A fideszes propagandagépezet nemcsak a súlyával, hanem a "minőségével" is újat hozott az utóbbi évek nyilvánosságába. Ami kezdetben "papagájkommandónak" indult, az feltehetően közvetlen orosz segítséggel, de mindenképpen orosz (ill. korábbi náci) mintára a nyilvánosság teljes "szerkezetváltozását" idézte elő (pace Habermas, aki természetesen teljesen mást értett ezen a kifejezésen). Röviden, a nyilvánosságot a (hatalmi) propaganda szolgálatába állította a liberális nyilvánosságra jellemző igazságkeresés helyett. Természetesen ez utóbbiból sem lehet teljesen kivenni a hatalmi szempontokat (erről az újbalos társadalomkritika Foucault-tól kezdve sokat értekezik már évtizedek óta, jellemzően a liberalizmus és a "tőkés rend" leleplezésének távlati szándékával; hát így leplezhetik le most együtt és egymást erősítve a posztnácikkal - a posztmodern mintájára - a csúnya liberális nyilvánosságot, hogy abba mind beledögölhetünk.)
A fideszes propaganda a mennyisége mellett tehát a minőségével hódít. A módszere a hivatalos kormányzati nyilvánosság és sajtó mellett a kommentáradatig - amely utóbbi már a naiv fideszes szavazóba is beépülő készségekre utal - nagyjából ezekből áll össze: hiteltelenítés (akár a beszélőé, akár a forrásáé, végső soron a politikai pozíciójáé), relativizálás (alávágás egy másik releváns vagy irreleváns állásponttal, többnyire hamis analógiával, amely látszólag hasonló jegyeket mutat a célba vett állításéval, vonatkozzon ez politikai döntésekre, véleményekre vagy emberi minőségekre), összezavarás (a zavaró oldalon ellentétes értelmű információk közlése hasonló vagy ugyanabban a témában más-más beszélő által vagy fórumokon), kizárás (a célba vett beszélő kirekesztése bizonyos érzékeny emberi vagy közösségi minőségekből, pl. a nemzetből vagy az erkölcsi cselekvők közül), aztán a "bizonyítsd be!" igazolási konstrukciók, amelyeknek nyilván lehetetlen eleget tenni, mert az rögtön kiváltja az egyik előbbi taktikát, a hiteltelenítést), agyonhallgatás (nem kell magyarázni), végül a dafke ("úgyse tudsz meggyőzni, és azt ajánlom te is nézz utána jobban a dolgoknak" vagy a "csak azért mert gyűlölöd Orbánt, még nem kell gyűlölni a magyarságodat is", ti. amelynek az egyedül alkalmas képviselője Orbán, tehát minek kapálózni). Ez utóbbit nevezhetjük még "bicskanyitogató" taktikának is.
A hatalmi típusú beszédmódok és a módszer célja - ismert, de elégszer el nem ismételhető módon - az érvelés közös platformjainak aláásása végső soron annak érdekében, hogy a politikai hűség túlnyomóan érzelmi kérdéssé váljon, amelyet táborokat keresztbemetsző emberi készségek, igények (pl. az értelemé, a másik méltóságának tiszteletéé, a szolidaritásé, az igazság kereséséé) és érvek nem veszélyeztetnek. Ha a hatalmi beszédmód győzni tud, akkor annak a törzsnek van nagyobb esélye a politikai hatalomra, amelyik a propagandafölényt bírja, ami viszont már jórészt csak pénz és a jogi környezet kérdése.
Nos, a konzervatív ember eleve azért van bajban a tömegdemokráciában, mert még a liberális nyilvánosság is számára ellenőrizhetetlen információk tömkelegét állította elő, és a konzervatív szeret olyan közegben mozogni, amely önmagában hordozza az ellenőrzöttségét vagy az ellenőrzés egyszerű lehetőségeit (pl. saját érzékszervek útján). A tömegnyilvánosság ezzel teljesen szembemegy, de amíg a nyilvánosság források hitelessége fennállt - köszönhetően annak, hogy némi ideológiai diszkontálással az igazságot keresték -, addig a közvetlen érzékszervi vagy a kontextuális hitelesítés lehetőségét pótolta a források hitelessége. A post truth világában azonban a források hitelessége elveszett. A nagyobb közösséget összekötő intézményes, közös tudás eróziójával a konzervatívnak radikálisan vissza kell térnie az érzékszervi tapasztalataihoz (mit lát a saját életében) és az ezek alapján kialakított elő-ítéleteihez (prejudicies and presumptions), az erkölcsi alapokhoz (az intuíciókhoz) és a józan észhez, a hívőknek ezeken túl a vallási parancsolatokhoz. (A konzervatív ember tehát támaszkodhat a múltbeli gyakorlatára, a habitusára és a sajátos módszereire, amelyeket nem mindenki fogad el zsinórmértékül, viszont mindenki más büszkén hirdetett racionális argumentációja rendkívül sérülékeny, qed. A "gondolkodó ember" státusa ráadásul nehezen tagadható meg akár a fideszes szavazóktól is, hacsak nem tekinti az ember imbecillisnek őket, ez viszont súlyos félreértése lenne a post truth problematikának, amely döntően a liberális kultúra instabilitásáról és nem az ember értelmi képességeiről szól. Ez utóbbi a gyakorlati kérdésekben a politikai táborokat keresztbemetszően - szemben a liberális-progresszív hiedelmekkel - erősen korlátos. Qed.)
A legnagyobb baj, ami egy konzervatívot érhet, hogy felül az ideológiai képzelgés és tervezés szekerére, mint annyi mostanában "csalódó" konzervatív tette, és bármi hitelt ad azoknak, akiknek szemmel látható érdekük a nyilvánosság hitelességének aláásása. A konzervatív nem képzel sokat a tömegről, amely a nép tradicionális bölcsességének nagyjából az ellenkezőjét mutatja, így kifejezetten szkeptikusak vagyunk a legfőbb tömegképző eszközzel, a nacionalizmussal szemben. Ezért pl. minden gyanús a nyilvánosságban, ami kollektívumokkal és elvont fogalmakkal (a nemzettel, a közjóval, az ország érdekével, a migrációval, Brüsszellel, Sorossal stb.), azaz szándékosan nem ellenőrizhető tudással érvel. Ekkor szinte biztosan lehet tudni, hogy a konzervatívok számára nem mellesleg terhes igazságkeresés -- nevezzük ezért inkább a modus vivendi keresésének -- véget ért, a nyilvánosság átadta helyét a hatalmi célú propagandának. Ez a helyzet ma, ami jó lehetőséget nyújt a konzervatívnak, hogy tesztelje magát: fenntartja-e ragaszkodását a habitusa által megkövetelt ismeretszerzési módszerekhez vagy zárójelbe teszi a saját személyét és jellemét a politikai törzsi logika felszólítására. Sajnálatos, hogy nagyon sokan az utóbbit választják.