétet, bizalmat és magabiztosságot teremt. Derűt -- amit a kormányfő elvárna az államától. Minden válságával és visszaesésével (amelyeket egyébként többnyire az állami belekontárkodás vált ki), a szabályozott kapitalizmus képes a leginkább a megújulásra és a korrekcióra.

Nem úgy, mint a gyarmatosító, vagy egyenesen imperialista államok, a kartelleken, monopóliumokon, oligarchák vállain és a többség kizsákmányolásán nyugvó élősködő crony kapitalizmus, vagy az ehhez hasonló state capture kapitalizmus, aminek réme már felsejlett Magyarországon, és amelynek ellenében a magyarok teljesen hibás helyzetfelismeréssel az államhoz futnak védelemért. Rossz döntés. Éppen az állam ellenében kellene fellépniük.

De a helyzet nem egyértelmű. A hatalmi centrumokkal mindig ellenséges konzervativizmus nem bánja, ha az állam és a nagyvállalati szektor (és ahol van szerepük, a nagy szakszervezeti konföderációk) gyengítik egymást, és a kapitalizmus a közép- és alsó rétegeknek nyújt felemelkedési lehetőséget, erősödik a szabad piac, csökken a monopóliumok és a kartellezés ereje. De hogy a hatalmi centrumok vetélkedésében az államnak vagy a nagytőkének kell-e drukkolni, azt mindig az adott szándékok döntik el. Ma úgy néz ki, hogy Magyarország versenyképessége nem amiatt csökken, hogy az energiaszolgáltatókat hatalmi szóval díjaik csökkentésére szorítják, hanem attól, hogy közben az állam rátelepszik a társadalomra is, és megfojtja az alsó szintű kezdeményező és kockázatvállaló kedvet, saját (többnyire buta és költséges) aktivitásától (lásd a Matolcsy-féle hitelprogramot) reméli az áttörést. Vezetői egyszerűen nem értik se a kapitalizmus, se a versenyképes társadalmak működését -- vagy éppenséggel nagyon is értik, azért sorvasztják a társadalom felemelkedésének fő motorját az állam ellenében.

Az állam ezen akár még módosíthatna is, ha képviselői a józan ész álláspontján lennének. A helyes közösségi "gazdaságpolitika" ezért az állam csökkentése kellene, hogy legyen -- vonatkozzon ez a szabályozás kiterjedtségére, az elvonások arányára, a hitelezés ésszerűsítésére, az oktatási rendszerre, a korrupcióra és az erkölcsi világképünkre.

A második Orbán kormány óriási károkat okozott a kapitalizmus intézményrendszerének a szocialista konyhában elért silány minőségét továbbrombolva. Ez olyan sebet ütött Magyarországon, amelyet semmiféle hatalmi szóval vagy akarnoksággal nem lehet beforrasztani. Ehhez bölcsesség kellene, amiből nagyon kevés van. Ha van valamiben bíznunk, az az, hogy ezt a felismerést már megszülte a harmadik ciklusára berendezkedő kormányfő.

(Friss: Kiemelkedő első negyedéves növekedési adatok jöttek a KSH előzetes becslésében. Mindenképpen jó hír.)