1000 leütés

Ha régebben valaki a kutatási igazgató címet viselte, annak kijárt ismeretlenül is az autoritás iránti tisztelet. Ez még azelőtt volt, hogy Schmidt Mária volt a Terror Háza főigazgatója és Békés Márton a kutatási igazgató. Az utóbbi nemrég interjút adott a valaha tudósnak indult G. Fodor Gábornak, aki ma egy heccportált jegyez, hogy fáklyát dobjon a gondolkodása kútjába. "Mi" (én) belenéztünk ebbe a kútba és nem akartunk volna a fáklya lenni.

Az interjú vezértémája Békés gerillaként (helyesen: gerilla-harcosként) való önmeghatározása -- miközben az establishment legeslegközepében ül, ami pontosan mutatja az interjú egészének értelmét: úgy "gerilla" ő, ahogy forradalom van, és ahogy a riporter és interjúalany közös főnöke, Orbán, megvédi "a magyar embereket". Persze "győzött a forradalom", jegyzik meg pajtáskodva, innen a "gerillák" keserű sorsa, hogy ti. az establishment részévé válnak, de mivel se forradalom nincs valójában, se Békés nem volt soha "gerilla", nemcsak az establishment legeslegközepébe enged bepillantást a bedobott fáklya, hanem a rezsim gondolkodásának közepébe is: a szavaknak semmi értelmük, csak a hatalom számít.

Elhangoznak kultikus nevek, Nietzsche, Cioran, Che Guevera és Mao, az egész létet láthatóan a forradalmiság (nem túl míves) romantikája lengi be, nem számít, melyik "hősünk" honnan jön, hova megy, hogy az egyik valóban valaki (bár a megértése éppen nem szavatolt a 888. hu és a Terror Háza közegében), a másik bevallottan lelkes "hitlerista", a Vasgárda szellemi patrónusa, a harmadikat -- végre egy valódi gyilkost -- pechére közvetetten a kommunista establishment tette el láb alól, a negyedik pedig a történelem Top 5 tömeggyilkosának egyike -- a lényeg a konfúzus Ersatz romantika: a beismerten feltartóztathatatlan liberális világrenddel szembeni harc. Ebből a perspektívából érthető, hogy "Che Guevera ma Viktor-pólót" hordana, hiszen -- ahogy Cioran mondta a "hosszú kések éjszakája" nevű náci belharcot kommentálva: "vajon mit vesztett az emberiség azzal, hogy néhány őrültet elvittek" -- nyilván megéri az a veszteség is, amit Orbán országlása jelent életekben, sorsokban, perspektívákban, ha közben "megvédi" a magyarságot. Az emberek az ügyért, "a mozgalom minden, a végcél semmi" -- nem ismeretlen ez a logika az utóbbi kétszáz-valahány év kollektivista praxisából. Mi is ebben a "konzervatív", bár szubkultúrának szubkultúra (nagyon szub-)? A fecsegő urak természetesen nincsenek tisztában a saját pedigréjükkel, ami egyszerűen etno-nacionalista. Igaz, hogy a konzervatívval összekeverni ezt az európai félperifériák kedvenc aránytévesztése, de hát hát azért mi hadd húzzuk meg itt a világos határvonalat a jobboldali csőcselék "kultúrája" és az európai civilizáció védelme között. Elég nehéz ez utóbbi is önmagában.

Mármost ezek a "klántagok" ebben a mederben szenvelgik végig az interjút, amely olyan mondatoktól terhes, mint ezek. "Magamat a „konzervatív forradalom” ügyéhez közel állónak tartom. (....) Most hétéves ausztrál kisfiúk vannak a célkeresztben és nem Aldo Moro.(...) Ami Szíriában zajlik, és ami az egész jelenlegi világkrízis katalizátora volt, az nem más, mint az arab világ spanyol polgárháborúja. (...) A terrorista téged azért öl meg, mert a csajoddal kézen fogva sétálsz a tengerparton. (...) [Aztán ez a meglepő, dacos fordulat:] A posztmodern kori terrorizmus célja egy életforma megsemmisítése, de a győzelem minden reménye nélkül. [Kérdezhetnénk, akkor minek a gerilla, de a végén még kiderülne, hogy az az arab terroristák és az etno-"gerillák" is ugyanazon liberális világ ellen harcolnak, hiszen:] Ahogy Che Guevara mondta: csináljatok egy-két, sok-sok Vietnamot, én azt mondom, csináljatok egy-két, sok-sok Magyarországot, amelyek tűzfészekként szembeszállnak ezekkel a globális, ellenőrizhetetlen és a nemzeti szuverenitást csökkentő struktúrákkal "

Ha a "gerilla" és a terrorista végül találkozik a liberális demokráciák elleni harcban, de az interjúra itt-ott rátelepedő búskomorságban ki-kimondatik, hogy a harc reménytelen, felvetődik vajon, miért van ez így. Az interjú szomorú butasága mögött azért ott a válasz is: mert a gerilla nem tud produktív rendszert alkotni. A gerilla "aszimmetriája" örök, és az establishment (aka a rendszer), amit ki tud harcolni magának, az -- szellemi és anyagi teremtőerő híján -- legfeljebb a kleptokrácia lehet. Teremteni nem tudok, ezért lopok. Ki szellemi forgácsokat kisebb-nagyobb gondolkodóktól, ki pénzt számolatlanul. A 888.hu és a Terror Háza egy kleptokrata rezsim think tankjei, amelyek kutatási igazgatói nem jutnak messzebb a gondolkodásban, mint a politikai uraik: migráció, Soros, NGO-k, Brüsszel, és mindenekfölött a "megszállás" narratívája.

Kerekítsünk le. "Hogy sok minden miatt kimaradtunk a nyugati liberalizmus őrültségeiből (gender studies, multikulti), lemaradásunk immuntartalékot jelent. Ahogy Cioran is mondta: Európa jövője délkeleti felén van. Látom a szemeim előtt a finn hómezőktől Krétáig, és Magyarországtól a Dnyeszterig tartó új Európát. Igenis, lesz kétsebességes Európa, aminek mi leszünk az első sebessége.(...) A Pesti Srácokat, 888-at én egy gondolkodásmódnak tartom, ami a polgári underground után Mao stratégiájának második pontját követi, a milíciává válást valósítja meg. De lehetünk a rend lázadói is. Mondok egy példát. A 444-en, a HVG-n és az Indexen nagyon egyszerre jelent meg egy-egy sárgaföldbe döngölő kritika a Pappa Pia! című filmről. Nagyon lehúzták. Ebben komoly szerepet játszott a liberális gőg és elitista dölyf, ami nem bírja elviselni, hogy nemcsak Fassbinder-filmeket vagy Tarr Béla hosszú snitteket nézünk, hanem, hogy készül egy pusztán szórakoztató film a Vajna-rezsimben. Azt állítom, hogy ezek a cikkek azok ellen íródtak, akik ezt a filmet megnézik!"

Legyen ez a végszó a kutatási igazgatótól, és morzsoljunk el egy cseppet a régi szavainkért, olyanokért, mint "kutatás", "tudomány". Mivel a Nyugat túlélte a kutatási igazgató összes említett ikonját, elég jó eséllyel lehet fogadni rá, hogy őt is túléli. In the meanwhile.

Okostelefon helyett egy Kirin 970-es lapkát mutatott be a Huawei a berlini IFA-n, és több mint valószínű, hogy ez kerül bele az október közepén megjelenő Mate 10 (már nem okos, hanem) szupermobilba. Ebben a lapkában a szokásos összetevők, a központi CPU és a grafikus GPU mellett egy vadiúj egység, egy neurális számítási egység (NPU) lesz, hogy gyorsabban lefussanak a mesterséges intelligenciára épülő feladatok.

A Zeroth (Qualcomm) és mások fejlesztéseivel párhuzamosan a várakozásoknak megfelelően 2019 körül a mobiltelefonok -- leegyszerűsítve -- öntanulóvá válnak és jelentős ugrást teszünk a gép és az ember egybeépülése felé. Jó ez vagy rossz? Más lapra tartozik. De nem Mészáros és tsai és a NER szintje.

Egy valamire akarok rávilágítani. A magyar ember egyre inkább Kínában és a Szilícium-völgyben készül, immár nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is. Az elzárkózás esélye ettől zérus. Az elzárkózásra és a nemzeti önhittségre buzdító miniszterelnök egyet ér el: a magyar emberben a végén nem marad semmi, ami ténylegesen itthon készülne, mert kimaradunk abból a versenyből, ami a jövőért folyik. A Kárpát-medence "teleszülése" helyett (ameddig a NER urainak szellemi horizontja terjed) az antropológia lényege változik meg. Már régóta nem és egyre kevésbé két nemi szerv összeillesztéséről szól első lépésben, mint hogy Németh László és Fekete György nemzeti jövőképében áll, hanem a biológia átalakulásában. Így a végén mások fognak megcsinálni minket önmagunk helyett. Nincs is sok "okosabb" dolog a nacionalizmusnál -- az improduktív nacionalizmusnál pedig semmi sincs "okosabb". Az éppen a rábízott nemzetet szünteti meg -- amin nem kell csodálkozni. Ez az öngyilkos folyamat már százötven éve gyorsul Magyarországon és a technológiai forradalom csak exponenciálisan felgyorsítja. Nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbmenni.

A gazdasági szankciók, a proxy hadviselés, az orosz szénhidrogén-termelés pozícióvesztése, a robotizáció és a mesterséges intelligencia miatti piaci átrendeződés nem túl hosszú távon komoly szuverenitás-vesztést okozhat Moszkvának, ami nem ellensúlyozható a nukleáris arzenállal. Hogy szegény Putyinnak már Pakssal kell odahaza büszkélkednie, az sokat elmond a valóságról. (Bár ez kétségtelenül az egyik legjobb üzlet, amit orosz vállalat az ismereteim szerint kötött az utóbbi években: arányaiban kb. mintha egy 1993-as dízel VW Passatot adtak volna el nekem 40 millió forintért, tisztes kamattal, a fele pénzt az eladóra kell költenem szervizdíjként, és ráadásul még 2060-ig valahogy használnom is kell a roncsot, ha addig élek. Igaz, a pénz másik felének jelentős részét ellophatom. Ja, és a pénzt a gyerekeimtől kaptam.)

Nem mellesleg a lényeg: Putyin egyetlen akcióképes kártyája a migráció (a most nem tárgyalandó cyber hadviselés mellett, amelynek a csúcspontja már a múlté). Watch out. Ahogy Orbáné is az (az ő második frontja Soros). A migrációs dili - amely mögött egy valós probléma húzódik, de az urak nem ennek megoldásában, hanem a szításában érdekeltek - az egyetlen módja annak, hogy Putyin kivívja az eurázsiai détente-ot és gazdasági mentőövet zsaroljon ki a jövőre az EU-val való együttműködésen keresztül. Ezért készülhetünk, hogy ezzel egyeztetett módon élni fognak a közeljövőben is. Orbánnak azért sincs világos EU-stratégiája (valójában sem a kiválásunkat, sem a bennmaradásunkat nem dönthette még el), mert egyrészt az övé nagyban függ Putyinétól, és Putyin egyelőre reménykedik a Berlinnel való kiegyezésben, másrészt nincs megoldása az ország finanszírozására. Valójában minden a Merkel-Putyin játékon dől el, illetve a németek energiapolitikáján. Az is kétségtelen, hogy Oroszországot nem lehet csak úgy kinn hagyni a hidegben, ehhez túl nagy és túl közel van: a kémnek be kell jönnie a  hidegről, hogy aztán valószínűleg lelépjen. Orbán sorsa is ebben a játékban fog eldőlni (mármint ha meg tudja őrizni a belpolitikai hegemóniáját, és ő mindent meg is tesz ezért), de furcsamód az a tény, hogy a Paks-építkezés elindul, éppen Orbán hasznosságát csökkenti Putyin szemében (talán ezért is húzta az előbbi a kezdést), ettől kezdve az orosz kapcsolat jóval erősebb két személy közös érdekeinél.

Itt óhatatlanul a spekuláció talajára tévedtem, de a migráció ettől még biztosan megmarad a két autokrata első számú politikai eszközének Európa és a saját jövőjük összefüggéseiben.

Nem véletlenül gondoskodott már jó előre Orbán arról, hogy Csányi mindent megkapjon a NER-től, amire vágyik, és az egyébként szerintem meglévő felelősségérzetét a nemzet iránt ne legyen érdeke mozgásba hozni. Csányi túl jó ajánlatot kapott Orbántól ahhoz, hogy ne hagyja el a kaptafát -- miközben persze nagyon jól csinálja, amit csinál, és jót tesz az utódaival és a részvényeseinek.

A Csányi-példa azért érdekes itt, mert általában csak az válthatja le Orbánt, akiből a versenytársai és a választók egyformán kinézik, hogy elég hatalmat tud koncentrálni ahhoz, hogy sikerrel járjon. Ilyen ember -- a mai pártstruktúrát és személyeket ismerve -- csak a pártrendszeren kívülről érkező Csányi lehetne. A Simicska-proxy Vona nem elég ehhez -- még Schifferrel megspékelve sem, LOL. (Orbánnal értelemszerűen az a legnagyobb probléma -- amiért a legnagyobb tehertétel a személye --, hogy nem tud kormányozni, ami a rezsimje fenntarthatatlanságának a legelső oka. És ez előbb-utóbb azok körmére is éghet, akik valamiféle produktív rendben azért érdekeltek.)

Ellenben azt hiszem, hogy a dolgok természetéből fakadóan -- különösen, ha a NER nem fordul végre a nemzeti modernizáció útjára, bár hallok olyan nagyon Orbán-közeli hangokat, hogy 2018-tól várható ilyen törekvés -- el fog jönni az összeütközés Orbán és Csányi között. Mészáros többségi tulajdona az MKB-ban, az FHB, a Budapest Bank, az Eximbank, a Gránit és a Takarékszövetkezetek körüli hercehurca mind arra utal, hogy lehet célja Orbánnak az OTP mai tulajdonosi szerkezetével valamikor 2020-22 körül. Meglátjuk. De a 2018-as választási harc tanulságán, hogy nincs hiteles alanya az alternatív hatalomkoncentrációnak, ez mit se változtat.

Szeretném gyorsan letudni a tiltakozást, miszerint működne. Persze, egy bizonyos értelemben igen -- vegetál. De a lényegi folyamatok szintjén nagyon nem működik.

A német FMCG (fast moving consumer goods, magyarul mindennapos termékekre szakosodott, kb. "vegyes-") boltok, mint a Lidl és az Aldi egy legutóbbi kimutatás szerint háromszor-négyszer akkora forgalmat generálnak egy alkalmazottra vetítve, mint a magyar állammal baráti viszonyt ápoló magyar Coop- és CBA-hálózatok, és a különbség nem a cégek nagyságrendjében van, ami befolyásolná a beszállítóikkal szembeni pozícióikat. Vannak apró különbségek a boltok elhelyezkedésében, termékkínálatában, korszerűségében, vásárlóközönségéknek erejében, még a hálózatok típusában is (diszkont vs. "kényelmi", de Úristen, mennyire semmi értelme ennek, ha a vevők "megelégszenek" a diszkont választékkal), ám hát éppen attól üzlet az üzlet, hogy ezeket jól kiválasztja. A Coop nem mondhatja, hogy ja, kérem, mi szociális szolgáltató vagyunk, azért maradunk a falvakban, mert nem azok. Tessék kivonulni, vagy átalakulni "slepp túrás" mozgó bolttá, ha ezen múlik a cég életképessége, egy biztos: az emberek meg fogják találni a módját, hogy beszerezzék a napi cikkeket máshonnan, ha tőlük nem megy.

De a különbség nem ezeken múlik, hanem ugyanazon, amiért a magyar gazdaság nem működik. Jól mutatja a dolog lényegét az a kérdés, amit egy kommentelőm tett fel: de hát miért nem másolják le a magyarok a németeket. Hát mert ez lehetetlen. El lehet lesni egy két trükköt az árukihelyezésre, lehet tréningezni az alkalmazottakat, hogy mosolyogjanak stb. de magát a rendszert és főleg a kultúrát, ami az előbbieknek értelmet ad és fenntarthatóvá teszi őket, nem lehet lemásolni -- ezekhez évtizedek szisztematikus, vevő- és szolgáltatás-központú gondolkodása és gyakorlata (folyamatos fejlődés) kell. Ezt hozták be ide az említett hálózatok, ami miatt -- és nem másért -- kiverik a szegény magyar vállalatokat a saját piacaikról.

Mármost én ismerem valamennyire a magyar kiskereskedelmet belülről is: egy tragédia. A felszín mögött, amit mindenki lát -- a szutykos boltokat, a gyakran undorító húspultot, a szűk folyosókat, a délre elfogyó, eleve rossz minőségű pékárut stb, ez az átlag, amelynél van jobb és rosszabb -- meghúzódik a munkavállalók kizsigerelése, a menedzsmentek praktikusan szocialista, beszerzési és tervgazdasági szemlélete, az ellátási láncaik gyengesége stb., de a végén ott van az, ami miatt -- hogy visszatérjek a címben feltett kérdésre -- az egész gazdaság gyenge alapokon áll: a tanulási és folyamatos fejlődési képesség hiánya mikro- mezo- és makro- szinten is.

A mikro- (vállalati) szintű inkompetencia és a makrogazdasági önhazugság egyaránt a tanulásra való alacsony hajlandóság jele. És miről szólna ez a tanulás a gazdaságban, csakúgy, mint az élet csaknem minden egyéb területén? A másik ember (a gazdaságban a vevő) igényeinek eltanulásáról, a vele való együttműködésről és szemléleti szimbiózisról, a szolgálat öröméről. A világgazdaságban egy nemzet versenyképességét döntően a szolgáltató szektora határozza meg (a logisztikától a fodrászokon át pénzügyi szolgáltatókig), amely a fejlett országokban a GDP 70%-át is meghaladja, de minden más szektor versenyképességének is egyre inkább az alapja. A szolgáltatás bizonyos mentalitást és készségeket kíván, amelyek végtelenül gyengék Magyarországon és ez látványosan csapódik le a napi tömeges interface-eken, mint a kiskereskedelem. A magyar Coop- és CBA-hálózatok, a poszt-szocialista szolgáltatási kultúra állatorvosi lovai, amelyeket többségükben elaggott, régi áfészesek üzemeltetnek vagy az ő szellemük diktál még mindig, és amelyben a vevőcentrikusság értelmezhetetlen fogalom.

A Lidl-t és az ALDI-t nem lehet lemásolni. Ahhoz a német szolgáltatás központú tanuló társadalmat kéne lemásolni -- aminek esélyét a magyar kormány kitüntetett figyelme e speciális esetben is csak rontja. Az ilyesmi nem megy Parragh László utasítására és a multik fenyegetésével. Ugyanezért amikor a rendes heti (egyre inkább már napi) kormányfői hőzöngést hallgatja az ember Magyarországról mint erős országról és középhatalomról, mindig ott az alternatíva, hogy sírjunk vagy nevessünk. Ez az ember olyan, mintha egy vidéki Coop-bolt húspultjából osztaná az észt az ALDI német vezetőinek. Aki pedig ebben "hajbókolást" lát a "multik" előtt, az költözzön be mellé. Mehet tőlem a pénztárba is.

Összefoglalva, a lényegi folyamatok tehát ezek: vevői szemlélet, együttműködés, tanulás és folyamatos fejlődés, hatékonyság, kiválóság. Na, ezek -- az alapok -- hiányoznak a magyar gazdaság reálfolyamataiból. Röviden, a piacgazdaság kultúrája. A többi mind kozmetika.

Egy leginkább konzervatívként számon tartott értelmiségi csoport eseményszervező posztja alá az egyik ismert magyar feminista beszúrta -- megrovólag -- a #csakférfi megjegyzést, arra utalva, hogy az adott eseményen a vendégek és a házigazdák is kizárólag férfiak lesznek. Visszatérek még erre. Közben olvasom a Spiegelben, hogy a homoszexuális férfiak órabére elmarad a heteroszexuálisokétól, miközben -- érdekes módon (?) -- a leszbikus nőké meghaladja a heteró nőékét. Az egyre bulvárosodó és a boulevard bal szélén járó Spiegel maga sem tudja, milyen következtetést vonjon le az eredeti DIW-kutatásból.

Röviden céloz rá ugyan a cikk, hogy talán más tények is befolyásolják az összképet (pl. az iskolai végzettség), viszont a megkérdezettek munkaerőpiaci elhelyezkedéséből aztán végképp nem lehet levonni semmiféle következtetést, ezért jó progresszivista szokás szerint -- amennyiben nem tágít az sulykolandó ideológiai üzenettől -- a végén mégiscsak azzal zár a szerző, hogy na, már nemcsak nemek szerinti megkülönböztetés, hanem szexuális irányultság szerinti megkülönböztetés is sújtja a munkavállalókat (miközben más társadalmi szerepeikben is köztudottan az előítéletek béklyójában vergődnek). Holott ennek csak úgy van értelme -- tekintve a leszbikusok megkülönböztetésnek örvendetes eredményeit és az egész kutatás inkonkluzivitását / eredménytelenségét --, hogy valakik megkülönböztetnek (a kutatók és az újság), valakik (mindenki más) meg nem biztos. Ahogy a gayek alacsonyabb fizetésének, úgy a leszbikusok magasabb járandóságának sincs semmi bizonyítható köze a szexuális irányultságukhoz. Tehát a megkülönböztetés leginkább célnak tűnik, nem állapotnak. Az állapot negatívumként van beállítva (miközben nincs releváns állapot), hogy a harcot a pozitív megkülönböztetésért igazolni lehessen. Megjegyzem, ez hajszálra ugyanaz a logika, mint amivel Orbán "megvédi" a magyarokat a migrációtól. Mindegyiknek van valami sovány, intuitív alapja, de az ellene való harc az, ami végül dögvészt hoz a társadalomra. (Vö. "Bácsi, aztán a maguk falujában van antiszemitizmus?"- Nincs, de igény lenne rá.)

A konkrét ügyhöz lenne pár kérdésem. Először evidensen az, hogy honnan a fenéből tudják, kinek milyen a szexuális irányultsága -- bár igaz, ami igaz, engem is mindig megkérdeznek Amerikában, ha beadok egy egyetemi állásra pályázatot, hogy milyen népcsoport és szexuális csoport tagja vagyok, de ez távolról sem jellemző minden munkahelyi környezetre, sőt, a jobb parti progresszivista élharcosok befolyásolta észak-amerikai egyetemi közegen kívül legföljebb a katonaságra. (Amint röviddel a poszt kirakása után megtudtam, de, ez általános gyakorlat Észak-Amerikában, ami a kötelező equal opportunity employer-ségből fakad. Jellemző, hogy mit jelent a progresszivista Newspeakben ez az "equal" -- a kvótát. Kvótanő, kvótaprofesszor, kvótaleszbikus, kvótaesztergályos.)

Európában eddig ismereteim szerint ez a "tudatosság" nem létezett. Most kiderül, valahonnan mégis vannak adatok, amelyek reprezentatívnak tekinthetők. Ehhez tüzetesebben meg kéne nézni az eredeti kutatást, ám a tendenciát -- hogy ilyen kutatások vannak, noha nem a munkahelyi HR-osztályok végzik őket -- elég rémisztőek. Miért? Éppen az inkonkluzivitásuk miatt  ugyanis alig van tudományos értékük, egy ilyen balos hetilapban megjelenve és tendenciózusan beállítva viszont abba az irányba befolyásolják a közvéleményt, hogy megint jogtalan hátrányba került valamilyen kisebbség, ami újabb állami intézkedésért kiállt. Holott mi a valószínűsége a legvadabb homofób álmainkban is, hogy a fizetések megállapításában a munkahelyek rendszerszerűen diszkriminálnak a heteró többségnek kedvezve?! Mi indokolja egyáltalán ezt az eszement kutatást, hacsak nem a kívánatos ideológiai cél: a még több progresszió? Miközben ez a személyes adatok és a privát szféra teljes felszámolásával jár. Közöd? Semmi. Befogod.

A következő kérdésem, milyen hamar leszek "homofób" azzal, hogy egy eszement kutatást és annak tendenciózus, hazug beállítását megkérdőjelezem? Egy vagy két pillanat alatt?

A következő kérdésem. Miért csodálkozik valaki ezek után, ha egyetlen frontba áll össze az Alt-Right, a putyinizmus és a kelet-európai etnicista jobboldal az idült progresszivista krédóval szemben, és a többség az előbbit választja? Na persze TGM szerint a szociális depriváció áll minden választásunk mögött, de azért hadd jelezzem itt, hogy valamiért nem az acélos európai baloldalhoz özönlik a deprivált amerikai és európai polgár, hanem a jobboldalhoz, aminek csak van valami köze a kulturális elidegenedéséhez is.

A következő kérdésem: hova lett a liberális demokrácia az identitárius bal- és jobboldal kretén magamutogatása közepette, és érdekli-e ez egyiküket is. (Nem, a progresszivistát sem érdekli a liberális demokrácia.)

Az utolsó megállapításom pedig a #csakférfi kritikusnak szól: diszkriminálni tetszik, méghozzá csúnyán. Ugyanis nincs a panelben se cigány, se cégéres buzi, se afro-európai, se túlsúlyos, se Down-kóros, se szociális kihívásokkal küzdő békés megyei esztergályos, magyarán a feminizmus diszkriminál mindezekkel szemben. És elmondom, akik viszont benne ülnek a panelban, biztosan kisebbségiek bizonyos szempontokból. Például alapvetően értelmes emberek. Tessék ez utóbbinak örülni. Lehet, hogy az értelmük és a hozzáértésük miatt esett rájuk a választás, nem azért, mert fütyijük van és nem sértődnek meg a Mr. iniciálén nemzetközi levelezésben.

Hát, itt rászorulás van egy praktikus posztra. Írja egy kedves pártaktivista nekem, hogy az agrárpolitikájuk kapcsán jól látszik az adott párt stratégiája és narratívája közötti különbség. Jaj! Nem látszhat, ugyebár, hacsak nem agrárpárt vagytok (de még így se igazán). Szóval hiányosságok vannak itt a siker alapvető kritériumainak megértésében.

A stratégia az átfogó politikai építkezés értékrendjétől és image-étől kezdve a vezértémák kiválasztásán és a kibontakozás (szavazatvonzás) eszkalációján át a kivitelezés (operatív stratégia: erőforrástervezés, pártépítés, nyilvánosság, pénz, celebek, akciók fajtái -- mi igen, mi nem) minden konzisztensen összerakva. Nem egyszerű, ezért kulcsfontosságú egy vállalat életében is a pontos, szakszerű strategy making, amit kiváló egyetemeken oktatnak, és mégis rengeteg vállalat bukik meg azon, hogy benézi a sajátját (pl. annak idején a Xerox a papír vs. digitális forradalmat). Az első kérdése: mi a piacunk (=kik a választóink és a versenytársaink)? A második, mivel főzünk, illetve bevonható-e több erőforrás (a legáltalánosabban értve)? A harmadik: mi a mérhető cél? A negyedik: mi az út? A stratégia kizárólag belső használatra szól, a külvilág nem ismeri a részleteit, csak érzékeli az alkalmasságát vagy alkalmatlanságát.

A narratíva pedig kb. "a párt helye Magyarországon": miért vagyunk, miért kellünk, milyen az ország (a történelemtől az aktuális készségein át a jövőképig -- tehát a jövőkép, vagy vízió, csak része ennek) és nekünk hol a helyünk ebben az országban, mitől lesz a választónak jó velünk, miért kellünk az életébe. Mindezt egyetlen mondatban, öt mondatban (elevator speech) és öt oldalon. A narratíva az azonosulás alapja a választó és a párt között, ha tetszik, a stratégia koncentrált publikus vetülete. A story, a "közös történetünk" (a párté és a választóé mármint). A narratíva nem más, mint maga a (politikai) termék. A zseni (a szellem) koncentrált megnyilvánulása. (Ha van.) A stratégiával szemben kifejezetten a külvilágnak szól, ez maga a stratégia szerint (a piac, a kompetenciáink, a cél és az utunk ismeretében) piacra vitt áru. 

A politika az aktuális hőzöngés és ravaszkodás -- kiegyensúlyozottan szólva: a mindennapos beszéd és cselekvés, de figyelemfelkeltő beszéd és cselekvés -- terepe, amely azonban nem esik kívül a stratégia és a narratíva határain. Nem hőzöngünk saját magunkkal szemben.

A szakpolitika a szeriőz megoldások területe, a hőzöngő politikával szemben az egyensúly az aktualitásban. A korlátai és az iránytűi ugyancsak a stratégia és narratíva. (Szóval egy agárpolitika nem tévesztendő össze sem a narratívával, sem a stratégiával.)

A hordozók a politikusok, a pártemberek. Aki megnyilvánul, az csak profin csinálhatja. Minden egyes rossz megszólalás zavart okoz minden eddig tárgyalt szempont képviseletében. Profizmus lehet a félszegségben és a tényleges vagy látszólagos taplóságban is -- ha ezt kívánja a stratégia. De csakis folyamatos reflexióval, visszamérésekkel, kiigazítással. Felkészültséggel. Amiről mindösszesen írtam most -- az egész együtt -- a politikai mesterség. (Nem összetévesztendően a kormányzással.) A darabjai egyenként vagy az összes bármelyik kihagyásával nem ér semmit, ha a cél a siker (ami a politikában -- nem a kormányzásban! -- a folyamatosan erősödő hatalmi pozíció). 

Kb.

A szocik 2002 újrajátszására készülnek (szociális demagógiával a nacionalista demagógia ellen), azzal a különbséggel, hogy már nyerni sem akarnak, csak irtani az ellenzéki konkurenciát. De a mondandóm szempontjából ez másodlagos, mert egyelőre nem igazolható elég jól. A lényeg, hogy az a hazugság, amit a demagógia szociális téren is magával hoz (megszámlálatlan milliárdok ígérete az eü és az oktatási rendszer kapcsán 1. a források számbavétele nélkül -- a.m. honnan? --, 2. a termelékenységi pálya sokkal kisebb plaszticitása ismeretében -- a.m. a források, azaz az elosztás tartós növelésének alapja, sokkal nehezebben alakíthatók, máris elosztanák azt a pénzt, amit jó kormányzás esetén is csak 5 év múlva tudnánk megtermelni), szóval az a hazugság, amit a szociális demagógia jelent, tovább löki az országot a máris töksötét zsákutcában, és méltó párja a fideszes országrombolásnak. Különösen aljas ez a húzás, ha a szocik tényleg a legnagyobb ellenzéki erő szerepére optimalizálnak, tehát ezzel a választási taktikával irtják maguk körül a még valamennyire értelmes gondolatokat (noha nem sok ilyen van).

Ezzel szemben, amit tenni kéne az ebből a trilemmából indul ki: nemzeti kompetenciák (érvényesség), modernizáció (változás) és igazságosság (ami jóval bonyolultabb, mint a progresszív adórendszer: ti. a változás folyamatának igazságossága). Úgy kell fenntartható erősödési pályára állítani a magyar társadalmat (nem csak a gazdaságot), hogy az a jelenből kiindulva a nagy többség számára legitim módszerekkel történjen. Ez lenne államférfiúi feladat (hadd maradjak genderfasiszta), nem az ostoba maszopos tempó, amelynek a legjobb olvasata is az, hogy a demagógiával -- ami csak most kezd bemelegedni -- megnyerjük az embereket annak, hogy ránk szavazzanak, utána meg modernizálunk. Átverünk titeket, de a végén jó lesz. Nos, nem lesz, mert átverni fognak, modernizálni nem. Elképesztő, hogy azok az emberek, akiknek van még bőven annyi hozzáférésük a médiához, hogy el tudják magyarázni világosan a választóknak (akik sokkal jobban megértenék, mint hiszik!), mi volna a feladat, össze-vissza hazudoznak szemléletileg, faktuálisan és normatív értelemben is, mintha volna még egy ország, amelynek ez csak a kísérleti terepe. De hát ismerjük már eléggé ezt a bandát (is), mire a csodálkozás?

(illusztráció: progressziv.blog.hu)

Miért foglalkozom ezzel visszatérően? Mert -- a szememben legalábbis -- közügy a Momentum sikere, és minden elszalasztott esély a nemzeti gyötrődés megfordítására mindenki vesztesége (ha a választók egy része nem is tud erről, vagy nem így látja még). Szóval, szerintem jó volt a népszabadságos geg, jó volt a táblaragasztós partizánkodás, jó különösen a többi párttal való akció Putyin előtt, de -- to tilt the balance -- már-már röhejesen rossz beszédek voltak tegnap este, ami egyszerűen megengedhetetlen lett volna a pártépítésnek ebben a szakaszában. És ami a lényeg, már rég belekerült az egész image-be egy csepp tinta, ami egyre több embernek ihatatlanná teszi (persze lehet, hogy elég szomjasak lesznek, akkor majd felhajtják).

Kicsit plasztikos, kicsit-nagyon tele van klisékkel az egész, ami akontextuálissá teszi, bármennyire görcsölnek az ellenkezőjén, úgyhogy sajnos közel azt a hangulatot árasztja, amit a '94 utáni SZDSZ. A Fekete-Győr szerintem nem elég jó, nincs mélysége, ehhez képest viszont megmosolyogtató kijelentéseket tesz a Momentum-kormányról, ami nem magabiztosságot ad a jelenségnek, hanem fokozatosan, de biztosan a hitelét ássa alá. (Láthatóan nem lehet 2018-ra optimalizálni a nulláról, ezt meg kellett volna mondani a híveknek -- amit egyébként, a javára legyen írva, FGYA megpróbált az elején. Viszont ugyanez miatt nem lehet túl arrogánsnak sem lenni az ellenfelekkel, mert 2018-cal is kezdeni kellene valamit, éppen az EU-tagságunk védelmében.) Summa summárum, FGYA maga komoly limit az egész vállalkozáson, illetve az egész annyiban sodródik az LMP-pályára, hogy Schifferhez hasonlóan egyre inkább csak FGYA látszik a nyilvánosságban, és egyre inkább az ő sikerétől válik függővé a párt sikere, ráadásul hasonló karók között: kb.így, "senkivel nem fogunk össze". Kár. (Nem oldották meg a szükséges önálló építkezés és a nyitott szövetségi politika dilemmáját, mert nincsen világos értékrendjük, amelyben a helyére kerülne a NER). A sokszoros dilemmát erősíti, hogy senki más nincs FGYA mellett, aki felhúzná az össz-produktumot, tehát kénytelen egy személyben vinni a boltot. Stratégák nem látszanak, az előtérben nincs törekvés a minőségre, Sopronit az utóbbi beszólásai miatt pl. már a Momentum Kövéreként emlegeti a vájtfülű hisztérikum. Kár. (SZDSZ, LMP, Fidesz -- a negatívumaik egy részének találkozása egy új boncasztalon.)

Szóval gyenge a személyi konstelláció, nincs narratíva és elakadt a lendület. Mivel ott voltam a tegnapi fáklyás tüntetésen (és "végigsírtam" beszédeket), el tudom mondani, hogy semmi átütő hit nem érződött a társaságon, inkább olyan "business as usual" feeling volt mindenféle rendszerváltó akaraterő és magabiztosság nélkül. Megyünk, ég a fáklya, odaérünk, rossz beszédek, inadekvát zene, elszórt csatakiáltások, vége, haza. Mint bármelyik másik ellenzéki tüntetésen. Nem láttam az okát, hogy bármitől el kellene határolniuk magukat, mert semmivel sem jobbak és hitelesebbek bárkinél. Aki nem hisz nekem, az mérje le a közvélemény-kutatásokon, megnyilvánul bennük "a nép bölcsessége" (=a kontextus). A modellnek beállított Macron ilyenkor -- időarányosan --  már 15%-on volt. Magyarán megbukott az a stratégia, ami a Momentum generációs, "szűzi", plusz posztideologikus és poszt-27 éves image-ére alapozott. Ismétlem: megbukott. Kíváncsi vagyok, mikor veszik észre. Gyanítom csak 2018 tavaszán. Tudom persze, ha észreveszik is, nincs másik, illetve arra utaznak, hogy bejutnak 5%-kal, mert a szavazófülkékben a legkisebb rossz alapon sokan választhatják őket. Végül is a sajtó el tudja -- és láthatóan el akarja -- érni ezt, csak az a kérdés, minek. Ettől kezdve azonban a Momentum beismeri, hogy a sorsa másoktól függ, tkp. a média hype-on és az ellenzéki többség bénaságán múlik, ahogy a Fideszé is. Ha az ellenzék (akárcsak a baloldali pártok összessége) képes lenne átlépni az árnyékát, vége lenne a Fidesz-kormánynak, de a Momentumnak is. A Momentumnak az a mentő stratégiája, hogy nem fogják átlépni az árnyékukat (amire persze minden esély megvan).

Miért írom ezt meg? Nos, az ügyet segítendő. De -- megtakarítva most a hosszú önkritikát a saját politikai karrieremről --, akinek ekkora szele van a sajtóban, jó volt a nyitójátéka, annak miért kell ilyen látványosan elszúrni a középjátékot? Nincs ott valaki, aki szólna, és akire hallgatnak is? Hahó!

Tegyük fel, hogy a Nyugat a vesztébe rohan (hívószavak: migráció, kereszténység visszszorulása, genderizmus, materializmus, relativizmus, endogén népszaporulat csökkenése, ilyenek), és Orbán illiberális állama és nacionalizmusa mindössze bölcs forráskoncentráció a Kárpát-medencei magyar uralom megalapozására és a magyarság átmentésére a Nyugatra váró tűzesőn. Hosszú játék, de tegyük fel, van. Ez az a narratíva, amelyet a Fidesz-hívek gondolkodása mögött találunk -- a legjobb esetben.

A probléma az, hogy egy nép sorsa csak egy (akár hosszú távú, pl. az itt rekonstruált) vízióval és -- ettől nem elválaszthatóan -- a történelmet napi szinten irányító erővonalak befolyásolási képességével változtatható meg, a kettővel együtt. Esetünkben azonban a napi szintű változások (=globális trendek) irányítására Orbánnak semmiféle befolyása nincs. Az a fénytörés, amit az utóbbi évek antiglobalista lázadása, a migráció és Putyin Nyugat-ellenes fordulata jelentett a hívek szemében, csupán apró erőgyűjtés volt a globalizáció újabb nekilódulása előtt -- olyan korrekciós lehetőség, amelynek tapasztalatait a rendszer logikája máris magába építette és hasznosít a jövőben. Jelesül azt, hogy nem szabad hagyni dezintegrálódni a (nemzeti) társadalmakat a globalizáció nyomása alatt mielőtt a globalizáció maga nem képes megfelelően szinkronizálni a tőke, a munka és az áruk mozgását. Ezt a tanulságot hasznosítja most a francia-német tengely és ez fog bekövetkezni Amerikában is Trump rövidlátó (konszolidáció helyett a szövetségi állam bénultságát eredményező) politikája után.

A globalizációt hajtó verseny, nyereség- és hatékonyságnövelési logika és az ezt érvényre juttató technológiai változások (mindösszesen anyagi kultúra) olyan domináns ereje a történelem formálásának, amely alapvetően befolyásolja a szellemi kultúrát is, egy pro-materiális és egy ellenáramlatra bontva azt, de az utóbbi leginkább folyamatosan beépül a pro-materiális szellemi trendbe, korrigálhatja, de meg nem fordítja annak az irányát és logikáját. Magyarország egyetlen esélye az orbánista Nyugat-kritika érvényesítésére az volna, ha a kiküszöbölhetetlen technológiai stb. változásokat egy új ("magyaros") szellemi kultúrába tudná becsatornázni, vagy -- pontosabban -- minél többet tudna egy innovatív (ami nem azt jelenti: progresszív) szellemi kultúrából az anyagi kultúra változásába beépíteni.

Erre azonban az Orbán-rezsim nyilvánvalóan nem képes, már a feltevés is megmosolyogtató. Ezért lehet akár helyes a víziója, mint fent - ennek vitatása most nem feladatom -, ám a napi változásokat irányító hatékonyságnövelési és technológiai logika befolyásolásától olyan távol van, mint eddig bármikor. Az orbáni ellenforradalom egy lábjegyzet lesz a tágabb globális világrend történetében. Ha ez kielégíti őt (leszámítva persze a meggazdagodása okozta örömöket), ám legyen. De minket miért kell, hogy kielégítsen?