A kérdés (nem véletlenül teszem fel) legalább tíz éve releváns Magyarországon. Ha hozzáteszem, hogy e tíz év két legmeghatározóbb politikai személyisége, akikből -- remélem -- a rossz kormányzás egy-egy modelljének névadója is válik a nem túl távoli jövőben (remélem, mert az már egy jobb kor előszele lesz), még mindig itt vannak közöttünk frissen és energikusan, további rombolásra készen, a kérdés annál is terhesebbnek tűnik, illetve egy posztnál nyilván alaposabb kifejtést igényel.  

A kormányzás sajátos képességeket követel, de még egy átlagosnál lényegesen feszítőbb korban sem igényel isteni tehetséget. (Figyelmeztető, hogy ilyen isteni tehetségeket amúgy is feltűnően nélkülöz az ország politikatörténete: hősökben, áldozatokban, árulókban, középszerben és lelki betegekben bővelkedünk, isteni tehetségekben kevésbé.) A korunk átlagos, nincs benne semmi könnyfakasztó vagy drámai, régiónk vagy az országunk pozíciójában és lehetőségeiben nincsen semmilyen különlegesség vagy változás, amit ne lehetne ép ésszel felfogni, megélni és menedzselni. Isteni tehetségre nem is volna szükség, ha már itt tartunk. Egy jó politikai iparosra volna.

Ezzel szemben két ember sajátos önképe (amely minimum elszakadt a realitásoktól) rányomja a bélyegét egy alacsony politikai kultúrájú nép életlehetőségeire, amely nép évszázadok óta nélkülözi az autonóm, polgári lét és a reális önbecsülés ethoszát. A saját politikai osztálya ellene fordult a múltban, és ezt teszi a jelenben is. Miközben Gyurcsány és Orbán máig és bármikor képesek egy rossz (szervilis és alacsony minőségű) politikai sajtó 90%-át megihletni és kitölteni, addig a kormányzati produktumuk az 1848 óta létező független vagy kvázi-független szakmai kormányzás legalja. Nyilván voltak lényegesen bűnösebb kormányzatok, válságosabb kormányzatok (1848-49, 1916-20, 1942-45, 1949-63), de viszonylagos nyugalom idején, az aktuális lehetőségek birtokában ennél kevesebbet kormányok még nem tettek le az asztalra.

Jól látszik ez abból, hogy vízióik vagy nincsenek (Gy.), vagy elhibázottak (O.). Ami az utóbbiból kitapintható, hogy itt valami "független" ország korszakos lehetősége állna előttünk, miközben a geopolitikain túl a gazdasági és kulturális alapjaink visszavonhatatlanul beszorítanak minket az európai térbe (de ha ezt sem hiszi el valaki, hát annyit már csak elhisz, hogy saját tőkeerő híján mindenképpen mások erejére kell támaszkodnunk, miközben semmi speciálisat nem tudunk ezért cserébe biztosítani, ami ne tenne bármikor leválthatóvá minket -- a Kelet számára), tehát a függetlenség agyrém és/vagy fügefalevél: ez utóbbi esetben a függetlenségi retorika valami másnak a leplezésére szolgál. És az O.-kormányzat egyszerre felmutatja mindkettőt.

Vízió tehát nincs vagy hibás. Ilyen körülmények között a legtökéletesebb stratégia vinne a leggyorsabban a szakadékba, de hát tökéletes stratégiáról természetesen szó sincs (Gy. esetében, tisztázzuk, nem volt szó semmilyenről): Orbáné mögül hiányzik például a legfontosabb, a társadalmi egyetértés. Vezetne, de a nyolcmillióból csak kétmillióan vannak mögötte, ami persze nem ok neki arra, hogy egy pillanatra megálljon, és elkezdjen gondolkodni. Aztán ahhoz képest, hogy névleg demokráciában élünk, az O.-kormány még a -- folyamatos hőzöngések és nagyotmondások közepette kommunikált, kevesek által osztott -- stratégiáját is homályosan fogalmazza meg, aminek persze megvan a racionális oka is. A stratégia kivehető kulcsszavai (munkaalapú társadalom, nemzeti tőke, állami szuverenitás, mintaadás Európának) egyfelől klappolnak ugyan a vízióval (autarkia, függetlenség), másfelől azonban olyan mértékben rombolják az ország versenyképességét, vagyis olyan egyértelműséggel mutatják fel a vízió hibás voltát, hogy a kormányzás simán -- és a politikai osztályunkra historikusan is jellemzően -- nemzetellenesnek is tekinthető -- miközben a stratégia nyilvánvalóan egy közpénzen létrehozott improduktív járadékos réteg eltartását és O. személyes hatalmának konzerválását célozza. Ezt a stratégiát én se szívesen hirdetném úton-útfélen.

Nehogy kiderüljön, hogy a kormányzás valójában a közrossz jegyében zajlik.

Minden releváns nemzetközi összehasonlítás és koherensen értelmezett "kemény" mutató (pl. az, hogy mennyibe kerül a 3%-os GDP arányos hiány fenntartása, milyenek a beruházási és az innovációs mutatóink, hogyan alakul a munkaerőpiac, a GNP/GDP arány, a társadalomszerkezeti változások, a feketegazdaság aránya, a KKV-szektor állapota stb.), csakúgy, mint a "puha", kulturális jellemzők arra utalnak, hogy nagy baj van.

Gyurcsány és Orbán révén a politikai demagógia több mint tíz éve üli torát a kormányzás felett. A két ember rendkívül gyenge kormányzati produktumának, a közjó felé történő világos, koherens, rendszerszerű építkezésre való tökéletes képtelenségüknek méltó megkoronázása a 2014-es "rezsiköltségvetés", amely már a nevében is lemond arról, hogy a valós kormányzati produktumot hozzon létre: csak a lerablásról szól. Semmi nem látszik belőle abból, ami boldogabb országokban a kormányzás alfája és ómegája (a költségvetés két oldalának a folyamatos társadalmi értékteremtés maximumára lehetőséget adó megtervezése és érvényesítése).

Megbízható kormányzati iparosok helyett kártékony, önreflexióra képtelen hatalommániások kitermelésére vagyunk csak alkalmasak. Ők nyújtják és tükrözik jelenleg a magyar politikai képességek maximumát. Nem véletlenül hasonlítanak annyira egymásra.