A szocialista (tehát nem marxista) világképben az egyenlőség a társadalmi stratégiák non plus ultrája. A legköznapibb materialista-redisztributív verzióján túl ide tartozik a progresszivista narratíva, amely mostanában az identitások egyenlőségét célozza, de ide tartozik a nemzeti típusú (politikai és kulturális lényegű) konstrukció (a nacionalizmusok) és a nemzeti szocialista narratíva is, amely a nemzet tagjainak "biológiai" egyöntetűségét célozza és megfelelő redisztribúciós mechanizmus híján a kizárást és a haláltáborokat hívja segítségül az egyenlőség megteremtéséhez. A szocialista világképek logikája egyaránt az egyenlősítésre, ekként a homogenizációra irányul, így óhatatlanul antitindividualista és (az előbbiek biztosításának eszközeként) államelvű. Láthatóan tehát nemcsak bal-, hanem jobboldali is lehet attól függően, hogy modernista vagy antimodernista kritikával operál.
E rövid cikkben a legelterjedtebb materialista újraelosztó formájánál maradva (ez a progresszív adóztatáson keresztül kívánja elérni az egyenlőséget, amit szeret - némi fogalmi zavarral - igazságosságnak hívni), ez abból indul ki, hogy a társadalom is felelős az egyén sorsáért, ezért a gazdagságnak és a szegénységnek egyformán "demokratikus" megítélés alá kell esnie, azaz ezeket csillapítani kell, méghozzá a kimeneti (jövedelmi) oldalon. Ennek érdekében érdemes szembeszállni az öröklött és szerzett előnyökkel (tipikusan a tehetséggel és a családi körülményekkel egyrészt, a felhalmozott vagyonnal és a piaci meritokrácia hatásaival másrészt). A szocialistákat nem érdekli az átlag fölött sikeres emberek élete: a sikereikben részes állapotokba belenyúl állami eszközökkel, hogy tartósan vagy időleges megzavarva ezeket a forrásaikat átcsoportosítsa az átlag alatt sikeres emberekhez. Az átcsoportosítás (vagy újraelosztás) nem a társadalmi hatékonyságot és a közhaszon maximumát célozza, hanem a puszta nivellálást (az egyenlősítést) akár azon az áron is, hogy a hatékonyság és a közhaszon - a társadalmi stabilitáson túl - csökken. (Kutatások szerint alapvetően piaci viszonyok között az egyenlőség felé való elmozdulás sem sikerül állami redisztribúcióval, hanem gazdasági visszaesést és az egyenlőtlenségek kiéleződését eredményezi.)
A konzervatív bemeneti nivellálással (azaz az oktatás, az egészségügy, a jogrendszer és a családtámogatások minőségének emelésével) szemben, amelyet meritokratikus adórendszer egészít ki, a szocialista kimeneti nivellálás arra az emberi irigységre épít, hogy mindenki egyenlő akar lenni azzal, aki felette áll (jövedelemben, presztízsben stb.), de nem veszi tekintetbe azt a legalább ennyire természetes emberi motivációt, hogy mindenki legalább ennyire különbözni is akar a gyengébbektől, illetve előbbre valónak tartja magát a nála gyengébbekkel szemben (amit az etnicisták xenofóbiával, a szocialisták pszeudo-narratívákkal, a libertáriusok a puszta piaci viszonyok kiterjesztésével érnek el). Emiatt a kettős - ellentétes - hatás miatt a társadalmak egyenlősítésére való törekvésből mindig az anti-meritokratikus (kb. meg nem érdemelt, nem érdemelvű) különbségek - pl. a nepotizmus, a korrupció, az ideologikus beszédmód, a rasszizmus - elharapózása következik; a szocializmusok felszámolják a társadalmak objektív, indokolható, vegyesen hierarchikus, plurális és egalitárius szerkezetét, aminek az eredménye a diszfunkcionális mércék alapját működő tömegek egyetlen hatalmi központnak való alárendelése, valamelyik kollektivista akolba való beterelése és egy telivér autokrácia lesz. És ebben a folyamatban a bal- és jobboldali egalitárius ideológiák - bár versenyeznek - egymás szövetségesei, és közös ellenségük a jól elrendezett szabadságok méltányos rendje, a liberális konzervatizmus (konzervativizmus) kiegyensúlyozott világa.
