1000 leütés

Ezért optimális a liberális (deliberatív) demokrácia és a piacgazdaság kettőse. Ahol mind a kettőt fojtogatják, mint Magyarországon, ott sok jóra nem számíthatunk, QED.

A piacgazdaságnak vannak radikális hívei és ellenfelei, de a hívek sem értékelik kellőképp a piacnak és a versenynek azt a tulajdonságát, hogy a lehető legkisebb teret engedi az emberi hülyeségnek és gonoszságnak. Ha az ember megnéz belülről egy nagyobb céget -- és ezt mindenki tudja, aki ilyenben dolgozik --, látja, hogyan dúl benne mindkét említett emberi gyengeség, és ha rosszul szervezett belül, akkor kifejezett erénnyé válnak ezek. A piac azért jó, mert a hülyék és a gonoszak által uralt cégek -- és ezekből nem kevés van -- előbb-utóbb elbuknak, a piac intézményrendszere a biztosíték erre. Ugyanez igaz a politikai rezsimekre is. Ezekről is kiderül -- mint ahogy az Orbán-rezsimről is egyre több alattvalója számára kiderül -- az életképtelenségük: nem tudnak értéket teremteni, hazudnak és lopnak. Ez nem okvetlenül a politikai versenyből derül ki, ahol a versenytársak zöme hason kvalitású, hanem a gazdasági versenyből, amely a rezsim anyagi outputját méri. A piac sokkal jobb mércéje a politikai rezsimeknek is, főleg, ha a rezsim elkalandozott már a liberális demokrácia útjáról. A legjobb persze, ha mindkét oldalról be van szorítva.

"Goldstein látványa, sőt már a puszta rágondolás is automatikusan félelmet és nyugtalanságot idézett elő. Ő állandóbb tárgya volt a gyűlöletnek, mint Eurázsia vagy Keletázsia, mert amíg Óceánia háborúban állt e hatalmak egyikével, rendszerint békében élt a másikkal. A különös csak az volt, hogy bár Goldsteint mindenki gyűlölte és megvetette, s bár elméleteit mindennap s napjában ezerszer is megcáfolták, szétzúzták, nevetségessé tették dobogókon, a teleképen, újságokban és könyvekben, s kimutatták róluk, hogy szánalmas zagyvaságok - aminthogy azok is voltak -, mindennek ellenére úgy tetszett, befolyása nem csökken. Mindig akadtak éretlen alakok, akik szinte várták, hogy elszédítse őket. Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy a Gondolatrendőrség ne leplezett volna le az ő irányításával működő kémeket és szabotőröket. Ő volt a parancsnoka annak a hatalmas árnyékhadseregnek, az összeesküvők földalatti hálózatának, amely az állam megdöntésére tört...”

- ragadta ki néhány hónapja Török Gábor is teljes joggal ezt az idézetet Orwellből. A fasiszta non-fiction Orwellen átszűrve Magyarországon újra non-fictionbe lényegül, és az ellenzéket ez láthatóan nem érdekli. Az egész választási kampányt Sorosra fogja ráhúzni a Fidesz, kiindulva abból a hatékony propaganda-technikából, ahogy ami nincs (a Terv), azt nem lehet cáfolni, tehát elég a nép fejébe verni. De az ellenzék vezetői az olyan nem túl bonyolult kulttermékekből, mint a Tanú című film ("az a gyanús, ami nem gyanús"), sem tudják levonni a megfelelő tanulságokat: miközben lépten-nyomon a fasizmust és a diktatúrát szagolják, megmaradnak a szimbolikus fölhorgadásnál és nem foglalkoznak a működési mechanizmusával. Pedig Soros-Goldstein nemcsak az ellenzéket képes simán diszkreditálni, de képes az esetleges (bár igen valószínűtlen) ellenzéki választási győzelem esetén a Fideszt (és a magyarságot) külföldi összeesküvés áldozatának beállítani és végeláthatatlan zavargásokba lökni az országot. Amennyire nyilvánvaló, hogy a Soros-Goldstein terv (az esetleg még mögé helyezendő Juncker-euró-iszlamizáció tervvel) a Fidesz-propaganda tengelye, amellyel szemben csak az emeli fel a szavát, aki (von Haus aus) nemzetellenes, annyira nem tesz semmit az ellenzék, hogy ezt a tengelyt törje el valami módon.

Az ellenzéki programok várható boncolgatása és a pragmatikus beszéd egyfelől, a behódolás az etnicizmus nem létező, wishful lájtos verziójának -- ez az ellenzéki tudás kivonata. Mindösszesen egy annyira impotens ellenzéki alternatíva, amennyire impotens egy alternatíva csak lehet, ha biztosan választást akar veszteni. Ahelyett, hogy a Fidesz-narratívával szemtől szemben küzdenének meg, és lépten-nyomon, minden megszólalásukban ennek az őrültségére és kártékonyságára mutatnának rá ("bizonyíték, Uraim, tárják fel a bizonyítékaikat!"), miközben egy hasonlóan erős narratívát táplálnak, folyik a mórikálás, legfeljebb az ejnye-bejnye, hogy mennyire korrupt a Fidesz. Kit érdekel?!

Az utóbbi hetek ellenzéki zsinatolása a különböző összefogási szcenáriók körül semmit nem javított az ellenzék lényeglátásán, ezért az esélyein sem. A választási rendszerre fókuszáló Közös Ország Mozgalom a legjobb kezdeményezés idáig a témaválasztását tekintve is és természetesen mert elérte az ellenzéki pártok közös fellépését. Láthatóan ebben is a gondolat hatalma érvényesül, amit az ellenzéki pártok sem takaríthatnának meg, ha győzelmi eséllyel akarnának indulni a következő választáson, de -- understatement -- menet közben esetleg kiderül, hogy nem tudnak a KOM szárnyain felemelkedni.

Az ellenzéknek abba kell hagynia a nacionalizmussal való szerencsétlen, politikailag terméketlen kokettálást és mihamarabb egyértelműen fel kell sorakoznia Juncker bizottsági elnök ma nyilvánosságra hozott EU-víziója mellett. Ez a vízió szolgálja a nemzet érdekét, nem a Fidesz etnicista nacionalizmusa, amely lecsúszást, bezárkózást és az EU-ból való kisodródást hoz Magyarországnak.

Juncker világossá tette, hogy az EU vezetése levonta a tanulságot a keleti tagállamok integrációjának eddigi hibáiból, a migráció túl könnyed kezeléséből és az EU-t fenyegető gazdasági, kulturális és belpolitikai (köztük a magyar és lengyel kormányzás jelentette) veszélyekből. A többi között elkötelezte magát az egységes euró övezet, a védelmi unió, a fair adórendszer, a minden tagállamra kiterjedő schengeni rendszer, az egységes élelmiszerszabványok mellett -- ezek mind a magyar nemzet érdekeit szolgálják. Törökország kizárása és az EU további integrációját előkészítő szervezeti változások érthető és támogatandó fejlemények.

Ugyanakkor hozzá kell tenni: Orbán programja és EU-kritikája -- ne firtassuk, hogy célja volt-e ez -- hozzájárult az új brüsszeli Európa-képhez. Úgy tűnik, ez utóbbi magába építette az előbbit is, és így Orbán talán segített abban, hogy a jövő Európája méltányosabb és a keleti nemzetek számára otthonosabb legyen. Ez az ajánlat végre méltó Európához, és nem az, amit szabad elutasítanunk akár jobboldali, akár baloldali szimpatizánsok vagyunk. Aki továbbra is a magyar nacionalizmust részesíti előnyben az európai magyar nemzettel szemben, illetve nem hajlandó a kettő között különbséget tenni, az ellenzékiként semmi mást, mint a Fidesz érdekeit szolgálja.

Ennek megfelelően a magyar ellenzéknek sem kell már megerőltetnie magát az eddig hiányzó saját image-ének és programjának kidolgozásával. Nem kell mást tennie, mint támogatnia a bizottsági elnök vízióját. Ennek megfelelően a programja legyen: Európa.

A baloldal elhitte a Fidesznek, hogy nem elég nemzeti, amivel azonnal beleesett a „nemzeti” értelmezésének fideszes-nacionalista csapdájába. A baloldal egy ideje ebben a csapádban vergődik, amiből kimászni nemcsak azért nehéz neki, mert implicite magára veszi a kommunistáknak az MSZP-re származtatott bűnét, hogy „rárontottak a nemzetükre”, hanem mert nincsen jól megalapozott saját értékrendje és narratívája sem, amit szembehelyezhetne a nacionalizmussal. A baloldal tehát Quisling- vagy kripto-nacionalista, amivel 1.) hazudik, 2.) rosszat tesz a nemzetnek (mert a nacionalizmus rosszat tesz a nemzetnek) és 3.) a Fidesz fogságában marad, mert nem mer és nem képes szembenézni a valósággal. Legújabb példája ennek az (olvasatlan) ukrán nyelvtörvénnyel kapcsolatos hiperventillációja.

A baloldal – talán Gyurcsányt leszámítva -- azt gondolja, hogy a nacionalizmusnak van optimális foka, amelyet ő képvisel a Fidesszel szemben, de nincs ilyen fok. Ez a tévedése – még egyszer – onnan származik, hogy a nemzeti érdekű politikát fideszes hatásra, buta bizonyításkényszerből és hasonlóan buta felkészületlenségből összekeveri a nacionalizmussal. Kicsit akar csak terhes lenni a nacionalizmussal, mert az szerinte kell, az a magyar politika táj lingua francája. Hatalmas tévedés. Azért (is) ez a lingua franca, mert nincs baloldali modernizációs narratíva. Kétségtelen – amit sokszor írom ezen a blogon – hogy az etnicizmus és a függetlenségi nacionalizmus a legerősebb politikai hagyománya ennek az országnak – éppen eléggé meg kell küzdeni a konzervativizmusért is ennek ellenében. Na de hogy a baloldal ne küzdjön ez ellen, hanem elfogadja a valóságát és különféle furmányokkal (hol agyonhallgatással, hol a Momentumra jellemző poszt-ideologikus nemzeti pragmatizmussal, hol durva odamondással) igyekezzen háziasítani – az vicces és küzdelemnek kilátástalan.

A baloldalon a feljövő Szél Bernadettet is ideértve nyilvánvalóan a legalkalmasabb vezető Gyurcsány, aki nemcsak abban az értelemben politikai animus, ahogy Orbán, hanem a legkoherensebb – noha még mindig töredékes -- modernizációs képet is közvetíti. Gyurcsánnyal nem az a baj, amint a közhiedelemben van, hogy amortizálódott (ezt bőven volna tehetsége felülírni, illetve ezzel érvelni nem lényeglátóbb, mint az elmúltnyolcévezés), hanem hogy nárcisztikus, és emiatt képtelen államférfivá emelkedni. Gyurcsánynak volna egyedül képessége felülemelkedni a nacionalizmuson és ellen-narratívát nyújtani – ehhez azonban önmagát kell előtte legyőzni és bizony kiállnia a porondra immár nem a magamutogatás, hanem a baloldal egyesítésének szándékával. Idő, az nem sok van. A másik valamennyire potens baloldali forgatókönyv az LMP körül alakulhat ki, de ehhez az esetleges nagyobb szövetségeseknek bele kell látniuk a pártba legalább 10%-ot. (A képet bonyolítja a fentebb Quisling emlegetésével megpedzett, de kellő információ hiányában nem tárgyalt fideszes társutasság, amely erősen gyanítható néhány baloldali politikus kapcsán. Ezzel kapcsolatban várnunk kell még néhány évet, hogy biztosak lehessünk bármiben.)

Szent Istvánnal a magyar "nemzet" jelentőset veszített a szuverenitásából -- felvette a kereszténységet a korábbi pogány kultusszal szemben és elfogadta a pápa spirituális főségét, Liudolf (Bajor) Gizella révén elismerte a német-római császársággal való szövetség fontosságát. Megalkudott a jelennel a jövője érdekében.

A magyar királyság a legerősebb és a legbefolyásosabb az egész története során az Anjou-házi királyaink és Luxemburgi Zsigmond idején volt. Mintha ma Angela Merkelt választanánk miniszterelnöknek. (Az analógia persze nemcsak azért rossz, mert akkor nem választották az uralkodókat, hanem mert nem voltak a mai értelemben vett "nemzetek", amelyek felháborodtak volna egy ilyen választáson. Az államfő-kormányfő közötti meg nem felelés most másodlagos, a lényeg a mindenkori hatalmi centrum.)

Mint köztudott, jelentős királyunk, Hunyadi Mátyás, a mérvadó vélemények szerint román eredetű család sarja. Most akkor számítson az etnikuma, vagy ne számítson?

A kora középkori évszázadaink után a magyar nemzet második (és ez idáig utolsó) jelentős felívelő periódusa a Habsburg-ház égisze alatt megvalósult dualisztikus berendezkedés volt. Nem kell beszélnem a közjogi szuverenitásunk korlátozottságáról ebben az időszakban. Kiegyeztünk vele, és ezzel visszamenőleg is a reformkori Széchenyit igazoltuk a radikális szuverenista Kossuth helyett.

A szuverenitásvesztés persze nem jelent automatikusan fejlődést se. A három részre szakadt ország jelentősen veszített a befolyásából, ahogy a szocialista modernizáció időszaka is növelte a lemaradásunkat.

De amikor tartósan illeszkedtünk a modernizációs trendbe -- a XI-XV. századokban és a Kiegyezés időszakában --, akkor rendre híján voltunk annak a szuverenitásnak, amelyet ma a közgondolkodás követel. Ma éppen így kellene kiegyezni a körülményekkel -- ahogy egyébként nálunk sokkal erősebb országok is megteszik --, amikor az EU-tagságunkról és az EU egységesüléséről van szó. A jelennel való "megalkuvás" egyértelműen a jövőt szolgálná.

Most újra a szuverenitásvesztés ideje jött el. Csak a Szent Istvánok, Széchenyik és Deákok hiányoznak.

A liberális demokráciában nagy hangsúly esik a polgári jogok és a kisebbségek védelmére a többség zsarnokságával szemben, és (ami még régebbi gondolat) a hatalommegosztásra az autokrácia intézményesülésével szemben. Ez így is van jól. Nyilván egyre több szó fog esni -- a liberális demokrácia mögötti konszenzus eltűnése miatt -- a libdem szociális és kulturális feltételeiről is. Én azonban a legfontosabb megőrzendő értéknek a deliberáció (vitatkozó döntéshozatal) társadalmi és parlamentáris gyakorlatát tartom, amely egyébként -- magában a parlament szóban is tetten érhetően -- a liberális ("parlamentáris") demokráciák hellén, germán törzsi és középkori eredetében is felfejthető.

A parlamentarizmus vitatkozó és egyeztető funkciója a nyugati politika gyakorlati alapja, amelyben a civilizációnk politikai kultúrája gyökerezik. Az ideológiák, a tömegkommunikáció és a politikai indulatok előtti állapotról beszélek, amihez a rekonstrukció révén folyamatosan vissza kellene térnünk, hogy megőrizzük a közjó kifejezése iránti (egyébként össztársadalmi) igényt. Ehelyett van az ideológiák, a tömeg(kommunikáció) és a rendre felkorbácsolt politikai szenvedélyek "vasháromszöge" (más kontextusban vö. Széky). Az ideológiák helyén mostanában leginkább az identitásharcosok tenyésznek bal- és jobboldalon egyaránt (sőt Macron -- és csikorogva a Momentum révén -- már megismertük a liberális populizmust is). Pedig a liberális demokráciát óvni kellene az identitásharcoktól, amennyiben ez utóbbiak átvennék a lényeg kimondásának funkcióját. A liberális demokrácia mint eljárás behelyettesítése az identitásokkal és a harcaikkal mint lényeggel súlyosan csorbítja bármely politikai közösség életlehetőségeit, rosszabb esetben magának a politikai közösségnek a felszámolását vonja maga után.

A politika identitás sosem lehet annyira fontos egy civilizált politikai közösségben, mint maga az eljárás, amelyben megnyilvánulhat. Ha az identitások harca felemészti az eljárást, azzal törlődik a konfliktusok elismerésének és megbeszélésének az intézményrendszere. Ennek a folyamatnak vagyunk ma tanúi szerte a világban, más-más identitások összecsapása és uralma alatt -- és emiatt érezzük, hogy a liberális demokrácia válságban van. 

A címben jelzett példám éppen az összecsapások perifériájáról való: az abortusz. Előrebocsátom, én abortuszellenes vagyok az élet szentségének alapján (mint ahogy -- laza összefüggésben ezzel -- nem engedném az egyházi esküvőt homoszexuális pároknak sem a katolikus egyház releváns tanítás alapján, miszerint a házasság szentség, amelynek három célja közül az egyik az utódnemzés, illetve az élet továbbadása). Az elfogadott vallási és erkölcsi álláspontomban az utóbbi javára engedményt teszek -- például Jacob Rees-Moggal szemben -- annyiban, hogy a nemi erőszak áldozatait és bizonyos körülmények között a kiskorúakat felmenteném az erkölcsi kötelességük alól, hogy a világra hozzák a gyermeküket, illetve az anya életének veszélyeztetése esetén az anya által választhatónak tartanám, melyik életet őrizzük meg. (Ennek semmi köze ahhoz, hogy aztán a gyereket ki nevelje fel.). Az élet szent. A védelme a fogantatás pillanatától kötelesség. A nemi életben ez a felelősség minden pillanatban fennáll -- aminek súlyát megkönnyíti a fogamzásgátlás szabad használata. De ez egy erkölcsi álláspont.. Nem vonulok ki az utcára amiatt, hogy nem érvényesül a jogalkotásban, hiszen tudom, hogy milyen megosztó -- sőt minden bizonnyal kisebbségi -- az álláspontom. Ellenben egy liberális demokrácia akkor működik jól, ha a társadalomban erről és ehhez hasonló kérdésekről folyamatos viták vannak, és a liberális demokrácia intézményrendszerét -- és ennek részeként a jól informált nyilvános vitákat -- nem üresítjük ki a társadalmi igazságosságharcosok és az identitárius (egyébként jellemzően agnosztikus) keresztényfehérszuprematisták (=etnicisták) dogmái mögé való besorolással. Ha ez az igény megvan a társadalomban, akkor a liberális (deliberatív) demokrácia értéke is folyamatosan újra igazolást nyer.

A jogszabályi változást (a status quóval szemben) csak alapos indokkal lehet bármilyen ügyben elvárni, de sok vita után bekövetkezhet ez úgy, hogy senki nem érzi magát meghurcolva a személyes erkölcseiben, sőt úgy is, hogy nem ad igazat egy törvény passzusainak, de hosszas mérlegelés után elfogadja őket a liberális demokrácia fontosságára való tekintettel, a közös intézményrendszerünk iránti tiszteletből. Ez adja a deliberatív demokrácia erejét a puszta kisebbségi jogokkal és a hatalommegosztással szemben. Engem pl. egyáltalán nem érdekel, ha a jog lehetőséget ad a homoszexuális pároknak a házasságra. Erkölcsileg sosem fogom helyeselni, az erkölcsi álláspontomat pedig ebben, az abortusz ügyében vagy további kérdésekben sokkal nehezebben fogom felülvizsgálni, mint a más emberek saját nézetei feletti vitát feladni. Mert a fontossági sorrendben a mások nézeteinek visszaszorításánál előrébb veszem a saját nézeteimet és a deliberatív demokrácia értékét együtt. Senki erkölcsi álláspontja, nem beszélve a puszta vágykielégítésről, nem tartalmaz konklúzív okot (a közösség egészét érintő) jogalkotásra..

A miniszterelnök egy minapi beszédében szomorkodott azon, hogy a németek ötször annyit keresnek, mint a magyarok. Pontosabban nem szomorkodott, hanem ennek fényében szemtelenségnek nevezte, hogy Schulz szocdem kancellárjelölt nem akar pénzt adni Orbán kerítésére. Mielőtt odajutunk négy év múlva, hogy a miniszterelnök azon fog szomorkodni, hogy a németek már hatszor annyit keresnek, hadd tegyem nyilvánvalóvá: az beszél, akinek -- miniszterelnökként -- a leginkább felróható, hogy ez így van.

A bérkérdés, ugyanis alapvetően politikai kérdés, de nem úgy, ahogy a Jobbik elnöke gondolja  - mint ami egy csapásra megoldható politikai rendeletekkel --, hanem úgy, mint egy tágabb közösségi kérdés, amelynek kezelésében egy miniszterelnöknek súlyos felelőssége van. A magyar béreket ugyanis sokkal kevésbé az dönti el, hogy egy adott dolgozó (tanár, kőműves, újságíró) milyen színvonalon végzi el a rábízott feladatot, ami különösen szembetűnő, ha az osztrák határ két oldalán összehasonlítom, mennyit keresnek a fodrászok ugyanazért a munkáért. Hanem az dönti el a béreket, hogy milyen társadalmi és nemzetgazdasági környezetben dolgozunk, és ennek kialakulásában a politikának súlyos felelőssége van. A politikusnak sokkal jobban felróható, ha egy szakember nálunk a töredékét keresi annak, amit Ausztriában, mint magának a szakembernek

Miért? Mert a politikusok befolyásolják a leginkább -- Magyarországon meg különösen --, hogy milyen lesz egy országban az átlagos termelékenység -- azzal, hogy képesek-e a döntéseikkel olyan társadalmi környezetet kialakítani, amely átlagosan magas értéket képes előállítani egy munkaórára lebontva. Erre olyan társadalmak képesek, amelyek nagy számban visznek piacra drágán eladható szolgáltatásokat és termékeket, tehát nagyon fejlett technológiával, a piacon keresett árukat állítanak elő. Ha nagyon sok munkaóra telik a társadalmakban ilyen termékek előállításával, akkor megnő a munkaerő értéke, és nő a dolgozók bére, ami miatt több pénzük lesz kifizetni az olyan szolgáltatásokat, amelyek bonyolultsága nem különbözik országonként -- gondoljunk itt a már említett fodrászokéra. 

Mármost végső soron a politikusok (a közügyek professzionális intézői) felelnek azért, hogy az a társadalmi környezet, amely ilyen nagy értékű munkaórákra képes, kialakulhat-e. Elég erős-e az oktatási rendszer, elég számban tudunk-e idegen nyelveket, van-e jogbiztonság, magas-e a bizalmi szint az emberek között, elég hatékony-e az állam, erkölcsileg támogatjuk-e a vállalkozásokat és a kockázatvállalást stb. Ennek a környezetnek a kialakításában egy miniszterelnöknek kulcsfeladatai vannak.

De ez sem megy máról holnapra -- sőt, évtizedek szívós munkájának a gyümölcse. Mire egy ország a fejlettsége révén aztán tőkeexportőrré válik, és a magas technológiáját más országokban is elkezdheti nagy arányban kamatoztatni -- ez még éppenséggel évszázadok fejlődésének eredménye. Ezért azok az országok, amelyek ma így tesznek (most éppen nálunk gyártatnak és nekik köszönhető, hogy a magyar gazdaság egyáltalán működik), köszönetet és tiszteletet érdemelnek. Az a miniszterelnök azonban, amelyik szándékosan rombolja saját nemzetének képességét arra, hogy valaha gazdaggá váljon és közben a gazdag országok vezetőit kárhoztatja a lehető legdemagógabb módon, az nem érdemel semmiféle köszönetet és tiszteletet.

Tehát a címben feltett kérdésre, hogy mit tegyen a polgár, ha német keresetet akar itt -- ha nem is magának, de a gyerekeinek és az unokáinak --, ez a rövid válasz: tegyen az országáért. Mert ebben az országban csak akkor fog jól élni, ha az egész országnak jó lesz. És az első lépés ehhez? Válasszon jól 2018-ban. Ebben a pillanatban bármelyik megoldás jobbnak tűnik, mint a mai miniszterelnök.

Az a tény, hogy az Orbán-kormány folyamatos védekezésben van a narratívája szerint is (vegyesen Brüsszellel, a Nyugattal és a migránsokkal szemben), pontosan megmutatja, hogy elképzelése sincs a proaktív, offenzív nemzetpolitikáról. Természetesen ennek a fajta védekezésnek közben semmi köze nincs semmiféle nemzetpolitikához sem - egyetlen dologhoz van, Orbán hatalmának megvédéséhez, amihez ismeretes módon a miniszterelnök a választói manipulálását választotta a legalkalmasabb eszköznek, a manipulálás alapja pedig a két évszázados függetlenségi etnicizmus ébrentartása, ami viszont éppenséggel megöli a modernizációs gondolkodást.

Ennek megfelelően a narratíva ellenére a nemzet valójában gyengül: a magyar GDP 2010 óta éppenséggel látványosan szerényebb pályán alakulna, ha nem lettek volna EU-s támogatások, a beruházások pedig egyszerűen katasztrofális képet mutatnának. Sorolhatnánk a további tényeket: a versenyképesség fokozatos romlása, a gyenge termelékenység, a félmilliót is meghaladó elvándorlás, a társadalom dezintegrációja stb.

A valódi nemzeti kormányzás ellenben a társadalmi versenyképesség erősödésével járna, ami jelenti a tagjai személyes versenyképességét és az összesség együttműködési készségeit. Olyan újratermelődő és növekedő kompetenciatömegről beszélünk, amelynek gyökerében funkcionális családok és egy kiváló, alkalmas oktatási rendszer áll, amelyek bárhol felhasználható érzelmi biztonsággal, készségekkel és tudással ruházzák fel a gyerekeket, akik majd munkahelyi környezetben folyamatosan fejlesztik a tudásukat, és ha kell, gyökeresen újat is elsajátítanak. Itt nemcsak a sokszor sokak által ismételt alapvetésre gondolok -- ami persze nem ér fel Orbán füléig --, hanem a reproduktív tőke működésére is. Úgy kell beruházni -- emberbe és anyagi javakba -- hogy az a legnagyobb eséllyel forduljon termőbe a mindenkori (nemzetközi) kontextusban. Ennek az átfogóan értett tőkeallokációnak a legfontosabb mechanizmusa a piac, amelyet az államnak okosan és hatékonyan segíteni kell, ideértve, hogy az embereket segíteni kell a piacon való boldogulásban. Ehhez az alapkészségek közvetítésén túl a a piacot fel kell szabadítani a valódi verseny előtt, és szavatolni kell a megfelelő jogbiztonságot. Az oktatás mellett korszerű egészségügyet és hatékony szolgáló államot kell létrehozni. Ismét unásig ismételt fogalmak.

De a nemzet, amelyik azt hallja, hogy az erejét az etnikai érintetlensége adja és nem tagjainak a versenyképes közös cselekvése, az szükségképpen válik önmaga tudatlanságának és a politikusai megtévesztésének áldozatává. Ebben az értelemben írtam feljebb, hogy az etnikai látószögünk nemzetellenes, a nemzet valódi érdekei ellen dolgozik. Hogy világos legyek, van a nemzeti homogenitásnak előnye, de ez a szempont nem válthatja ki a nemzeti érdekű kormányzást, mert távolról sem fedi le az utóbbi sokkal bonyolultabb küldetését. Legyen a homogenitás minimálprogram, ha ez -- mint érzékelhető -- növeli a magyarok biztonságérzetét. De butaság lenne megelégedni ennyivel, ha az amúgy etnikailag nagyjából homogén nemzet önmagát marja és nem jut semerre.

A folyamatosan újratermelődő, reflexív növekedés elérése nem olyasmi, ami kiváltható a balogok szervilizmusával, a matolcsyk vudu közgazdaságtanával, a vargák hazudozásával, a parraghok ostobaságával és a mészárosok szánalmas inkompetenciájával -- és általában a védekező narratívával. Sosem tudtam megérteni Orbánnal kapcsolatban, hogy miért nem találja a hatalma érdekében végzett politikai manipulációt vidáman kiegészíthetőnek a tényleges, offenzív, távlatos nemzeti modernizációval -- kulturális és társadalmi kompetenciaerősítéssel -- anélkül, hogy az utóbbiakat fenyegetésnek gondolná a hatalmára. Megkockáztatom, még a lopásnak sem volnának gátja. Annyi pénzt Orbán köre ma sem lop ki a rendszerből (mellesleg döntően kisiparos módon, túlszámlázással, majd likvid formában felhalmozva), amennyit veszítünk a megszerzett erőforrásaik rossz, haszontalan befektetésével. Ha a megszerzett pénz nem kőbe és stadionokba menne, hanem magán egészségügybe, versenyképes vállalatokba, fenntartható energiába, kutatás-fejlesztésre, akkor nem fájna annyira a lopás a jövőnk szempontjából és a hölgyek-urak megtanulnának a közpénzből gazdálkodni, a gyerekeik talán a maguk tehetségéből értéket teremteni is. Ez lenne "az eredeti tőkefelhalmozás", így viszont csak óriási pazarlás van. Pechünk, hogy a fideszes banda valóban nem ért semmihez, csak azt érzi biztosnak, amit minél hamarabb megeszik és zsebre tesz, hosszabb távú gondolkodásra semennyire nem képes.

A piac, az oktatási rendszer, az állami és intézményi hatékonyság stb. megférnének az "illiberális" rezsimmel, ahogy nyomható lenne a Brüsszel- és migránsellenes propaganda is egy átfogó modernizációs nacionalista kormányzati rendszerben. A liberális demokrácia elvileg alkalmasabb terepe a fejlett kooperációnak, de egy sok premodern jegyet és még több frusztrációt hordozó országban a magam részéről el tudnám viselni a lassabb, feltételes liberalizációt is -- ha közben az ország javára működne az állam és a politika. Az etnicizmus, az otromba Nyugat-ellenesség és a végeláthatatlan hazudozás is mind jobban igazolható volna, ha közben a megszerzett források fenntarthatóan hasznosulnának és nem szabnánk gátat a kiválóság érvényesülésének. Akkor nem lenne jogos a félelmünk, hogy amint megszakad az EU-s pénzeső, azonmód megfeneklik szegény kis homogén etnikumunk bárkája.

A világban uralkodó megatrend a globalizáció, a technicizálódás, a homogenizáció, a kapitalizáció, a deszakralizálódás és az etatizmus kombinációjában keresendő. Alapvetően balos fogalmak amennyiben baloldalon a lokális kultúrák, a hierarchia, az emberek közötti megkülönböztetés, a kulturális zártság, az autoritás és a hagyományok feltörését értjük. Mármost a jobboldalon ma az Alt-righttól az etnicizmuson át az illiberalizmusokig, a keresztény politikai mozgalmaktól a jobbos celebek és megmondóemberek radikalizmusán át az n-dik rend víziójáig lázadó ideológiák vették át a az utóbbi három évtized védekező jobboldalának helyét -- bár paradox módon éppen a védekező pozíció jelentené itt az erőt, amelynek van koherenciája, rendszere és összhangban van az aktuális megatrenddel.

Az utolsó ilyen trendképző jobboldal a neokonzervativizmus volt, amely úgy volt piaci és realista, hogy közben idealista tudott maradni: hagyományos erkölcsi értékeket vallott, antietatista és meritokratikus volt (vagy akart volna lenni). A mai jobboldalnak nincs ehhez hasonló robusztus rendszerképző ereje. Legföljebb anarchista, abban reménykedik, hogy azzal, hogy átüti a balos megatrendet, ki is vérezteti azt, és a helyére majd alkot valamit -- egyelőre nem tudni mit --, ami fenntartható. Se a rendszerkritikus baloldalnak, se az ugyanilyen jobboldalnak nincs transzformatív ereje -- megrekedtek (egyelőre biztosan) identitás mozgalmakként ahelyett, hogy rendszerré állnának össze, ezért (is) olyan képlékeny, agonisztikus ma minden a nyugati világban.

De ugyanezért rendkívül unalmas a National Reviewtól a First Things-en és a Breitbarton át a Mandinerig minden jobboldali orgánum is. Éppen a nagy gondolat hiánya miatt a lázadók lephették el a műsorokat és a hasábokat -- hogy ne is beszéljünk most a politikáról -- márpedig a lázadók ritkán szubtilisak, különösen, ha udvari zsoldban csinálják, fusiban. Lázadóink a tömegtársadalom szülöttei és kulturálatlanságának képviselői -- amiatt van (majdnem) mindennek olyan áthatóan fasiszta szaga is. Amit Heidegger be tudott csomagolni és szellemi csemegévé tudott tenni, noha végeredményben radikális, ontológiai civilizációellenesség volt, azt a posztmodern dzsihadisták (akár bal-, akár jobboldalon) óhatatlanul kifejezik a maga valójában: mármint a liberális demokráciával szembeni tömeglázadásként. Ami hagyományosan csak a romboláshoz elég. Kérdés, miként változik majd a megatrend ennek hatására, ha lebukik a nap a véres csatamező fölött (=at the end of the day). Jó eséllyel semennyire. Fenntartható javulást a tömegek életében a lázadás nem fog hozni, a megatrenddel kell beérniük, illetve kivárniuk, amíg ez a világ kiforogja magát a javukra is. A jobboldalnak a mostani állapotában már csak be kell érnie a követéssel és a szimbolikus jelenléttel. Bár a lármásságát aligha lehetne tagadni.

A nemzetállam mint társadalomszervezési modell a XIX. század elején jött létre Európában, de Nyugaton már a létrejötte pillanatában is kizárólag a modernizáció hordozójaként tekintettek rá, amely az abszolutista polgárosítási modelleknek nyújtott győztes alternatívát. Annyiban volt csak nemzeti, amennyiben az egész (multietnikus) nemzetet fokozatosan beemelte a politikai közösségbe és közös hatalmi célok mögé állította. A polgárosodás önálló erőivel nem rendelkező Magyarországon ellenben a nemzetállam meghatározójává nem a modernizáció, hanem az etnikum vált, a nemzetállam egyre inkább a modernizációval szemben határozta meg magát, a nemzeti tartalma etnikaivá (pre-modernné) vált, illetve (etnikai szuverenitás híján) politikaiból fokozatosan pszichológiai problémává alakult át. Traumatizálódott.

A nemzetállam modernizációs ereje azonban a végéhez közeledik Európában. Már nem tudja megvédeni a társadalmak viszonylagos egységét és a politikai rendszerek legitimitását. Weimarral és a 30-as évek válságával szemben azonban nincs már tartaléka a nemzeti kapitalizmusoknak, tehát jóléti intézkedésekkel nem lehet helyreállítani a megtörő társadalmi békét, ugyanakkor a nemzeti identitás is veszít a megtartó erejéből. A nemzetek mögül eltűnőben van a szociális kohézió és a közös kulturális élmény, amelyet korábban a polgárosodás, a háborúk, majd a jóléti társadalmak kommunizmussal szembeni öntudata jelentett. Amit Orbánék és a reakciósok hiányolnak, az a modernizáció velejárója és pontosan rámutat a most elmúló -- nemzetállami -- projekt modernizációs funkciójára.

A modernizáció logikája szétveti korábbi hordozóinak, a nemzeteknek a viszonylagos egységét, amelyek nem tudnak kiegyenlített módon erőforrást biztosítani a globális trendek mögé. Ami erőforrást pedig biztosítanak (technológiai tudásban és tőkében), azok nem erősítik a nemzet élményét. A nemzetállam irrelevánssá válik -- innen napjaink "német kultúra" vitája is, amely kultúra valóban nem abban az értelemben nemzeti kultúra, ahogy a magyarok gondolkoznak az ilyesmiről (etnikai pszichózisként), hanem a személyes humanitások és ezek hatékony összekapcsolásának értelmében. Ez következik a német történelemből és abból a hallatlan modernizációs erőből és öntudatból, amit a németek képviselnek. Ha a magyarok képesek lennének csak közel hasonlóra, a paradigmájuk példát jelenthetne egy más fajta modernizációban. De nem képesek. Ami innen a kormányzati propaganda hatása alatt Orbán vonzerejének tűnik Európában, az itt az elmaradottságot konzerválja, ott a modernizáció nemzetállami végére világít rá és az ezen való túllépést sietteti. Nem éppen az, amiben a hazai etno-nacionalisták reménykednek.

A történelem tehát túl fog lépni ezen a társadalomszerveződési modellen, amit könnyebben meglépnek majd Nyugaton, ahol a nemzetek már régóta multietnikusak, plurálisak és a nemzetállami gondolkodás a modernizáció mellett a politikai közösségre és az alkotmányosságra koncentrál. Nemzetállamok ott a magyar - etnicista - elvárások szerint már nem is léteznek, de néhány évtizeden belül már formálisan sem fognak. Magyarországon az átmenet keservesebb lesz, de ha valaki érzékeli a környezetünkben egyre gyorsuló technológiai változásokat, a globalizáció gazdasági, társadalmi és a természetet érintő hatásait, pontosan tudja, hogy ezek nem kezelhetők sem nemzetállami keretek között, sem alacsony hatékonyságú nemzetállami együttműködésben. Ha Magyarország még éveken át nem lesz képes bekapcsolódni az új folyamatokba, lemarad arról, hogy bármennyire is befolyásolja azt, aminek ellenállni nem tud. Fogalmunk sincs, milyen kiszolgáltatott pozíción dolgozunk éppen ezekben az években azzal, hogy nem a magyar népet és embereket, hanem a nemzetállamunkat védjük -- miközben a magyar nemzet gyöngül. Még megtehetnénk, hogy ha a magyar nemzetállamot nem is tudjuk megőrizni, de az erős nemzetnek megvetjük az alapját egy egységes EU-n belül, de már ez sem vár sokáig. Az EU-k kívül pedig végképp elveszünk.