Az elprivatizált, élősködő magyar állam legnyilvánvalóbb társadalmi hatásait az elszegényedésben, a jó renddel kapcsolatos kiábrándultságban és a teljes erkölcsvesztésben jelölném meg. Amikor az elkövetkezőkben a konzervatív forradalom szükségességéről beszélek, abból indulok ki, hogy az úgynevezett baloldal képtelen volt és lenne megtalálni az országban annyira nélkülözött rendet (nem rendőri értelemben, hanem produktív egyensúlyként). A rendszerváltó baloldal korrupcióban született és rossz kompromisszumok nyomán lelte a halálát, esélye sem volt arra, hogy tartást és erkölcsi kódexet adjon az országnak, ma pedig a válsága mélyebb mint valaha, hiszen egy lator kormányzással szemben is képtelen alternatívát nyújtani. Míg a rendszerváltás utáni baloldalunk a történelmünk egyik legköltségesebb politikai esküvőjének, addig a jobboldalunk a legköltségesebb összeesküvésének a kódneve. A konzervativizmus eközben veszteség nélkül vészelte át az időszakot, de ehhez az utóbbi 13-15 évben tetszhalottnak kellett lennie. 

A konzervativizmus népszerűtlen, mert folyamatosan figyelmeztet a sikertelenségünk okaira, nem véletlenül nem volt rá szükség. Figyelmeztet a szabadságtól és a rendtől való félelemre, az önreflexió hiányára, az (állam)szolgai mentalitásra, a család és a mesterséges közösségek iránti tevőleges kötelességeinkre, valamint nem utolsó sorban, minden eddigivel összefüggésben, a kiválóságra való törekvés hiányára. A konzervativizmus annyiban keresztényi gyökerű, hogy elutasítja a politika által ígért földi mennyország lehetőségét (ideértve az ember megjavíthatóságát) és (a tradicionalizmussal szemben) erkölcsi individualista. Annyiban viszont mást vár el a kereszténységnél, hogy előírja a törekvést az erkölcsi kiválóságra (nem pedig a szeretetre), és az államot minden ilyen törekvés akadályának, ellenérdekelt félnek tekinti, ezért (is) ott korlátozza, ahol tudja (nem pedig kritikátlanul megadja neki, amit az a sajátjának vél). Ahol az állam nagy és mindenható, ott az ember és a társadalom elvész a materiális adok-kapok fertőjében, amelyen a legrosszabb esetben fügefalevélként még ott fityeg az embertelen ideológiák adott verziója.

Amikor konzervatív forradalomról beszélek, a mentalitás forradalmáról, az egyszerre pre- és posztmodern politikai közösségünk radikális újraalkotásáról beszélek: a kisiklott modernizáció eljuttatásáról az erkölcsi életünk és a társadalom legmélyebb és legelzártabb bugyraiba: a gondolkodási rendszerünkbe. Amíg a modernizáció erkölcsi rendje nem alakul ki Magyarországon, addig a legsúlyosabb hatalmi góc -- az állam -- által elvárt erkölcsi nívón fogunk élni és érezni -- ami momentán a teljes társadalmi szétesést előlegezi meg. Ezért is van, hogy a konzervatív forradalom nem mehet végbe az etatista gondolkodás, az élősködő állam és a lator kormányzás jelenlegi pozíciója mellett. Mivel az állami hatékonyság evolúciója a jelenlegi kulturális környezetben hiú remény, az államot mint a legfontosabb rendszeralkotó tényezőt, és ennek következtében a politikai gondolkodás legbefolyásosabb tényezőjét forradalmi módon kell átértékelni és átszabni, majd az államot mint "rendszergazdát" a kultúra ellenében kell elkezdeni üzemeltetni. (Amiben egyébként semmi új nincs: ez minden társadalomban megtörténik egyszer s másszor, csak a rendszer eszközeiben és céljaiban, valamint a végrehajtásban vannak eltérések.)

Az államnak ki kell vonulnia a társadalom nagy részének életéből, és be kell vonulnia a kisebbik rész, a legelesettebb rétegek életébe (ma, amikor az állam jövedelem- és vagyonszivattyúként működik, pont fordítva áll a dolog). Lehetővé kell tennie, hogy mind több ember váljon önfenntartóvá és versenyképessé a piacon, és ehhez (i) megfontoltan kialakított, színvonalas és enyhén meritokratikus (a rossz tanulókat progresszív tandíjjal büntető) oktatási és képzési rendszert, (ii) szabadság-, polgári és büntetőjogi biztonságot és abszolút korrupciómentes gazdasági és közéletet, (iii) jelentősen megnövelt közigazgatási hatékonyságot és transzparenciát, (iv) jelentősen visszanyesett és átalakított államháztartást és újraelosztási politikát, (v) a legelesettebbeknek pedig alapvető szociális biztonságot és egzisztenciális (az életük értelmére vonatkozó) ösztönzést kell nyújtania. Ez az öt súlypontja van a konzervatív forradalomnak, amelyek mélyreható kulturális változást tudnának megindítani az autonómiák kooperációja, a bizalmon és tisztességes versenyen alapuló gazdasági és közélet, és a sikeres társadalom irányában.

A konzervatív forradalom a radikális polgári átalakulás és a nemzeti modernizáció programja. Alternatívája, még egyszer, a folytatódó leszakadás és elszegényedés, a jó rendtől való végzetes eltávolodás, és az agresszióval párosuló nihilizmus.