A kérdés maga jellegzetesen jobboldali istenkáromlás, de ugorjunk most át ezen. (Az, hogy a nacionalizmus legkésőbb száz éve nálunk is bekebelezte Krisztust meg a katholikosz egyházat, és az ilyen kérdések elől nem fut el visítva a nagyérdemű, hanem inkább könnyes szemmel dalol egy alkalmas nótát, nem újság.) Fontosabb, hogy Magyarországnak semmi oka, hogy ne legyen legalább olyan sikeres ország, mint bármelyik a világon, és különösen Európában, ehhez pedig a lényeget tekintve a patriotizmust kell erősíteni, és a nacionalizmust gyengíteni.
A patriotizmus a jól rendezett nemzeti értékteremtésnek való elkötelezettség, a nacionalizmus a nemzet manipulálásának Ersatz politikai programja (pótszer). A patriotizmusban egyensúlyra lel a magánérdek szolgálata és a közérdek iránti személyes elkötelezettség, a nacionalizmusban meghal az értelem. A patriotizmus annak belátása, hogy az egyén és közösségei egymásra vannak utalva, a nacionalizmus a közszédítés ideológiája, amelynek örvén folyhat gátlástalan közrablás, népcsoportnak népcsoport ellen való uszítása, ostoba és gyakran aljas politikai messiások nyilvános felkenése.
Én lassan húsz éve keresztül-kasul járom a világot munkavégzés apropóján (korábban mint kutató, aztán mint vállalati tanácsadó). Azt kell mondanom ez alapján, semmi baj Magyarország adottságaival, ideértve magunkat, magyarokat. Ez az ország Európa egyik gyöngyszeme lehetne, ha magunk is hinnénk magunkban (mindenki maga magában és a közösségeiben), és kevésbé ülnénk fel a széltoló politikusoknak. A magyar emberek semmivel sem tehetségtelenebbek, mint Európa bármelyik népe, de a tehetséget sokkal rosszabbul tudják átfordítani teljesítménybe, ami döntően rendszer-probléma.
Az együttélés rendszere (amelybe itt beleértek a törvényektől és a politika működésétől kezdve minden puha kulturális tényezőt is, olyanokat, mint a közerkölcs, a bizalom, a magánérdek és a közérdek közötti kapcsolat tudatossága, a tolerancia stb.) az, amely kialakítja egy közösség képességeit -- elvárásokat támaszt, kikényszerít vagy honorál bizonyos viselkedési formákat, és egységet teremt egy nemzet tagjaival szembeni elvárásokban. Az együttélés rendszere alkot a sokaságból nemzetet, a túlélőkből értékteremtésre alkalmas politikai közösséget, az egoisták tömkelegéből autonómiáikra büszke, együttműködésre kész individuumokat.
Magyarország történelme az együttélés eme rendszerére mért folyamatos csapások története. A politikum legnagyobb bűne, hogy nem fogja fel, egy válságokról válságokra vándorló országban, amelynek alig van hova visszanyúlni önbizalma és megtartó szokásai keresésében, a politika hozhatja létre az együttélés rendszerének gerincét. A politika iránti bizalom megroppanása nálunk többszörös veszteség, de legelőször is elvész az együttélés rendszerét kialakítani képes legfontosabb erőközpont.
Én a politikát mindenekelőtt ennek, az együttélés rendszere katalizátorának tekintem, de ha így van, a politika tudja a leghatékonyabban rombolni is egy ország hatékonyságát és felemelkedését. Igazolva láthatjuk ezt a mindennapokban. Mégis a tartalékai (földrajza, kultúrája, népe egyedeinek képességei) révén Magyarország bármelyik húsz éven belül Európa elismert, nota bene irigyelt országává tudna válni, ha a politikai, majd az együttműködési rendszerét ki tudnánk alakítani a megfelelő formában.
Hiányosságunk, és számos jel mutat erre, hogy mintha magunk sem hinnénk ebben, a fantáziánk és az ambícióink mintha egyre korlátosabbá válna, amikor a magyarok összességéről van szó. A legnagyobb nehézség ezzel összefüggésben az, hogy annak a népnek kellene igényt mutatnia egy új rendszerre, amely továbbra is az egyéni túlélésre teszi a tétjeit. Olyan képességeket kellene felmutatnia az új rendszer felé vezető úton, amelyek hiánya miatt az új rendszerre égető szükség van. A körben forgásnak ezt az állapotát kellene áttörnie a független értelmiségnek és sajtónak, amely a közvéleményt irányítja. Reméljük, egyszer rádöbbennek a felelősségükre, ki merik szórni az eddigi előfeltevéseiket és elkötelezettségeiket, és onnan könnyebb lesz.
