A nemzetállam mint társadalomszervezési modell a XIX. század elején jött létre Európában, de Nyugaton már a létrejötte pillanatában is kizárólag a modernizáció hordozójaként tekintettek rá, amely az abszolutista polgárosítási modelleknek nyújtott győztes alternatívát. Annyiban volt csak nemzeti, amennyiben az egész (multietnikus) nemzetet fokozatosan beemelte a politikai közösségbe és közös hatalmi célok mögé állította. A polgárosodás önálló erőivel nem rendelkező Magyarországon ellenben a nemzetállam meghatározójává nem a modernizáció, hanem az etnikum vált, a nemzetállam egyre inkább a modernizációval szemben határozta meg magát, a nemzeti tartalma etnikaivá (pre-modernné) vált, illetve (etnikai szuverenitás híján) politikaiból fokozatosan pszichológiai problémává alakult át. Traumatizálódott.

A nemzetállam modernizációs ereje azonban a végéhez közeledik Európában. Már nem tudja megvédeni a társadalmak viszonylagos egységét és a politikai rendszerek legitimitását. Weimarral és a 30-as évek válságával szemben azonban nincs már tartaléka a nemzeti kapitalizmusoknak, tehát jóléti intézkedésekkel nem lehet helyreállítani a megtörő társadalmi békét, ugyanakkor a nemzeti identitás is veszít a megtartó erejéből. A nemzetek mögül eltűnőben van a szociális kohézió és a közös kulturális élmény, amelyet korábban a polgárosodás, a háborúk, majd a jóléti társadalmak kommunizmussal szembeni öntudata jelentett. Amit Orbánék és a reakciósok hiányolnak, az a modernizáció velejárója és pontosan rámutat a most elmúló -- nemzetállami -- projekt modernizációs funkciójára.

A modernizáció logikája szétveti korábbi hordozóinak, a nemzeteknek a viszonylagos egységét, amelyek nem tudnak kiegyenlített módon erőforrást biztosítani a globális trendek mögé. Ami erőforrást pedig biztosítanak (technológiai tudásban és tőkében), azok nem erősítik a nemzet élményét. A nemzetállam irrelevánssá válik -- innen napjaink "német kultúra" vitája is, amely kultúra valóban nem abban az értelemben nemzeti kultúra, ahogy a magyarok gondolkoznak az ilyesmiről (etnikai pszichózisként), hanem a személyes humanitások és ezek hatékony összekapcsolásának értelmében. Ez következik a német történelemből és abból a hallatlan modernizációs erőből és öntudatból, amit a németek képviselnek. Ha a magyarok képesek lennének csak közel hasonlóra, a paradigmájuk példát jelenthetne egy más fajta modernizációban. De nem képesek. Ami innen a kormányzati propaganda hatása alatt Orbán vonzerejének tűnik Európában, az itt az elmaradottságot konzerválja, ott a modernizáció nemzetállami végére világít rá és az ezen való túllépést sietteti. Nem éppen az, amiben a hazai etno-nacionalisták reménykednek.

A történelem tehát túl fog lépni ezen a társadalomszerveződési modellen, amit könnyebben meglépnek majd Nyugaton, ahol a nemzetek már régóta multietnikusak, plurálisak és a nemzetállami gondolkodás a modernizáció mellett a politikai közösségre és az alkotmányosságra koncentrál. Nemzetállamok ott a magyar - etnicista - elvárások szerint már nem is léteznek, de néhány évtizeden belül már formálisan sem fognak. Magyarországon az átmenet keservesebb lesz, de ha valaki érzékeli a környezetünkben egyre gyorsuló technológiai változásokat, a globalizáció gazdasági, társadalmi és a természetet érintő hatásait, pontosan tudja, hogy ezek nem kezelhetők sem nemzetállami keretek között, sem alacsony hatékonyságú nemzetállami együttműködésben. Ha Magyarország még éveken át nem lesz képes bekapcsolódni az új folyamatokba, lemarad arról, hogy bármennyire is befolyásolja azt, aminek ellenállni nem tud. Fogalmunk sincs, milyen kiszolgáltatott pozíción dolgozunk éppen ezekben az években azzal, hogy nem a magyar népet és embereket, hanem a nemzetállamunkat védjük -- miközben a magyar nemzet gyöngül. Még megtehetnénk, hogy ha a magyar nemzetállamot nem is tudjuk megőrizni, de az erős nemzetnek megvetjük az alapját egy egységes EU-n belül, de már ez sem vár sokáig. Az EU-k kívül pedig végképp elveszünk.