1000 leütés

Amíg a Fidesz (értsük jól, a Fidesz!) meghívja és tartja Molnár Zsolt MSZP-politikust a nemzetbiztonsági (értsük jól, nemzetbiztonsági!) bizottság élén, és ő ugyanaz, aki Gyurcsány-érdekelttel indirekt szövetségben obskúrus "civil" nemzetbiztonsági szakértők és közszolgálati egyetemi docensek bevonásával képes megbuktatni a 95%-kal min.eln.jelöltnek megbízott Botkát, addig nem lesz itt semmiféle olyan összefogás, amelynek a kormányváltás lehetne a célja.

Botka korábban kijelentette Molnárról, hogy a Fidesz kollaboránsa. A szkinhedként indult Molnár pályája minimum kacskaringósnak mondható, egyetlen töretlen motívum található benne, ami a (titkos)szolgálatokhoz köti -- jelenleg éppen a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöke. Itt és itt megtalálható, hogy már politikusként hogyan tett -- rendre kulcspontokon -- szolgálatokat a Fidesznek, de azzal sem vádolható, hogy néhány más ügyben -- kopaszok az NVI-nél, Clodo, a migrációs terrorveszély értékelése stb. -- nagyon szőrszálhasogató lett volna a rossz nyelvek szerint vele baráti viszonyt ápoló Pintér Sándorral. Legújabban az egy délutánon kisarjadt, két tagú Tarjányi-Lattmann "mozgalommal" (?) való együttműködése is minimum jól jött a Fidesznek -- ami egy understatement, mert minden bizonnyal ő közvetítette a Fidesz tervét a rossz aurájú, sejthetően szintén szolgálatos szerencselovag és az önmagát túlértékelő, megittasult, enyhén narcisztikus ember párosa felé, megengedem, talán ez utóbbi tudta nélkül, aki már egy éve is dummy-nak lehetett kiválasztva. A Fidesznek nagyon nem volt érdeke, hogy Botka -- arrogáns, de a csökönyösségében sikerrel fenyegető -- kísérlete a balos pártok összeterelésére végül meghozza a gyümölcsét. A Fidesznek az az érdeke, hogyha valamilyen összeborulás történik, abban benne legyen a Botka által mereven elutasított Gyurcsány, mert -- és innen Gyurcsány indirekt szolgálata -- az utóbbival mindenkit le lehet még mindig járatni: Gyurcsányt ugyanis -- az egoizmusától vakon -- kiszámíthatóan nem érdekli, hogy sokkal több szavazót tart távol egy baloldali összefogástól, mint az a 8%, akit behoz. (Érdekesen fogja fel a saját erényeit: előbb -- szemben azzal a hazugsággal, amit elmond magáról, hogy a semmiből jött -- szétszakítja az MSZP-t, aztán pedig tudatában a személye démonikus felnagyításának megfojtja a baloldalt is: elijeszti a potenciális szavazók egy részét és távol tartja az összefogástól a fontosabb új pártokat.) Gyurcsány és a fideszes beépített emberek együtt nyírták ki Botkát -- a saját bénaságán túl --, meglehet nem egyeztetve, de a dinamikájuk Fidesz általi pontos ismeretében cselekedve.

Az LMP és a Momentum már elég erős -- és e botrány szándékolt mellékhatásaként valószínűleg még erősebb lesz -- ahhoz, hogy nélkülük ne kerülhessen sor kormányváltásra; ma úgy néz ki, a két nagyobb baloldali párt dominanciája helyett csak kiegyenlítettebbek lesznek a baloldali-liberális erőviszonyok, ami nagyon alkalmas helyzet a Fidesznek, amely továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy a kapcsolatai révén kontrollálja az MSZP-t, illetve beépüljön a szebb reményű kis pártokba. A Fidesz ugyancsak joggal számít arra, hogy a baloldali közvélemény nem akarja a Jobbikkal való összefogást, ami pedig -- a maga elképzelhetetlenségében is -- az egyedüli alkalmas forgatókönyve lenne a kormányváltásnak. A közös alap itt a Botka és a Vona által egyformán pedzegetett szociális demagógia lehetett volna, ami -- ha nem is olyan erős, mint a nemzeti szocialista -- alkalmasan képviselve és profin előadva akár fenyegethetné is a Fidesz-többséget. De így most ez sem lesz.

De vigasztalódjanak a naivok és naivák, akik hol műsorvezetőként alibiznek, hol TV/rádió-hallgatóként "drukkolnak", a Fidesznek momentán érdekében áll az MSZP 2-3 százalékos megerősítése, ezért ez meg is fog történni -- mint ahogy érdekében áll az is, hogy az impotens baloldali értelmiség mantrázza a Jobbik elutasítását a sajátos törzsi (=szektás) szenvedélyeire alapozva, és ezzel a saját pártjait végképp leterelje erről az útról. Nem állítom, hogy ez utóbbit nem értem meg (kellően határtalan a politikai empátiám), csak azt, hogy ez az út is a Fideszhez vezet. Momentán tehát úgy állunk, hogy Botka kiütésével a Fidesz mindent visz: mindenki -- a fogott emberek, Gyurcsány, a növekedő kisebb pártok, a baloldali értelmiség -- éppen úgy játszik, ahogy elvárható volt tőlük. Gratula a Fidesznek! És ebben van egy pici őszinteség, mert a posztkommunista utódpártok és -személyek megroggyanásának minden sanyarúság mellett örülni kell. A politika egy ilyen játék: jó és rossz hatásai -- változó összetételben -- egyformán vannak.

Nem látom az ellenzéki pártok körében a rezsimváltás megvalósítható forgatókönyvét se stratégia, se narratíva szintjén. Az utóbbiban a Fidesznek -- a nemzeti populizmusnak -- a blogon többször és több rétegben elemzett okok miatt nincs vetélytársa, ami önmagában is elég ahhoz, hogy agyon vágjon bármilyen ellenzéki stratégiát -- már ha ilyenek lennének. (A létezők az ellenzéki voksok újraosztására, nem a Fidesz legyőzésére irányulnak.)

Nem elhamarkodott tehát felvetni a kérdést, hogyan nézne ki az Orbán-kormányzás 2030-ig, amelynek nagyszerűségét a miniszterelnök már meg is előlegezte. Először is, szerintem Orbán nem akar kilépni és nem akarja, hogy az országot kiléptessék az EU-ból, aminek nemcsak anyagi, hanem az EU-ra vonatkozó víziójában rejlő okai is vannak. Orbán távlatokban gondolkodik, jelen esetben az EU-ról. Nem kilépni akar, hanem még nagyobb hatalmat.

Ez azt is jelenti egyúttal, hogy nem olyan biztos, hogy nemzetállamokban gondolkodik -- legalábbis a Nyugatra vonatkozóan nem. Most dicséretes önmérséklettel nyilvánította spanyol belügynek a katalóniai kérdést, de véleményem szerint csak azért, mert még nem érett meg a helyzet Észak-Erdély és Székelyföld, Vajdaság és Kárpátalja ügyének napirendre vételére. Ki mondhatja biztosra, hogy Nagy-Britannia, Belgium vagy Németország 10 év múlva egységes állam marad, és Magyarország éppenséggel nem válik középhatalommá a többiek felaprózódása miatt? Egy ilyen EU nem okvetlenül lehet Orbán ellenére, ha közben a Kárpát-medencében megerősödik a magyar befolyás, és az EU tagállami nemcsak aprózódni kezdenek, hanem az aprózódás fájdalmas és -- a migráns lakosságot is aktivizálóan -- konfliktusos lesz. Ilyen körülmények között Magyarország már jó előre biztos szigetnek tűnik a viharos tengeren.

A dolgok most legalábbis nyitottabbak, minthogy bármire azt mondhassuk, biztosan lesz vagy biztosan nem lesz. Európának van jelentése Orbán számára -- amiről ez a poszt evidensen az etnikumok Európáját -- tehát a nemzetállami modernizációt megelőző kontinenst -- juttathatja eszünkbe egy birodalmon belül, inkább a XIX. század elejét, mint a XX. századét. A gazdasági és technológiai változások -- amiket nem tudok bevonni ebbe a rövid posztba -- nem okvetlenül szólnak a jelzett lehetőségek ellen, kivéve -- és ez lehet a gondja egy nacionalista vezetőnek --, hogy a felaprózódott politikai térkép csak az EU bizonyos funkcióinak föderális erejű megerősítésével tudja ellensúlyozni a multik befolyását a társadalmak szervezésében. De ha a föderális funkciók működtetése nem a mai struktúrában történik, akkor ennek is meg lehet a vonzereje.

A választásokról még egy szó: az ellenzék 2030-ig terjedő víziójáról semmit nem lehet tudni. Egyik pártjának se lehet tudni a 2022-ig terjedő víziójáról sem -- ami alatt nem a programolvasók beavatott táborát, hanem a tágabb választóközönséget értem. Orbánnal kapcsolatban találgatni lehet csak, de az ellenzékkel kapcsolatban még ennyit sem.

Gyurcsány, Fodor, Bokros, az aktuális MSZP-elnök, hozzájuk szürkülőben az egyszázalékos Juhász Péter, a mérhetetlen Karácsony "Gergő" Gergely... akik összesen több ezer óra kibérelt műsoridőben (prime time!) vezetik a "demokratikus" ellenzéket a fideszes négyötödhöz. Üdvösen kilóg végre az LMP, amelyik csak profitált eddig Schiffer távozásából, és a Momentum, amelyik nagyon helyesen nem alkuszik. Az említett pártok hatékonysága negatív: veszteséget termel választói preferenciában és pénzben is. A feléjük irányuló bizalom viszonzatlanul és felelőtlenül folyik szét, a rájuk költött közpénz és magánfelajánlások egy feneketlen kútba ömlenek. A posztkommunista akol és a képes média elemző műsorainak rettentő gyengesége, a keresztnevesített-háziasodott műsorvezetők felkészületlensége és kritikátlansága közös akol melegben pudvásította el a magyar ellenzéki szellemet az utóbb hét évben (amely szellemben egyébként a Fidesz lehetett volna akár példájuk is). Amennyiszer láthattuk mi az utóbbi évtized(ek)ben az említett politikusok és még néhány tucat kitüntetett körét anélkül, hogy bármivel is gyarapították volna a magyar politika ethoszát -- sőt túlnyomórészt értékelhető hír vagy politikai tett sem volt a képernyős-hangos megjelenésük mögött --, egy sündisznó vagy egy cserépkályha is hasonló választási eredményre lenne képes pártvezetőként. Nem a pártok a gyengék, hanem a politikai nyilvánosság egész intézményrendszere, amelyik ezt a példát teszi a választók elé. (És itt nyitok egy zárójelet az írott sajtó egy részének, amely az RTL Klub rövid virágzása után egyedül viszi a minőségi újságírás maradékát.)

Nulla innováció, nulla kreativitás, nulla hozzáértés. Ez a magyar ellenzék és a magyar képes-hangos média közös produktuma. Nem írnám ezt le, ha nem látnám a tíz éves lefelé mutató spirálban ennek az újabb állomását -- mintha mi sem történt volna, kivéve, hogy gyakrabban kerül elő Lengyel László (aki legalább valamiféle minőség). Az ellenzék tovább hiteget széthullásának az utóbbi hetekben tapasztalt katasztrofális fordulatai után is. Az n+1-dik permutációval rukkolnak elő ugyanabból a személyi körből és erkölcsi mélységből, amelyet a média az újabb iksz a négyzeten mennyiségű műsorperccel honorál azzal áltatva magát, hogy ő csak megmutatja a valóságot. Well, megmutatja és újratermeli, hölgyek, urak. Szankcionálja, jóváhagyja, ráüti a pecsétet. A politika nagy része ugyanis beszéd. Tehát az a mérce, aki végül szóhoz jut. Olyan is a mércénk. Ellenben hírértéket várni valakitől mielőtt beszélni kezd és ezt szabni a bemutatása feltételéül, prime time tévedés, totális nem ismerete a politikának. Olyan minőségű politika-kép, mint amilyen a mai magyar politika, amelynek "képernyőképes" élvonalában ezért aztán kisebb a mozgás, mint a Fortune 500-as listán (hiszen sokkal konzervatívabb intézmény, mint pl. én vagyok -- csak éppen egy éktelenül rossz minőséget konzervál). Vissza is kapja a magyar nyilvánosság a saját ostobaságát kamatostul olyan beszélgetések formájában, amelyek az ATV és a HírTV beszélgetős műsoraiban dominálnak. Szimptomatikus, hogy egy Demcsák nevű hölgy képernyőhöz juthatott; hogy a szakmát folyamatos haknizásnak tekintő közéleti műsorvezetők keringenek évtizedek óta a csatornák között, mert -- úgymond -- a nézők ragaszkodnak hozzájuk. Egy frászt. Az intézményrendszer zárt és kizárja a versenyt. Gondolatok, ethosz, narratíva, hit, szenvedély helyett vákuum, pusztaság, unalom, bejáratott harmadminőség, bratyi -- szellemi korrupció a bérelt helyet élvező vendégek egy részének jutó fideszes kenőpénz mellé.

Az urak fent azt mondják, tudjuk jobban, csináljunk jobbat. Tudunk -- még én is --, csinálni már kevesebben tudunk kellő szívósság, áldozatkészség és idő híján -- család, munka, ilyenek. Gyengeség. De ne áltassanak minket: ebbe a leosztásba betörni (elhülyített magyar valóság + reproduktív "ellenzéki" média) minimum ugyanolyan feladat, mint a Fidesz várát nekik ledönteni. A represszív ellenzéki valóság ugyanolyan zárt intézményrendszert és kultúrát hozott létre Magyarországon, mint a fideszes. Még a minősége is hasonló -- illetve funkcionálisan rosszabb, hiszen az ellenzék zuhan. Ezért is drukkol az ember a Momentumnak, amelynek sikerült áttörni ezt a falat, és az LMP-nek, amely átszivárgott rajta, de szerencsére nem vált a fal részévé -- még ha az ember nincs is túl nagy szinkronban -- főleg az utóbbi -- világnézetével. Csak így tovább. Meg ne alkudjatok!

Érdekes fejleményeknek vagyunk tanúi a nyugati világban, amelyek kiegészítik Samuel Huntington vízióját a civilizációk összecsapásáról (amelyek közül a minket érintő frontok egyfelől a Nyugat és az iszlám, másfelől a Nyugat és az ortodoxia között húzódnak). E fejleményeken jelen esetben a saját civilizációnkon belüli viszonyok változását értem, konkrétan a nyugati globalizáció erőinek, a katolicizmusnak és a kapitalizmusnak a harcát a nyugati nacionalizmusokkal (pontosabban: etnicizmusokkal, tehát a politikai közösséget megelőző népi, nyelvi, eredetmítoszon alapuló, nagyrészt proletár nacionalizmusokkal) szemben.

A katolicizmus, majd a kapitalizmus a nemzeteket felülíró egyetemes igényű praxisok, amelyek -- a nyugati kapitalizmus a globalizáció miatt, a katolicizmus az elvallástalanodás és a modernizáció miatt -- az utóbbi időben látványosan meggyengültek, ezzel jó ötven év (a nácizmus, majd a gyarmatbirodalmak leáldozása) után teret nyitottak az etnicizmus reneszánszának. Az etnicista-xenofób-fehér szuprematista hullámmal szemben Róma és a nyugati, multinacionalista kapitalizmus (és az újbaloldali identitarizmus) egy platformra került. Az olyan kompországokban (két civilizáció határán mozgó kultúrákban), mint Magyarország, vagy még hangsúlyosabban Ukrajna, ez a konfliktus akár a nyugati civilizációból való kiszakadást és az ortodoxiához való közeledést is eredményezhetné, ha a nacionalizmusok, illetve Ukrajnában az ortodoxia, nálunk pedig a reformált egyházak és az ortodoxia együtt annyira megerősödnének, hogy az a hazai katolicizmus egyetemes szemléletének és a globális tőkének a visszaszorulásával járna.

Pechünkre a római egyház élén egy biblikus pápa áll -- a Benedekhez vagy akár a II. János Pálhoz hasonló tradicionalista pápák jobban tudnák szolgálni a katolicizmus univerzalista politikáját, mint a belső forradalmár Ferenc, akivel szemben a magyar püspöki kar -- Erdő Péter bíborossal az élen! -- megalkuszik a nacionalista/református/kuruc/proletár politikával. Ma se Róma, se az EU nincs a helyzet magaslatán, ami a nacionalizmusokkal szembeni védelmet illeti.

Ezt a védelmet egy új szintetizáló pápa és a globalizációnak a digitális algoritmusok köré való szerveződése (a hálózati és mesterséges intelligencia) végül a Nyugat kezébe fogja adni, de az előttünk álló kb. tíz év kritikus lesz ebben a harcban. Magyarország majdnem fölöslegesen tesz egy kitérőt a jelenlegi kormánnyal az nacionalizmus felé, mert a mégoly vékony katolicizmusunkat (a hagyományt) sem tudja felülírni a pogány etnicizmusunk, az egyébként is nehézkes kompromisszumukat Orbán nem tudja létrehozni (hát még új szintézisben egyesíteni őket, ti. a legtisztább politikája a katolikus-ellenesség volna), tehát a kereszténység és a nacionalizmus között a technológiai fejlődés végül az előbbi -- az univerzalizmus -- javára fog dönteni. Magyarország talán ezzel fog végre lecövekelni a nyugati civilizációban. Röviden: a kurucos-keleties orientációjú etnicizmus a modern világban már nem lehet elég erős a Nyugatból való kiszakításunkhoz. Orbánék erőfeszítése mégsem fölösleges, mert remélhetően megtermékenyíti a politikai demokráciát az EU-ban, előmozdítva azt egy jóval erősebb deliberatív-szubszidiáris demokrácia irányába -- megint csak összhangban a katolicizmus társadalmi tanításával, és elhozva a liberális-deliberatív politikai föderáció erkölcsi és szociológiai stabilitását.

A magyar nemzet erős maradhat a föderális EU-ban, ha ez előttünk álló éveket az ő -- és nem a magyar állam -- megerősítésére fordítjuk. A baloldalnak ebben nem nagyon látom a szerepét, hiszen a proletariátus legütősebb eszméjévé már egyértelműen az etnicizmus vált, és hát ennek a termékeny volta -- már a leírtakon túl is -- igen korlátos. A hagyományos, egalitárius baloldal erőtlen, kevés a hozzáadott értéke, szimbolista variánsa, az újbaloldal, túl van a zenitjén. Tágabban értelmezve a progressziót, ez meg eljutott a felvilágosodástól -- kurz und gut -- a dogmákig: maga szorul felvilágosodásra, de sajnos éppen, mert dogmatikussá vált, híján van az ehhez szükséges önreflexiónak.

Van ilyen.

Rövid technikai közlemény. Én a nacionalizmusnak történeti fázisait és és a fázisainak párhuzamos együttállását ("velünk állását") különítem el, genetikusan (történeti keletkezésükben) a következőket: pre-nacionalista "nemzeti" korszak (gens, natio: Mo-n tkp. Hungarus tudat), a XVIII. század végéig, utána Nyugaton politikai nacionalizmus+nyelvi/kulturális nacionalizmus+modernizáció -- poszt-abszolutista nemzetállami fejlődés -- együttállása, Kelet (Közép-) Európában, ezen belül hazánkban sérelmi/anti-abszolutista politikai nacionalizmus+nyelvi/kulturális nacionalizmus+modernizáció 1848-ig, utána a függetlenség csorbulása, a nemzetállami fejlődés szétesése, a modernizáció szociológiai töredezettsége és az elvallástalanodás miatt a nacionalizmus etnikai-kulturális integráció helyett a fiktív eredeten alapuló vagy Blut und Boden - sérelmi és függetlenségi - nacionalizmusba (etnicizmusba) vonult BE (politikaiból lett pszichológiai frusztráció), majd a Horthy-rezsimben erős rasszista réteget "fejleszt", mára döntően a xenofóbiában "állapodik meg" minden korábbi fázis "túlélése" mellett. Mo-n ma politikai (befogadó, állampolgári) nacionalizmus helyett etnicista-xenofób (a nemzetállam határainál egyúttal túltekintő, a "szállásterülete" egészére kiterjedő) kirekesztő, antimodernista nacionalizmus dominál, míg Amerikában a fehér szupremácia, Európában az iszlámellenesség kapnak lábra, ezek azonban sokkal gyengébb lábon állnak és maradnak (éppen a történeti fejlődés polgári-modernizáló megalapozottsága okán), mint a magyar antimodernista etnicizmus, amely -- és ez a lényeg -- az inherens függetlenségi ambíciójával létrehozta/definiálja a magyar nemzetet, tehát nem lehet szabadulni tőle a nemzettudat fokozatos, jelentős átalakítása nélkül. Addig pedig marad a lemaradás.

A Fidesz - a legutóbbi közvéleménykutatások szerint a biztos szavazók táborában többséggel (!) bíró támogatóit - az általam ismert baloldali értelmezések legalább megtévesztettnek gondolják, rosszabb esetben szociológiai stb. okokat keresnek az elmaradott, versenyképtelen világnézetükhöz, sőt vannak olyanok, akik egyszerűen lehülyézik őket.

A baloldal problémája ebben az esetben a rációba tett túlzott hit és az ebből fakadó homályos látás. Képviselői nem veszik tudomásul, hogy az ember nemcsak ésszel él, ami nem csökkenti az értékességét. Az ember bonyolult lény és a Fidesz stabil támogatottsága mögött annak ellenére van érték, hogy egyénileg és közösségileg is sok szempontból ésszerűtlen választásnak tűnik (hiszen az emberek többsége nem gazdagodik, evidensen csökken a nemzet versenyképessége -- bár most először éppen néhány százalékot javult tavalyhoz mérten --, lemaradni látszunk a régiótól a lényeges gazdasági számok tükrében stb).

A Fidesz viszont szellemi biztonságot ad a választóinak, apellálva a tradíciókra, a bevett gyakorlatokra, a vallásra -- amely még azoknak is érték, akik nem hívők --, továbbá a nemzetre, a közösségi előítéletekre, az ideális családhoz fűződő biztonságérzetre, az állami gondoskodásra. Ezekkel szemben nem érv, hogy egyrészt fikciók, másrészt manipulációk, harmadrészt meghaladandó, avítt álláspontok, hiszen az értékük éppen abban rejlik, hogy azok (miközben nem mind azok, és a két réteg még koherens is a maga módján, miért ne). Az ember biztonságérzete és az adott egzisztenciális igényeinek kielégítése fontosabb a legtöbbünknek, mint a jövőbeni, perspektivikus nyereség és az érte való küzdelem, ez utóbbi részeként - ráadásul - a világképeink és státusaink kényszerű, folyamatos, fáradságos felülvizsgálata, versenyeztetése.

A biztonság mellett ez az álláspont értelmet ad az ember posztmateriális igényeinek is, amit a tipikus baloldali értelmező szintén nem ért abban az esetben, ha ezek nem a magas kultúrához kötődnek. A biztonság és a tágabb világnak a hagyományokon, a transzcendencián, a szokásokon, a családon keresztül történő értelemadás egyformán az élet reflexszerű védelmének része, és sokkal fontosabb azonnali értékkel bír, mint az absztrakt javak, ideértve a szó szoros értelemben vett jólétet, műveltséget, versenyképességet, nem beszélve a liberális demokráciáról, a jogokról és a "fontos emberek" erkölcseinek kritikájáról. A baloldal érvelésmódja az utóbbiak köré szerveződik, de ezért az emberek többsége számára idegen marad, illetve csak akkor nyom a latban, ha az események nem állítják  szándékosan ellentétbe ezen absztrakt, progresszív javakat a kézzelfogható, hagyományos értékekkel. Mármost Magyarországon egy ravasz és számító politika szembeállította őket, ezért az emberek nagyobb része nem teheti meg, hogy ne az utóbbiakra - és a Fideszre - szavazzon.

Főleg, mivel a kettőt még csak összevetni sem tudja. A hideg modernségre, az absztrakt, progresszív javakra nincs elgondolható ajánlat sem. Ráadásul a legjobb a köztes verzió volna: a kézzelfogható, hagyományokba ojtott, organikus modernizáció. Ez a lehetőség volna igazán az erőnk jele. Az emberi élet értékének intuitív tágassága a jobboldali "ellenforradalommal" most megkapta az ideológiai igazolását is: nem kell modernnek lenni mindenáron. Veszítesz - úgymond - az emberségedből, ha nem véded meg a parttalan modernségtől. És van ebben igazság. Csak a rendszert kell megtalálni hozzá, amelyik érvényre juttatja ezt az igazságot úgy, hogy közben a hordozóit nem ítéli nélkülözésre és megőrzi a politikai közösség működőképességét.

Az MSZP és a DK egy helyről indult (mellesleg szemben azzal, amit Gyurcsány büszkén állít magáról, hogy a semmiből indultak: a pártja konkrétan az MSZP-ből, ő maga még régebbről jön), és van remény rá, hogy egy helyre fognak érkezni -- a pártok terjeszkedő temetőjébe.

Ahogy az MSZP és a DK együtt rántják le egymást, a szavazók úgy vesztik el a reményüket abban, hogy valamikor is nemhogy kormányváltó erők, de termékeny politikai pártok lehetnek. A két párt képtelen átugrani a vezetőik szocializációjának hosszú árnyékát, posztkommunista "tudásuk" kizárja az innovatív és kooperatív működést, az aurájuk egy terminális betegét idézi. A szavazók megszagolták az elmúlást, és most nagyon úgy néz ki, hogy -- nagyon helyesen -- elkezdtek átsorolni az LMP-hez és a Momentumhoz. Ha már nem lesz kormányváltás -- gondolják -- legalább válasszunk helyesen és erkölcsösen, már amennyire ilyesmiről szó lehet az adott kontextusban. Elkezdődhet az utolsó szakasz a két posztkommunista párt karrierjében: amikor a saját szavazóik fognak bosszút állni rajtuk az évtizedes károkozásért.

Az LMP és a Momentum nagyon jól döntött, hogy nem állt be ezeknek a pártoknak az "együttműködésébe", hiszen az utóbbinak minden érintése fertőző. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a Fidesz szavazói nem áramlanak át az előbbiekhez: az LMP-nek és a Momentumnak meg kell barátkozniuk azzal, hogy csak a baloldali szavazók kíváncsiak rájuk, és ekként kell alakítaniuk a retorikájukat. Az LMP Szél Bernadett révén rátermett vezetőt termelt ki magából, a Momentumról ez egyelőre nem mondható el, ott szerintem lesz még legalább egy jelentős átalakulási hullám a vezetésben, ha nem előbb, akkor 2018 után.

Szóval, üdvözlendő folyamatok. A Fidesz egyedüli valamennyire is esélyes kihívójává ezzel a Jobbik válik, és már nagyon kicsi az esélye annak, hogy a két oldal összefoghatna Orbánnal szemben. A Jobbik mint kihívó pozícióit nem fenyegeti semmi, legalábbis, amíg az LMP és a Momentum nem döntenek úgy, hogy (mégis) összeállnak. Ehhez azonban külön-külön legalább átlagosan 10% köré kell erősödniük úgy, hogy -- reménykedjünk benne -- közben nem torpan meg a magyar posztkommunizmus szétesése. (Török G. szerint ez éppenséggel a cél, Ron Werberrel stb. a háttérben egy új baloldal kialakítása -- ízlés szerint: a baloldal átmentése -- gyorsult fel. )

Az utóbbi évek politikai elemzései és közvélemény-kutatásai is azt bizonyítják, hogy a Fidesz fokozatosan elhagyta a polgári jobbközepet és szociológiai, retorikai és politikai tekintetben is a jobbszélt vette célba, amely Magyarországon nem náci, nem is fasiszta, hanem az etno-nacionalista pozíciót jelöli. Ezen a pozíción belül azonban a Fidesz még így sem jut el odáig, ahonnan a Jobbik tizenöt éve elindult -- a pogány, újjoboldali forradalmi radikalizmustól --, ezért miközben a Jobbik kb. másfél éve a centrum felé kezdett menetelni, máris sokkal nagyobb utat járt be (az európai terminológia elfogadásáig), mint a Fidesz az ellentétes mozgásával. A kérdés ismert: tudja-e a Jobbik stabilizálni a helyzetét a jobbcentrumban és ott versenyképes alternatívát kiépíteni a Fidesz elhagyott polgári szavazóinak is, miközben nem hagyja magára a hagyományos vidéki bázisát.

A Fidesz mozgása egyértelműen az orosz kapcsolat előtérbe kerülésének, az EU-kritikának és a migrációnak az együttes következménye, de nem meglepő trend ez az Orbán Viktor személye köré szervezett -- a miniszterelnök pozícióját a korrupciós gépezettel együtt erősíteni hivatott -- populista kormányzás ismeretében. Orbán és közvetlen kapcsolata a választóival egyformán kiüresíti a Fideszt és a kormányzati rendszert, mindegyiket az ún. politikai kormányzásnak (valójában a személyes érdekeinek) veti alá. A szakmai kormányzás Magyarországon csak annyira lehet szakmai, amennyire a szavazatmaximalizálást szolgálja, és az imént említett tényezők együttállása miatt erre a jobbszélen van optimális környezet. Orbán pozícióerősítése óhatatlanul a kevésbé iskolázott, vidéki, jobban manipulálható, zártabb kultúrájú, bizonytalanabb egzisztenciájú, a vezérszemléletre jobban kapható rétegek körében végezhető el nagyobb sikerrel. A Jobbiknak úgy kell bevonulnia a centrumba, hogy ezeket sem adja teljesen fel. Nehéz feladat, amelynek a sikere azon múlik, hogy a párt tudja-e dinamizálni a választói rendszert egy teljesen új narratívával. Ennek nem látszanak még a jelei.

A feladvány a kerékpározáshoz hasonlítható. Az álló kerékpárosnak sokkal kisebb esélye van nyeregben maradnia, mint a mozgónak, amit bizonyos fizikai törvények magyaráznak. A Jobbiknak ugyanígy kevesebb esélye van egyik oldal felé sem eldőlni, annál több a földön találnia magát, ha áll -- ha a Fidesz-megszabta, a Jobbik számára statikus, álló világképben akar érvényesülni --, mintha dinamizálja a mozgását, a jobboldali adottságok helyett a jobboldali jövőbe veti a horgonyát, és azzal húzatja magát, átalakítva az egész jobboldali politizálás kontextusát. Nem akarok erről többet mondani, mert a lényeg egyelőre a metafora értelmezhetősége. A Jobbik ma még képtelennek látszik elvégezni a szóban forgó feladatot. 

Az ellenzék könnyű, mint a pelyva. 1. Fontosabbak nekik a pártjaik külön-külön, mint Orbán legyőzése, pedig a pártjaikban nincsen semmi értékes vagy megőrzésre méltó, ideértve a legújabb pártokat is. 2. Nincs, mert egyiknek sincs a társadalmi kompetenciáinkkal számoló, organikus magyar modernizációs programja, amely illeszthető volna egy érzelmileg átélhető, legitim narratívába. Ronda mondat, de benne van annak az ellenzéki nem-tudásnak a kritikája, amely azt hiszi, hogy klisékkel, receptekkel, formalizmussal, -- ez most a csúcs bölcsesség: "ügyek mentén", öööö, fiatalosan, pragmatikusan, a.m. vakon, semmit nem tudva és nem értve -- fenntartható pályára lehet állítani az országot a mai politikai közegben, az etnicista jobboldallal versenyben. Nem mintha sokkal jobbak lehetnének barátibb közegben sem, mert az évszázados teendők tükrében teljesen mindegy, hogy Orbán itt van, vagy nincs. Orbán nem jelenthetne problémát, ha tudnák, mi a feladat, mert a feladat adná a megoldást, és adná a választók megszólításának módját.

A hazai boldogulás egyetlen koherens útja az EU-párti modernizációs nacionalizmus lehetne, amely az EU-hoz követelést és kihívást intéz a nemzeti érdekű modernizáció érdekében, a magyar tudás és versenyképesség felzárkóztatására. A nemzetért vívott konfliktusoktól nem tekint el, viszont azokat termékenyen játssza le. Az EU egységesülésében csak úgy szabad részt venni, hogy addig gondoskodunk a ránk bízott magyar kultúra és össz-kompetencia jelentős megerősítéséről, ami nem megy csak az euró, csak az uniós intézményrendszer, csak a "közös politika" (sogenannte szolidaritás) melletti "kiállással". A felkínált (lásd Juncker-féle) keretekbe belépni nem nemzeti választás, és ami még rosszabb, nem okos válasz a magyar nemzet előtt álló kérdésekre (még ha okos is a már eleve versenyképes magyar embereknek).

Tudatában kéne lenni az utóbbi két évszázadunk kudarcainak, és legfőképp annak, hogy a polgári modernizáció nemcsak kimaradt a nemzetfejlődésből (aminek szemmel látható jele a frusztrált etno-nacionalizmus), hanem hogy nem is hozható már vissza. Nyakig járva a globalizációban és a negyedik ipari forradalommal az orrunk előtt erre a lassú, az egész társadalmat bevonó építkezésre már se alkalom, se idő. A társadalmi minták, a tudásstruktúrák, a jólét, az értő politikai részvétel lehetőségei megváltoztak akár az ötven évvel ezelőtthöz képest is. Úgy kell versenyképes országot csinálni -- és ebben el kell térni a nyugati modelltől -- mintha a tetőtől kezdenénk építeni egy házat, amire paradox módon épp a modern technológia tesz alkalmassá -- hasonló modern politikai technológiára volna szükség ennek a feladatnak a megoldásában is. A mai ellenzéki ignoranciához, de még a nemzetkritikához képest is különös szemléletre van szükség, amely nem helyre akarja állítani a hiányzó kompetenciákat (megjegyzem, az ellenzék ehhez se tudna hozzászólni), hanem a legjobb magyarok szellemi nyugtalanságának mintájára -- közben számot vetve az aktuális képességeinkkel -- egy leendő országon dolgozik (vö. Széchenyi). A konzervativizmus politikáját -- a humánum rendjét -- kell elhozni a teljesen új világban, amihez látnokok és zseniális politikusok (vezetők) kellenek. Nem kell mondanom, mennyire nincsenek ilyenek. Nem kell mondanom, mennyire illúzióromboló a valóságunk, mármint annak, aki egyáltalán tudja, milyen illúziókat lehetne táplálni. Pedig csak egy ilyen radikálisan modern, ugyanakkor radikálisan nemzeti és szellemi politika lesz képes a radikálisan testhezállót felváltani.