Természetesen a politikai ideológiák (valóságképek) nem haladhatók meg, viszont változik a tartalmuk. Maga a meghaladás vágya is egy ismert ideológia tkp. Marx óta, aki a hamis tudatot látta bennük. A konzervativizmus (gyakorlat és ideológia) egységét -- legegyszerűbben -- az alapkérdése biztosítja: hogy ti. "mi legyen a változással".
A változás rettenete először a természeti törvény megrendülésével és a politikai tömegmozgalmak (a francia jakobinizmus) megjelenésével érte el régi (teocentrikus, hierarchikus) világrend híveinek ingerküszöbét. Addig is voltak változások jócskán (Occam idealizmusa, reneszánsz, protestantizmus, polgárosodás, felvilágosodás), de az "öröktől" létező világrenddel szemben a XVIII. század végén halmozódott fel a paradigmatikus változás igénye. Ekkor jelent meg a politikai konzervativizmus is mint a változásra való reakció ideológiája, úgymond, a természetes és örök -- egyszersmind hagyományos -- értékek, röviden a szentség (a trón és oltár szövetségének és végső soron az Embernek a) védelmében, A konzervativizmus azóta sem szól másról, mint a e komplex, de fogyatkozóan elismert szentség védelméről.
A konzervativizmus tartalma és érvei persze maguk is változnak, ezért nevezzük mi ezt inkább csak alapállásnak, gyakorlatnak, beállítottságnak, nem pedig ideológiának. A máról beszélve a változás trendje és radikalizmusa is nyilvánvaló, ugyanakkor elég szerteágazó, és a konzervatívokon belül is különbséget tesz az, hogy a változások melyik csoportjára hogyan reagálnak. A migráció, a homoszexuális házasság, az elvallástalanodás, az abortusz, a feminizmus, a klímaváltozás, a jogkiterjesztés, "a tömegek lázadása", az állam és a korporációk térnyerése a szabad piac kárára stb. külön témák, amelyekhez az eltérő viszonyulás külön táborokat hoz létre a konzervatívokon belül is aszerint, hogy mit tartanak összeegyeztethetőnek az örök, természetes, vagy hagyományos értékekkel, amelyek -- szemben az azonnali vágykiéléssel és a szubjektív akarat tombolásával -- az embert emberré teszik. A reakciók ezekre az egyes változások (kénytelen) elfogadásától a teljes tagadásig terjednek, de a legfontosabb törésvonal a konzervatívok között mégis csak ott húzódik, hogy elfogadják-e (és milyen területeken) általában a progresszió tényét, csak a sebességét/mélységét akarva csillapítani a beláthatósága érdekében, vagy teljesen szembeszegülnek vele. (A tudatosabb konzervatívok megkülönböztetik a tisztán konstruált -- merőben fölösleges -- változásokat, a radikális változásokat és a "természetes", "logikus" változásokat. Ebből is látszik, hogy a konzervativizmus -- szemben a tradicionalizmussal -- reflektál a tárgyára, ti. modern eszme.)
A liberális (a progressziót elkönyvelő) és a reakciós (a progressziót általában tagadó vagy vele szembehelyezkedő) konzervatívok között kb. akkora az esélye az egyetértésnek, mint bármelyiknek a szocialistákkal/egyenlőségpártiakkal. A reakciósakon látszik a legjobban a konzervativizmus szinte természetes erőszakossága, hogy ti. egy eleve a progresszióra kódolt társadalmi logikában -- amelyet a technológiai fejlődés, a kapitalizmus, a homogenizáció, a multikulturalizmus és a globalizáció alighanem feltartóztathatatlanul irányít -- "toleranciával" nem lehet ellene menni a változásnak, a tolerancia csak megerősíti a változás irányát és ütemét. (Innen a balos tolerancia-parancs értékterheltsége, amit a konzik nem tudnak elfogadni.) A konziknak a mai közegben intoleránsnak kell lenni, hogy bármit elérjenek, hacsak nem tudnak új logikát adni a "történelem menetének" -- de ez utóbbira nem nagyon van esély. A konzik hiába látják -- szerintem -- jobban, hogy a progresszív folyamatok végső soron elemésztik az embert és a humánumot (a végén a szingularitással), ha nincsen irányító erejű paradigmájuk ezzel szemben.
Ezért hiszik a liberális konzervatívok -- mint én --, hogy ha a változásokat feltartóztatni nem lehet, a műveltség terjesztése, a diszkusszió és az emberi minőség megőrzése révén legalább a folyamatos, széles körű reflexiót biztosítani kell a változás optimalizálása érdekében. Ennek elengedhetetlen feltétele a liberális demokrácia kultúrája, amely a leghatékonyabban tudja biztosítani az emberi értékteremtést, a nyereségek és veszteségek egyensúlyának kifejezését, illetve az egyensúlynak a nyereségek felé való eltolását. Mára a (liberális) konzervativizmus legfontosabb episztemikus és politikai feltételévé a liberális demokrácia vált, ez a mai hatékony konzervativizmus paradigmája, amelyet szeretnénk megvédeni a balról és a jobbról érkező támadásokkal szemben. Ezekben pedig nincs hiány.
Egyet zárásként, Amerika és kis hazánk apropóján: az etno-nacionalizmus nem része a tágan értelmezett konzervatív kánonnak. A fehér és a nemzeti felsőbbrendűség semmiféle örök értéket nem tükröz se az elveiben, se a gyakorlatában. Konkrétan a magyar etnicista nacionalizmus olyan konstrukció, amelyet az etnikai tartalma a távolról sem örök, távolról sem hagyományos tömegtársadalmi igényekkel (köztük a csordaösztönnel az egyik oldalon, a politikai manipulációval a másikon) rokonít. Ez ez etnicizmus vált az utóbbi évekre a reakció fegyverévé a progresszióval szemben. (Vö. a történeti magyar konzervativizmus Széchenyitől Szekfűig nem véletlenül nem volt sose etnicista, hanem volt nyugatos és birodalmi)
Egy nemzetet a kultúrájának ereje és a közösségi képességei védenek meg és emelnek a többi fölé, nem a más nemzetekkel és etnikumokkal szembeni agressziója. Európának és Magyarországnak is az a baja elsősorban a migránsokkal, hogy nem tudja őket integrálni, mert egyaránt -- ha különböző mértékben és okokból is -- gyengék hozzá. Az etno-nacionalizmus a lúzerek harca a meg nem értett és/vagy a maguk javára nem fordítható változásokkal szemben egy olyan világkép jegyében, amelynek az elavultsága nyilvánvaló. A nemzet érdekeit kevés politikai ideológia szolgálja kevésbé, mint az etnicizmus. Quod erat demonstrandum.