1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2018.11.11. 09:33 HaFr

Az ellenzéki politika a nacionalizmus csapdájában

Képtalálat a következőre: „nemzeti pártok ”

Sok más egyéb mellett, amit a blogban visszatérően érintek, az ellenzék terméketlenségét betonozza be az is, hogy a gondolkodásuk (ami inkább csak fogáskeresés a rezsimen) a közkeletű véleményekkel szemben maga is a nacionalizmus csapdájában vergődik. Márki-Zay most alakult egyesületének elnevezése (Mindenki Magyarországa) csak egy példa arra, ahogy a "magyar" téma nem ereszt. Az újabb ellenzéki mozgalmak stratégiai kérdésnek tartják a magyar jellemzők explicit reformját a magyar lényeg fideszes értelmezésével (az etnicizmussal) szemben. Sőt, a XXI. századi pártot leginkább az teszi szerintük (lmp, Momentum, Jobbik), hogy az ideológiákon "túllépve" centrista magyar politikát folytatnak. A probléma az, hogy azon túl, hogy a fideszes értelmezést nem tartják jónak, semmit nem sikerült a "magyarság" új értelmezéséből felmutatni, nemhogy bevezetni a politikába.

A magyarsággal operálni (ebben az értelemben) ugyanis eleve hibás. A "magyar"  értelmezése a politikában elhanyagolható eséllyel tudja áttörni az etnicizmus falát, és amennyiben az ellenzék ki nem mondott módon rabja marad ennek a felfogásnak, máris nem tud mit kezdeni - "nemzeti alapon" - nemcsak a konkrét ügyekkel, mint a kerítés, a székely autonómia, az EU-integráció, a "családpolitika", vagy általában azok a kérdések, amiket a Fidesz a "nemzeti" jelzővel ruház fel, hanem elsősorban nem tud saját narratívát fejleszteni és saját definitív ügyekkel előállni, amelyekkel reménye lehetne kinőni az etnicizmus árnyékából. Ami egységesen összeköti ezért  mai ellenzéki pártokat és mozgalmakat, az a végtelen korlátoltságuk, szellemi igénytelenségük, amellyel - és a nyomukban járó abortív eszközökkel: tüntetgetés, választási "összefogás", TV-interjúk, esetenkénti népszavazási kezdeményezések -- szerintük át lehet verekedni magukat a túlsó partra. Nem lehet.

Akár helyes is lehetne, hogy nem akarnak XX. századi ideológiákkal foglalkozni, ha nem alkudnának meg helyette az összes XX. századi ideológia alapvetésével, a nacionalizmussal egy olyan társadalomban, amelynek a nacionalizmusa százötven éve kontraproduktív, deformált, zsákutcás, Trianon óta egyenesen antimodernizációs, xenofób és nemzetellenes, magyarul hiányzik belőle minden gondolat, ami produktívvá tehetné és -- nem utolsó sorban -- a XXI. századi pártiság előfeltétele lenne. Minimum furcsa tehát, hogy ezek a pártok abortív nacionalisták maradnak, miközben az igényeik a produktív (modernizációs) nacionalizmuson is túlmutatnak.

Az ellenzék narratíváját természetesen a történelmünkben elmaradt (pótlólagos) modernizáció köré kellene szervezni, és ebből vizsgálni és bírálni a (magyar) nacionalizmus megnyilvánulásait. Erre kellene megfelelő gondolati, majd politikai stratégiát alkotni. De ehhez se tudások, se bátorságuk nincsen, ehelyett maradnak a Fidesz és önmaguk ácsolta kalodában.

88 komment

2018.11.09. 14:02 HaFr

A föderális Európa fokozatosan lekerül a napirendről, Orbán győzni látszik

Képtalálat a következőre: „orbán kínában”

Orbán bejelentette, hogy a magyar állam ezentúl csak jüanban bocsát ki államkötvényt, azaz a tervek szerint a magyar állam finanszírozását fokozatosan átveszi Kína. Eközben a magyar honvédség csak jelképes egységet küld egy jelentős NATO-gyakorlatra, Helsinkiben a Néppárt kiegyezik Orbánnal, és aláírnak egy teljesen lényegtelen záródokumentumot. Macron pácban odahaza, Merkel már a múlt. Az osztrák kancellár Putyinnal egyezkedik, az olaszok az eurónak készülnek adni egy gyomrost, a kínai gazdasági behatolás pedig feltartóztathatatlan Európában. Sorolhatnám még a jeleket, amik arra utalnak, hogy a globalizáció új - kelet-nyugati - irányával az EU lassan megbarátkozik, ezzel együtt veszíti kohézióját az észak-atlanti térség (gondoljuk még bele a helyzetbe Trumpot), és válik fontosabbá az egyes EU-tagállamok számára is a kínai kapcsolat. (Lásd a német autóipar nyár óta tartó mélyrepülését a kínai eladások csökkenése miatt.) Európán belül egyre inkább felülkerekedik a Realpolitik az értékelvű politizálással szemben: első a hatalom, konkrétan a nemzeti pozíció -- pl. nagyobb jelentősége van már a németek számára a kínai piacnak, mint a föderális EU-nak. Orbán szépen halad előre.

Magyarországon ez természetesen el fogja hozni a kínaihoz hasonló megfigyelő-korlátozó-szankcionáló állam további erősödését. De mivel itt nincsenek polgárok, ez ötmillió embernek nem is lesz annyira feltűnő. Ahogy a robotizáció előtérbe kerül, úgy kerülnek majd ezek az emberek valamiféle alapjövedelmen keresztül közvetlen állami függésbe, amit tovább erősít az oktatás és az egészségügyi rendszer leépítése/privatizálása. Amint nem túl sokára világos lesz, hogy külpolitikai-világpolitikai tekintetben is Orbánnak áll a zászló és elérünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszafordulás a nyugati orientációhoz, úgy fognak az ellenzéki pártok még inkább eljelentéktelenedni. A mai bejelentéssel, amivel kezdtem, nagyon fontos mérföldkőhöz értünk ebben a folyamatban.

28 komment

2018.11.09. 11:13 HaFr

A Fidesz hasznos hülyéje

Képtalálat a következőre: „puzsér róbert”

Csodálkozom, hogy meghívtak, nem is tudom, hogy kerülök ide – kezdte Puzsér Róbert főpolgármester-jelölt a köztévé Ma Reggel c. műsorában.

Öt forintért megmondom. (Infláció volt/van.)

Vannak, akiket zsarolnak, vannak, akiket fizetnek és vannak a hasznos hülyék. Puzsér talán a 43. átmeneti hasznos hülye, tartós egy van, azt Gyurcsánynak hívják. A hasznos hülyéket a karakterük alapján választják ki. A megfelelő karakter bármit beszélhet akár a kormánypárti médiában is, mert bármit mond, csak a karakterére figyel a választó. Ez a karakter a komolytalan, megbízhatatlan vagy egyenesen röhejes embereké, akiket összeköt a narcisztikus voltuk, és ez együtt predesztinál a celeb életformára. Rájuk akkor se szavazna a magyarok - pártokon átívelő - túlnyomó része, ha tényleg Orbán volna csak a másik választási lehetőség. Mi hagyományosan komoly képpel, hogyne mondjam, ünnepélyesen megyünk a sírba. Ám mivel ma még nem Orbán az egyetlen alternatíva, a hasznos hülyék tényleg csak kulturális vagy protest (azaz identitás-) szavazatokat kapnak. Tehát jelen esetben Puzsérnak annyi a lehetősége nyerni, vagy egyáltalán három-négy százaléknál többet szerezni, mint Cicciolinának vagy egy Gardena gereblyének volna. Mindkettő identitáserősítő azokban, akik retropornó-függők vagy imádnak kertészkedni.

Puzsér esetleg másképp gondol magára, inkább csak úgy, mint egy egyszemélyes Kutyapártra. De akkor el kéne magyarázni, miért ne inkább a Kutyapárt. Legalább ennyit.

De hát egy valamire én se tudok választ adni: miért ne őt, miért inkább a megzsarolt vagy fizetett fajtát. Tehát kéne valaki, aki garantáltan egyik sem és van valamicske esélye ezekkel szemben is. Ehhez viszont politikai tehetség és elkötelezettség kéne, ami kivált így együtt - önkritikusan is mondom - ritka e tájon, mint a fehér holló.

28 komment

2018.11.08. 08:00 HaFr

A demokráciából a bunkóság uralmába

Képtalálat a következőre: „magyars árpád”

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az alkotmányos rendszerek nem az ember gátlástalan önkifejezésének szavatolására jöttek létre, hanem éppen az ember önkifejezésének kordában tartására. Az uralmon lévők korlátozása azért kirívóan fontos az alkotmányosság szempontjából, mert az ő önkifejezésük (ideértve a zsarnoki hajlamaikat) a legveszélyesebb a politikai közösségre nézve, de valójában az alkotmányos-republikánus rendszerek a mindenkiben lappangó (a többségben türelmetlenül lappangó) bunkóság (filozofikusabb nevén: a szenvedélyek) féken tartását szolgálják.

A demokrácia mint a többség (bunkóságának) korlátozatlan uralma ezért a lehető legnagyobb veszélyt jelenti a közjóra. A gátlástalan demokrácia és a közjó olyan házastársak, akik a nászéjszakán kipróbálták egymást, mert valakik úgy gondolták (és visszatérően úgy gondolják), így lesz jó , de utána már csak a marakodás marad. Az emberek szervezetlen számossága (a nép) alkalmatlan a közös produktív cselekvésre, a szervezett számossága (a tömeg) pedig az urai önös hajlamait hivatott kiszolgálni, és ezért nem lehet produktív. A konzervatív ember nagyon helyesen igyekszik a közösségi élet mindkét aspektusát semlegesíteni, ha nem tudja a politikában, akkor legalább a magánéletében.

Úgy vélem, az egyedül "közjóképes" demokrácia - a liberális demokrácia - mai válságának a jövedelmi elégedetlenség mellett a másik oka a nyilvánosság “szerkesztetlenné” válása, azaz a primitív, tömegtudás (aka a bunkóság) szabad cirkulálása, amit a nacionalista trollpolitikák kihasználnak, manipulálnak ill. Magyarországon totalizálnak. A demokrácia mai válságának egyik oka tehát a tömeg szellemi aktivizálódása, újabb kiszabadulása az ellenőrző intézményrendszerből (amely kiszabadulás a kereszténység levetkezésével kezdődött, a balos materializmussal és a vágykiélés progresszivista átmoralizálásával folytatódott és ma legpregnánsabban éppen a "nemzeti"-biologizáló lényegű protonáci formáját élvezhetjük), ennek következtében a mai politikai állapot pedig nem más, mint a tömegember színvonalának sokadik uralmi ciklusa. És nem az utolsó. A tömeg nem javítható ebből a szempontból sem, változó körülmények között mindig újratermelődik. Egy ettől különböző, de megoldatlan probléma a tartósan jó kormányzás mikéntje.

Ám a demokrácia hagyomány, intézmények, tudás és ezért bizonyos elitizmus nélkül, az ostobaság és a gátlástalanság elszabadulásával utoljára éppen azok ellen fordul a legélesebben, akiknek az indulatai mozgatják. Egy Bayer, egy Szentesi Zöldi, egy Kövér, vagy a kifinomultabb cinikusok, mint Gulyás miniszter, Rétvári államtitkár stb. ugyanúgy ennek -- az x-edszerre megélt -- jelenségnek, a proaktív tömeg bunkóságának a követei és egyszersmind vámszedői, mint analogikus alakjaik voltak a XX. század totalitárius rendszereiben, de a jelenség legalább a hanyatló ókori Athéntól és a római köztársaságtól datálódik. A politika lényegi kliséi valójában ciklikusan ismétlődnek, minden"haladás", meliorizmus, felvilágosodás lepattan róla, mert tömeg mindig lesz, csak a pozíciója és gerjedelmei tárgya változik: ma ez utóbbi éppen az identitás, ami persze nem más, mint az önfelfogás (vagy inkább önérzékelés) értelmen inneni tartománya és (a történelem folyamán) x-edik tárgya. Ráadásul, jellemző módon, ezt az indentitást is előre elkészítik a fogyasztói számára az ügyes hatalomtechnikusok. Tough luck, magyars.

73 komment

2018.11.01. 09:32 HaFr

Nem marad más, mint a lázadás

Képtalálat a következőre: „revolt”

A veszélyérzet növekedése erősíti az identitáspolitikát, amely megfordítva, táplálja a veszélyérzetet, hogy ezzel tovább erősítse a pozícióit. A veszélyérzetnek ráadásul objektív alapjai is vannak (migráció, robotizáció, gazdasági versenyképtelenség stb.), amelyek különösen jól jönnek a jobboldali identitáspolitikának. Ez utóbbi alapja az ember kulturális és ma már a biológiai identitásának féltése, visszamenekülése a természetesbe, a kézzelfoghatóba, a habituálisba, a biztosan ismert és ellenőrizhető "sajátba". Ez végső soron egy konzervatív reakció, úgyhogy bármennyire nem szeretem, a mesterséges közösségekkel, a robotizációval, a liberális elvontsággal, az elitekkel, a komplex rendszerekkel kapcsolatos félelmek és az ezeket becsatornázó etnicista élű lázadás része a konzervativizmusnak.

Ami még fontosabb, hogy ez a liberális demokráciát nagyon nehezen teszi újra felvehetővé és stabilizálhatóvá - különösen - a térségünkben, mert a technológiai haladás, a globalizáció nyomán a tágabb Nyugatot érő kihívás és az elitekkel szembeni kritika együtt a politikai agóniát és destabilizációt erősítik. A destabilizációt a végletekig lehet még fokozni, messze nem tartunk még a végén; ez a vezető orosz - és erre akaszkodva a magyar - stratégia, míg a kínai a globális kereskedelmi alapú pozíció- és befolyásszerzés, az amerikai az utolsó pillanatos gazdasági és katonai agresszió - európai stratégia viszont nincs. Ma már nem vagyok annyira meggyőződve róla, mint akárcsak egy éve, hogy a globalizáció ellent tud tartani a centrifugális folyamatoknak és arról még kevésbé, hogy az EU jól fog kijönni az egészből.

A globalizáció piaci és technológiai logikája ráadásul nem esik egybe. Az előbbi diverzifikáltan, középvállalati túlsúllyal működne a legjobban (ez azonban értelemszerűen csökkentené a globalizáció intenzitását), az utóbbi azonban további tőkekoncentrációt hoz a nagyvállalatoknál (ti. lehet, hogy a digitalizáció kedvez a szellemi alapú innovációnak, de a globális hatása csak nagy tőkeerővel lesz, ezért nem fogja szétteríteni a piaci versenyt). A technológia korporatív és állami kezekben koncentrálódva kifejezetten szabadságellenes, a fejlődése -- tulajdonképpen a globális ökoszisztéma infrastruktúrájáé -- nem kívánja a piaci versenyt úgy, ahogy a fogyasztási javaké. A közös állami és nagyvállalati alkalmazásaival szemben nem ismert rendszerszintű ellensúly, csak a lázadás lehetősége. A liberális - intézményi - konszenzus a belátható időre véget ért. Ha lenne is komolyabb ellenzéki szándék idehaza ennek kimunkálására, objektíve is nehéz helyzetben lenne. Észre kell venni, hogy az orbánizmus ma a változások mainstreamjében van. Elegendő objektív alapja van ahhoz, hogy a hazugságai ne számítsanak eléggé.

86 komment

2018.10.29. 08:09 HaFr

Puzsér és a politikai idiotizmus hajnala

Kapcsolódó kép

A hagyományos pártok és a politikai igazságra való törekvés halálával, amiből még le se vontuk a konzekvenciákat, az újabb kanyarban a politikai idiotizmust avatja a populizmus kihívójává egy Puzsér nevű ember. Ami még szebbé teszi a gesztust, hogy maga a jelölt sem tekinti magát esélyesnek, tehát az indulása maga is egy farce, gúnyos bemutatás az illúziók maradékának a kormánypárt szolgálatában.

Az úr és elempés abetterei persze joggal hiszik, hogy a populizmus iránti igénynél csak egy ütősebb, mélyebben beágyazott emberi tulajdonság van, az ostobaság, amely minden celebet éltet és amely állítólag végtelen. Sokat elmond egy pártról és jelöltről, hogy ezt hívja segítségül a politikai stratégiájában. A nép maradékának felszámolásában és a tömeg előállításában újabb szintet céloznak meg, ahol a politikai tudás és az igazság hulláját telekommunikált bacchanálián teszik díszszemlére és gúnyolják.

87 komment

2018.10.28. 09:24 HaFr

A szocialista egyenlőség-narratíva csapdájában

Képtalálat a következőre: „burke well ordered polity”

A szocialista (tehát nem marxista) világképben az egyenlőség a társadalmi stratégiák non plus ultrája. A legköznapibb materialista-redisztributív verzióján túl ide tartozik a progresszivista narratíva, amely mostanában az identitások egyenlőségét célozza, de ide tartozik a nemzeti típusú (politikai és kulturális lényegű) konstrukció (a nacionalizmusok) és a nemzeti szocialista narratíva is, amely a nemzet tagjainak "biológiai" egyöntetűségét célozza és megfelelő redisztribúciós mechanizmus híján a kizárást és a haláltáborokat hívja segítségül az egyenlőség megteremtéséhez. A szocialista világképek logikája egyaránt az egyenlősítésre, ekként a homogenizációra irányul, így óhatatlanul antitindividualista és (az előbbiek biztosításának eszközeként) államelvű. Láthatóan tehát nemcsak bal-, hanem jobboldali is lehet attól függően, hogy modernista vagy antimodernista kritikával operál.

E rövid cikkben a legelterjedtebb materialista újraelosztó formájánál maradva (ez a progresszív adóztatáson keresztül kívánja elérni az egyenlőséget, amit szeret - némi fogalmi zavarral - igazságosságnak hívni), ez abból indul ki, hogy a társadalom is felelős az egyén sorsáért, ezért a gazdagságnak és a szegénységnek egyformán "demokratikus" megítélés alá kell esnie, azaz ezeket csillapítani kell, méghozzá a kimeneti (jövedelmi) oldalon. Ennek érdekében érdemes szembeszállni az öröklött és szerzett előnyökkel (tipikusan a tehetséggel és a családi körülményekkel egyrészt, a felhalmozott vagyonnal és a piaci meritokrácia hatásaival másrészt). A szocialistákat nem érdekli az átlag fölött sikeres emberek élete: a sikereikben részes állapotokba belenyúl állami eszközökkel, hogy tartósan vagy időleges megzavarva ezeket a forrásaikat átcsoportosítsa az átlag alatt sikeres emberekhez. Az átcsoportosítás (vagy újraelosztás) nem a társadalmi hatékonyságot és a közhaszon maximumát célozza, hanem a puszta nivellálást (az egyenlősítést) akár azon az áron is, hogy a hatékonyság és a közhaszon - a társadalmi stabilitáson túl - csökken. (Kutatások szerint alapvetően piaci viszonyok között az egyenlőség felé való elmozdulás sem sikerül állami redisztribúcióval, hanem gazdasági visszaesést és az egyenlőtlenségek kiéleződését eredményezi.)

A konzervatív bemeneti nivellálással (azaz az oktatás, az egészségügy, a jogrendszer és a családtámogatások minőségének emelésével) szemben, amelyet meritokratikus adórendszer egészít ki, a szocialista kimeneti nivellálás arra az emberi irigységre épít, hogy mindenki egyenlő akar lenni azzal, aki felette áll (jövedelemben, presztízsben stb.), de nem veszi tekintetbe azt a legalább ennyire természetes emberi motivációt, hogy mindenki legalább ennyire különbözni is akar a gyengébbektől, illetve előbbre valónak tartja magát a nála gyengébbekkel szemben (amit az etnicisták xenofóbiával, a szocialisták pszeudo-narratívákkal, a libertáriusok a puszta piaci viszonyok kiterjesztésével érnek el). Emiatt a kettős - ellentétes - hatás miatt a társadalmak egyenlősítésére való törekvésből mindig az anti-meritokratikus (kb. meg nem érdemelt, nem érdemelvű) különbségek - pl. a nepotizmus, a korrupció, az ideologikus beszédmód, a rasszizmus - elharapózása következik; a szocializmusok felszámolják a társadalmak objektív, indokolható, vegyesen hierarchikus, plurális és egalitárius szerkezetét, aminek az eredménye a diszfunkcionális mércék alapját működő tömegek egyetlen hatalmi központnak való alárendelése, valamelyik kollektivista akolba való beterelése és egy telivér autokrácia lesz. És ebben a folyamatban a bal- és jobboldali egalitárius ideológiák - bár versenyeznek - egymás szövetségesei, és közös ellenségük a jól elrendezett szabadságok méltányos rendje, a liberális konzervatizmus (konzervativizmus) kiegyensúlyozott világa.

60 komment

2018.10.27. 08:42 HaFr

Hogyan hárítsuk a fideszes propagandát, ha konzervatívak vagyunk?

Képtalálat a következőre: „szpecnaz propaganda”

A fideszes propagandagépezet nemcsak a súlyával, hanem a "minőségével" is újat hozott az utóbbi évek nyilvánosságába. Ami kezdetben "papagájkommandónak" indult, az feltehetően közvetlen orosz segítséggel, de mindenképpen orosz (ill. korábbi náci) mintára a nyilvánosság teljes "szerkezetváltozását" idézte elő (pace Habermas, aki természetesen teljesen mást értett ezen a kifejezésen). Röviden, a nyilvánosságot a (hatalmi) propaganda szolgálatába állította a liberális nyilvánosságra jellemző igazságkeresés helyett. Természetesen ez utóbbiból sem lehet teljesen kivenni a hatalmi szempontokat (erről az újbalos társadalomkritika Foucault-tól kezdve sokat értekezik már évtizedek óta, jellemzően a liberalizmus és a "tőkés rend" leleplezésének távlati szándékával; hát így leplezhetik le most együtt és egymást erősítve a posztnácikkal - a posztmodern mintájára - a csúnya liberális nyilvánosságot, hogy abba mind beledögölhetünk.)

A fideszes propaganda a mennyisége mellett tehát a minőségével hódít. A módszere a hivatalos kormányzati nyilvánosság és sajtó mellett a kommentáradatig - amely utóbbi már a naiv fideszes szavazóba is beépülő készségekre utal - nagyjából ezekből áll össze: hiteltelenítés (akár a beszélőé, akár a forrásáé, végső soron a politikai pozíciójáé), relativizálás (alávágás egy másik releváns vagy irreleváns állásponttal, többnyire hamis analógiával, amely látszólag hasonló jegyeket mutat a célba vett állításéval, vonatkozzon ez politikai döntésekre, véleményekre vagy emberi minőségekre), összezavarás (a zavaró oldalon ellentétes értelmű információk közlése hasonló vagy ugyanabban a témában más-más beszélő által vagy fórumokon), kizárás (a célba vett beszélő kirekesztése bizonyos érzékeny emberi vagy közösségi minőségekből, pl. a nemzetből vagy az erkölcsi cselekvők közül), aztán a "bizonyítsd be!" igazolási konstrukciók, amelyeknek nyilván lehetetlen eleget tenni, mert az rögtön kiváltja az egyik előbbi taktikát, a hiteltelenítést), agyonhallgatás (nem kell magyarázni), végül a dafke ("úgyse tudsz meggyőzni, és azt ajánlom te is nézz utána jobban a dolgoknak" vagy a "csak azért mert gyűlölöd Orbánt, még nem kell gyűlölni a magyarságodat is", ti. amelynek az egyedül alkalmas képviselője Orbán, tehát minek kapálózni). Ez utóbbit nevezhetjük még "bicskanyitogató" taktikának is.

A hatalmi típusú beszédmódok és a módszer célja - ismert, de elégszer el nem ismételhető módon - az érvelés közös platformjainak aláásása végső soron annak érdekében, hogy a politikai hűség túlnyomóan érzelmi kérdéssé váljon, amelyet táborokat keresztbemetsző emberi készségek, igények (pl. az értelemé, a másik méltóságának tiszteletéé, a szolidaritásé, az igazság kereséséé) és érvek nem veszélyeztetnek. Ha a hatalmi beszédmód győzni tud, akkor annak a törzsnek van nagyobb esélye a politikai hatalomra, amelyik a propagandafölényt bírja, ami viszont már jórészt csak pénz és a jogi környezet kérdése.

Nos, a konzervatív ember eleve azért van bajban a tömegdemokráciában, mert még a liberális nyilvánosság is számára ellenőrizhetetlen információk tömkelegét állította elő, és a konzervatív szeret olyan közegben mozogni, amely önmagában hordozza az ellenőrzöttségét vagy az ellenőrzés egyszerű lehetőségeit (pl. saját érzékszervek útján). A tömegnyilvánosság ezzel teljesen szembemegy, de amíg a nyilvánosság források hitelessége fennállt - köszönhetően annak, hogy némi ideológiai diszkontálással az igazságot keresték -, addig a közvetlen érzékszervi vagy a kontextuális hitelesítés lehetőségét pótolta a források hitelessége. A post truth világában azonban a források hitelessége elveszett. A nagyobb közösséget összekötő intézményes, közös tudás eróziójával a konzervatívnak radikálisan vissza kell térnie az érzékszervi tapasztalataihoz (mit lát a saját életében) és az ezek alapján kialakított elő-ítéleteihez (prejudicies and presumptions), az erkölcsi alapokhoz (az intuíciókhoz) és a józan észhez, a hívőknek ezeken túl a vallási parancsolatokhoz. (A konzervatív ember tehát támaszkodhat a múltbeli gyakorlatára, a habitusára és a sajátos módszereire, amelyeket nem mindenki fogad el zsinórmértékül, viszont mindenki más büszkén hirdetett racionális argumentációja rendkívül sérülékeny, qed. A "gondolkodó ember" státusa ráadásul nehezen tagadható meg akár a fideszes szavazóktól is, hacsak nem tekinti az ember imbecillisnek őket, ez viszont súlyos félreértése lenne a post truth problematikának, amely döntően a liberális kultúra instabilitásáról és nem az ember értelmi képességeiről szól. Ez utóbbi a gyakorlati kérdésekben a politikai táborokat keresztbemetszően - szemben a liberális-progresszív hiedelmekkel - erősen korlátos. Qed.)

A legnagyobb baj, ami egy konzervatívot érhet, hogy felül az ideológiai képzelgés és tervezés szekerére, mint annyi mostanában "csalódó" konzervatív tette, és bármi hitelt ad azoknak, akiknek szemmel látható érdekük a nyilvánosság hitelességének aláásása. A konzervatív nem képzel sokat a tömegről, amely a nép tradicionális bölcsességének nagyjából az ellenkezőjét mutatja, így kifejezetten szkeptikusak vagyunk a legfőbb tömegképző eszközzel, a nacionalizmussal szemben. Ezért pl. minden gyanús a nyilvánosságban, ami kollektívumokkal és elvont fogalmakkal (a nemzettel, a közjóval, az ország érdekével, a migrációval, Brüsszellel, Sorossal stb.), azaz szándékosan nem ellenőrizhető tudással érvel. Ekkor szinte biztosan lehet tudni, hogy a konzervatívok számára nem mellesleg terhes igazságkeresés -- nevezzük ezért inkább a modus vivendi keresésének -- véget ért, a nyilvánosság átadta helyét a hatalmi célú propagandának. Ez a helyzet ma, ami jó lehetőséget nyújt a konzervatívnak, hogy tesztelje magát: fenntartja-e ragaszkodását a habitusa által megkövetelt ismeretszerzési módszerekhez vagy zárójelbe teszi a saját személyét és jellemét a politikai törzsi logika felszólítására. Sajnálatos, hogy nagyon sokan az utóbbit választják.

47 komment

2018.10.23. 10:58 HaFr

Túlélő üzemmódban. A NER gazdaságpolitikai ellentmondásai

Képtalálat a következőre: „alföld vegyesbolt”

Az Orbán-rezsim megújuló agressziója tehetetlenséget sejtet (és próbál leplezni) kulcskérdésekben. A NER súlyos ellentmondásoktól terhes, amelyek megoldhatatlansága miatt a rezsim valójában folyamatosan tűzoltásban és túlélő üzemmódban van. Ezek közül a gazdaságpolitika talán a legpregnánsabb.

Alapvetően minden gazdasági rendszer a vállalatitól a világgazdasági szintig a piaci értékteremtés maximalizálásán mérhető le. Amelyik hatékonyabb - nagyobb értéket tud előállítani kisebb erőforrás-ráfordítással --, az dominálja a környezetét (az ökoszisztémáját). A magyar gazdasággal mint szuverén rendszerrel döntően két probléma van: hogy a versenyképes értékteremtésre képes tőkéjének és technológiájának árutermelő szegmense döntően külföldi tulajdonban van, illetve a döntően magyar tulajdonban lévő tercier (szolgáltató) szektor értékteremtő képessége egyszerre függ a belföldi vásárlóerőtől, a Magyarország-brand erejétől és a (tőkeigényes) folyamatos minőségjavulástól, amelyek egy komplikált, összefüggő mechanizmusban képesek csak értéknövekedést generálni. A lényeg: a szuverenitás-paradigma mindkét modern gazdasági szektor igényeivel szembemegy, amit igazol a versenyképesség egyéb (jogszabályi, oktatási stb.) környezetének romlása is.

A hiba természetesen a szuverenitás értelmezésében van, amelynek a kormányzat mozgásterével való azonosítása súlyos hátrányára szolgál a társadalomnak és a nemzeti kompetenciáknak. Mivel a kormányzás hozzáadott értéke az általános versenyképességben eleve korlátos és jól működő társadalmakban elsősorban a piaci kompetenciák személyes és közösségi erősítésére irányul, illetve a szuverenitás-paradigma hazai felfogása ezzel éppen ellentétes -- extraktív, prefrenciális, versenykorlátozó, vagy egyszerűen csak hamis -- premisszákon alapul, az Orbán-rezsimről igazoltan, nem véletlenül a gazdasági számokban is megmutatkozóan elmondható, hogy folyamatosan rombolja Magyarország közép- és hosszú távú versenyképességét.

Az értékteremtés -- tőke, ízlés, szociális kompetenciák és ipari-technológiai kultúra híján -- legfontosabb forrása idehaza a személyes emberi tudás lehetne (tudásipar, K+F, startup és IT szektor), de a kormány fontosabbnak tartja a rezsimmel szembeni kritikai képességek visszafojtását, mint a társadalom valós szuverenitásának (a saját államával és más társadalmakkal szembeni erejének) táplálását. Ennek érdekében korlátozza a tudás megszerzésének hazai útjait: rombolja a közoktatást, tömegeket zár ki a felsőoktatásból, korlátozza a hiteles közéleti információk elérhetőségét és az államtól független szakmai és kisközösségek életlehetőségeit. Ezzel azonban gazdasági értékteremtés növelésének egyetlen valóban szuverén útját torlaszolja el, és bebetonozza a magyar nép függőségét egyfelől az idegen tőkétől és fogyasztástól, másfelől a saját elnyomó államától.

Ez a tény nem keverendő össze azzal, amit a kormánypropaganda összekever vele: hogy az államnak kötelessége-e megvédeni a magyarokat olyan értékek és elvek alapján úgy a migrációtól (és ami a lényeges: általában a kulturális pluralizmustól), amilyen értékek alapján és ahogy ma teszi. Bármi is a kérdésre a válasz, ennek semmi köze ahhoz, hogy az állam hogyan rombolja a versenyképességünket.

Az egymás mellett létező állami "műhelyek" - Matolcsy és hálózata, a gazdasági minisztérium és think tankjei, a Neumann Egyetem, az olyan áltudományos fórumok, mint a Mandiner Makronóm c. aloldala stb. - természetesen semmit sem tudnak felmutatni, ami e röviden bemutatott összefüggésekkel szemben sikeres alternatívát jelentene; ami nyújtanak, az nem több, mint egy sikertelen, javarészt tolvajlásra épülő gazdasági rezsim felületén a nyugati pénzbőség növelgette szépségflastromok. Az igazságot inkább a néhány hónapja világos és várhatóan tovább erősödő trend mutatja: az állam közszolgáltatásokból való kivonulása. Az ország folyamatosan szegényedik, mert 1) az etnicizmus kormányzati rangra emelt anakronisztikus, kontraproduktív ideológiája, 2) a pártállami hatalom stabilitásának igénye és 3) a rezsim korifeusainak és háremeiknek eltartása külön-külön és együtt szembemegy a versenyképesség és az ennek erősítésére szolgáló jó kormányzás igazolható gyakorlataival. A NER ezért valójában folyamatos gazdaságpolitikai válságban van, amelynek egyre inkább meg fogjuk tapasztalni a reálgazdasági hatásait is.

47 komment

2018.10.20. 08:22 HaFr

A kádárizmusban Marx, az orbánizmusban Russell Kirk jelenti az ellenállást

Képtalálat a következőre: „russell kirk”

Azt gondolom, ez egy kellemesen pontatlan analógia, kellemesen az, mert nem elég pontatlan ahhoz, hogy ne legyen érdemes körbejárni. A kádáristák sose értették Marx és a kapitalizmus viszonyát, amennyiben az előbbi az utóbbitól az osztályharc végletes kiéleződését várta, nem kékcédulás választásokat és megszálló hadsereget, nyomukban a termelőeszközök -- így a kizsákmányolás -- állami koncentrációjával. Marx egyik pillanatában sem akarta, hogy a tervezés és az egyenlőség(re való törekvés) váljanak a szocialista gazdasági modell kulcsszavaivá a bőség és a szükségletek helyett (függetlenül ez utóbbiak realitásától), és hogy a racionalitást a megvalósult szocializmus majd az ideológiával és a bürokráciával helyettesíti. Ez az egész -- a megvalósult szocializmus -- gyakorlatilag semmilyen ponton nem találkozik Marx társadalomelméletével, mégis Marx volt a rendszer végső hivatkozási alapja. Nem csoda ezek után, hogy a rendszerkritikus baloldali értelmiség - Lukács György körül - Marx hiteles értelmezésében találta meg a maga ellenállásának kifejezését. (Pontosabban azért lettek rendszerkritikusak, mert a rezsimet nem találták marxistának és aminek találták, az nem tetszett nekik.)

Nos, az orbánizmus jóval antiintellektuálisabb a kádárizmusnál (köszönhetően általában az antiaufklérista pozíciójának), de valahol a bugyraiban a többé-kevésbé rendszerhű értelmiség azon fondorkodik, hogy létrehozza a saját konzervatív(?) intellektuális univerzumát, ha már a rezsim nem jelölte ki ezt. Ilyen próbálkozásnak tekintem az amerikai konzervatív gondolkodó, Russell Kirk születésének 100. évfordulójára meghirdetett tegnapi konferenciát a Pázmányon, ahol randevút adtak egymásnak a rendszer óvatosabb (a Mandineren publikáló) propagandistáitól kezdve társutas professzorokon át tisztes tudósokig néhányan (nem túl sokan). Kirk kijelölése a szememben az amerikai paleokonzervatív, keresztény humanista, lokalista, demokrácia-, liberalizmus- és kapitalizmus-ellenes világkép felmutatását jelenti az otromba, prosztó rezsimmel, Kövér Lászlóval és a 888.hu legénységével szemben; a szellem iránti igény felmutatását a zsigerek és a bélsár közegében. A Conservative Mind, a The Roots of American Order, az Eliot and His Age vagy az olyan kis gyöngyszemek, mint a "The Conservative Purpose of a Liberal Education", további példák gyanánt pedig Irving Babbitt, Paul Elmer More, Michael Oakeshott vagy Robert Nisbet világa sehol sem találkozik a NER barbár etnicizmusával és proto-fasizmusával.

Ami a fenti analógiát megalapozza, az a közéleti (protagonista vagy ellenzéki) értelmiségnél kevésbé aktív, de a puszta tudományon vélhetően túltekintő mezsgye-értelmiség létállapota a diktatúrákban: a kvázi-politizálás. (Ennek az egzisztenciális és jellembeli okait most nem, csak az intézményes oldalát firtatom, hogy ti. minden diktatúrában kialakul a fanyalgó, húzódozó, "korrektív" szándékú, mindazonáltal az intézményrendszerbe betagozódott értelmiséginek ez az attitűdje.) Nem akarom ezt a rövid írást szentenciával befejezni, inkább egy-két kérdéssel. Lehet anélkül a mezsgyén élniük, hogy kimondanák: diktatúra - abuzív illiberalizmus* - van? És ha nem mondják ki, nem sodródnak-e be a protagonisták közé? És ha nem hiszik, hogy diktatúra van, vajon mi közük lehet - itt - Kirkhöz? Mert egyet nehéz lenne tagadni: hogy diktatúra - abuzív illiberalizmus - van: az illiberalizmust a rezsim állítja magáról, az abuzivitásáról pedig lehet vitatkozni, csak éppen minek. A diktatúra tényét igazolja az is, hogy a közéleti értelmiség élesen kettévált és a mezsgye-értelmiség, amint gondolom, a tudománnyal politizál ("üzen"). A probléma ezen túl az, hogy a másik oldalról a rezsim is így, az ersatz politizálás helyeként fogja fel a (társadalom)tudományt, és ennek jegyében (is) nyírja a tudományos intézményeket. (Na, mégse tudtam szentencia nélkül befejezni.)

*Abuzívnak tekintem az illiberalizmust (hibrid rezsimet), ha a saját tömegbázisa hosszabb távú érdekei ellen cselekszik, megtévesztve és kihasználva őt, amíg csak tudja. Az abuzív illiberalizmussal nem az az elsődleges baj, hogy nem liberális, hanem az, hogy nem demokratikus (a választói megtévesztésén alapul) és terméketlen (hosszabb távon rosszat tesz a választóinak). Ez az ikerprobléma persze összefügg a másodlagos hibájával, hogy nem liberális. Az abuzív illiberalizmus jellemzően két dolgot nem ért (és nem tud velük mit kezdeni): a gazdasági folyamatokkal és az (állami, tervező) konstruktivizmus határaival.

133 komment

süti beállítások módosítása