A Szabadság téren folyó Eleven Emlékmű projekt le akarja hántani a 20. századi magyar történelemről a rárakódott politikai érdekű értelmezéseket, és be akar hatolni a történelmünk mélyébe, hogy felszabadítsa a magyar társadalmat a pártpolitika és az állam terrorja alól. Ez lenne a projekt értelmének rövid megfogalmazása, de ez a mondat annyira bonyolult, már-már érthetetlen a mai magyar kulturális kontextusban, hogy megéri még néhány mondattal kiegészíteni.

A Szabadság téri kormánymű körül kialakult disputa valószínűleg az utóbbi huszonöt évünk egyik legfontosabb vitájaként fog bevonulni a köztársaság történetébe mint olyan, amelyik talán magát a történelemről alkotott képünket is felülírja. Schiffer András drámai tévedésben van, amikor lezárná ezt azzal, hogy bár a mű undorító, de érthetően nem érdekli a vidéket. Schiffer zöld materializmusából kitekintve talán nem világos, hogy a szimbolikus törésvonalak szívóssága nem olyan ügy, amit egy fiattal el lehet tüntetni, hogy végre "lényeges kérdésektől" kezdhessünk el beszélni -- és ha a "vidék" így is gondolja, hát nincs igaza, amit az értelmiség legjobbjainak kellene bebizonyítaniuk számára. Egy nemzet szimbolikus problémái a nemzet készségeinek kivetülései. Ugyanaz a reflex, amelyik a zsidó-magyar szembenállás terébe viszi be a kormánymű nemzetfelmentő "gesztusát" (vagyis hazug módon korrigál egy hazugságot), mutatkozik meg bármelyik személyes érdekre szabott törvény legyártásában, aztán megkerülésében (hazugság a hazugságra), a polgári erkölcs lehetőségének elfonnyadásában, a beszélgetés és a vita kultúrájának (végső soron a parlamentnek) hiányában, az emberség és a méltányosság teljes közéleti térvesztésében, az intézményesített korrupcióban. A közösségi kompetenciáink versenyképtelensége miatt jutott oda Magyarország, hogy 1944-ben a zsidók kiirtásában lelje meg a mardosó gondjaira adható legjobb választ -- és ez a polgáriasulatlanság máig nem változott, ami éppen most emlékművitában, mindennaposan pedig az ország lecsúszásában mutatkozik meg. Egy polgárosulatlan, versenyképtelen társadalom megnyilvánulási formái, amin nem segít a "munkahelyteremtés", mert a probléma mélyebb ennél.

Csakúgy, mint hetven éve, ez ma is egy végtelenül autonómiahiányos társadalom, amely az életének berendezését alternatív állami akaratokon keresztül képzeli el és valósítja meg, ezért nagyon könnyen manipulálható, hergelhető, uszítható, miközben bizalmatlan, önbizalomhiányos, és fél.  Az állam egymás követő elragadásai Magyarországon hagyományosan a társadalom alávetésére és gyarmatosítására irányulnak. A magyar állam a magyar társadalom legnagyobb ellensége már legalább egy évszázada, általában a magyar nép feletti uralmi formák pedig a nép ellenségei vagy ötszáz éve. A megrekedt szimbolikus vitáink és a teljesítményhiányos társadalmunk ugyanabból az inkompetenciából erednek, amelyet a polgáriasulatlanság és az állami zsarnokság okoz és termel újra. Ha majd Schiffer és társai nem munkahelyeket akarnak teremteni (ami nem az ő dolguk), hanem szabadságot, akkor kezdünk el végre beszélni arról, hogy mi valójában a dolguk.

A magyar népnek nincsen lehetősége visszaszerezni az uralmat maga fölött és megszabadulni a politikailag motivált történelmi diskurzusoktól és a közösségi képességeinket elnyomó állami akarattól, amíg ki nem alakítja a saját narratíváját (beszédmódját és elbeszéléseit) önmagáról. Az Eleven Emlékmű abból a felismerésből táplálkozik, hogy a Holokauszt olyan trauma, amelynek ismert konfliktusos értelmezései (az egyedülállóságára, a történetiségére, az érte viselendő felelősségre stb. vonatkozóan) csak fokozzák a nemzet megosztottságát, és a politikai érdekeknek megfelelően elmélyítik a nemzet traumáit -- röviden azért, mert a Holokauszt -- bár felfoghatatlan rossz -- nem abszolút, nem egyedül álló, hanem történeti, másból eseményekből következő és továbbiakat indukáló rossz, sőt még csak nem is okvetlenül "a" központi rossz. Viszont minden egymásra következő esemény ugyanabban a társadalomban következett be, ezért jobb, ha az elsődleges érdeklődésünk a társadalomra vonatkozik, és nem a tárgyiasult rosszakra -- már ha nem csak gyászolni, hanem (fel)oldani és engesztelődni is akarunk.

Ezért a Holokauszttól és más, egymástól függetlennek kikiáltott, de valójában egymásba fonódó történelmi traumáinktól (Trianontól, a Rákosi-korszaktól, '56-tól, a kádári kiegyezéstől, '89 hiányosságaitól) eggyel vissza kellene lépni -- konkrétan el kellene vetni a történelemhez való eddigi viszonyulásunkat, amely a mások felelősségének kutatásán alapul, és el kell kezdeni elsajátítani az elbeszélés, a lelkiismeretvizsgálat és a beszélgetés hármas képességét. A történelem bemerevítése egymással beszélni és egymásba átjárni képtelen paradigmákba (jelesül a domináns baloldali-zsidó és nemzeti-keresztény nézőpontokba) ma is állami érdek, ahogy állami érdek volt mindig is (ha a zsidó komponens a kommunizmus alatt csak nehezen és lassan kapott is teret).

Az elbeszélés, a lelkiismeretvizsgálat és a beszélgetés hármas képességéről tűnődni annál is indokoltabb, hogy a ma uralkodó paradigmával ellentétben a modern történelmünkből annyira nehezen emelhető ki kompakt módon bármelyik trauma is, hogy igazságot szolgáltatni ezeknek a történelem egészétől elválasztva nyilvánvalóan lehetetlen. Vonatkozik ez a Holokausztra is, amelyben az áldozatok kiléte az egyetlen biztos pont, az objektív felelősség érte azonban csak Magyarországon körülnézve is összetett, a konkrét gyilkosoktól az államon és az együttműködés különböző fokozatait elvállaló népen át a polgárosulásunkat több száz éve így vagy úgy akadályozó politikai és társadalmi szereplőkig terjed, miközben a felelősség felvállalását igencsak bonyolítja a Holokauszt túlélők ("a zsidók") egy részének szerepvállalása a kommunista rendszer elnyomó apparátusának működtetésében ("a hazatérésük és bosszújuk") -- és mindez azért ennyire bonyolult, mert a politikai kultúránkban kb. ugyanazok a törésvonalak uralkodnak, mint a Holokauszt idején, mert a társadalmunk azóta sem vált egy fikarcnyival sem szabadabbá.

A javasolt hármas képesség kibontakozása viszont elősegítené a társadalom szimbolikus és reálszféráiban is az együttműködésre való képességünk erősödését, ennek nyomán pedig egy szolidárisabb, versenyképes, autonómiákban gazdag társadalom irányába való elmozdulást. A feladat persze roppant, és maga a diagnózis is lényegesen bonyolultabb az itt leírtnál -- nem beszélve a gyakorlati munkától. De az Eleven Emlékmű a mondott értelemben alapja lehet életünk hosszú távú konszolidálásának, és így jóval meghaladja a kordonbontásban rejlő közvetlen érdeket és az abban reprezentálódó, érthető, de sehova sem mutató felfogást, amely megreked az áldozatokra való emlékezésnél és a felelősség elismerésének követelésénél.