1000 leütés

Konzervatív szempontból a demokrácia beletörődés egyfelől a politikai részvétellel szembeni születési, vagyoni, jövedelmi, műveltségi, nota bene nemi cenzus irrelevanciájába, másfelől az így létrejött választói tömeg többségi akaratának érvényesülésébe. Ez nem ok arra azonban, hogy ne lássuk a tömeg, különösen pedig az óhatatlanul manipulált tömeg - a közvélemény - megértésének korlátosságát már nem túl bonyolult politikai kérdésekben is. A tömeg és a demagóg közötti szenvedélyes viszony kétezer-ötszáz éves téma a nyugati bölcseletben, tehát nem mondhatjuk, hogy ne ismernénk minden lényeges ága-bogát -- de mégis visszatérően reprodukáljuk, és vele azokat a problémákat, amelyeket ez az egyes ember, a műveltség, a civilizáció, az erények, a szabadság stb. szempontjából jelent. 

Nem lehet szabadságról, erényekről, civilitásról beszélni, ahol a tömeg manipulált akarata szabadon érvényesül. A nyugati civilizáció normái ledőlnek, a verbális, majd a fizikai agresszió beférkőzik a mindennapokba, a politikai pozíciókat barbárok veszik át, akik a cinikus társutasok asszisztálása mellett rafináltan mozgatják a tömeggé szervezett proletárok alantas ösztöneit. Magyarország ma.

Mindig felvetődik a kérdés persze, hogy meddig hajlítható az emberi természet és mikor fog visszacsapni, mert nem bírja már a normák általi húzást. Nem lehet ezt megmondani. A politikai vezetőknek és a társadalom elitjének éreznie kell és/vagy kellő bölcsességgel be kell látnia, mi az a pont, amelyen túl egy nemzeti kultúra és sorsközösség integritása sérülhet, mert a leszakadás tartóssá válhat a népesség túl nagy részében. Akkor ezek többé már nem fogják elfogadni az elit vezetését, szembefordulnak a -- tegyük fel, mégoly őszintén képviselt, produktív -- normákkal, erénnyé válik a tömeg prosztó nyelve, követendővé a szegényes értékrendje, divattá válik a normaellenesség, felmagasztaltaik a műveletlenség legnagyobb közös osztója: a bulvártól a mulatós zenén és a wellness-en át a napi korrupcióval kibélelt, revansista nemzeti mítoszokig húzódó kispolgári világ. Olyanok is lefelé fognak nivellálni az új helyzetben, akik korábban felfelé -- a civilitás felé -- törekedtek. A tahóság, a "csakazértis" mentalitás, a tömeg lázadása áttöri a politikai gátakat és hinti a konkolyt, amerre jár a nyilvánosságban.

A nemzet ilyen romlásában az egyik első fázis -- láttuk -- a jellemzően (finoman fogalmazva) sajátos pszichés konstitúcióval megvert, amorális, voluntarista politikusok rátalálása a tömeg elkészítésének fortélyára; a második pedig minden olyan féknek, ellensúlynak és gátnak a felszámolása előbb a politikai rendszerben és a politikai kultúrában, majd a társadalom egyéb intézményeiben, amelyek a civilizációt képviselik. Elsődleges politikai eszközük ehhez a manipulált demokrácia és a "népszuverenitás" képviselete, a törvényhozás. Ezért én elengedhetetlennek tartom, hogyha majd Isten és a józan ész segítségével sikerül túllépnünk a magyarság mai válságán, akkor az egyik első intézkedésnek a felsőház felállításának kell lennie, amelyet alkotmányos kérdésekben egyenrangúvá kell tenni a képviselőházzal. 

A felsőház (szenátus) pártoktól független, szakmai, tudományos, gazdasági, önkormányzati, egyházi és egyéb szervezetek (bevett intézmények) delegáltjaiból, részben élethosszig tartó, a jelenben vagy a múltban betöltött funkcióból adódó vagy személyes jogosultságok alapján feltöltött (arisztokratikus, intézményi), kisebb részt a választók közül sorsolt képviselőkből álló szerv. A súlya egyenrangú az alsóházéval (képviselőház) alkotmányos, legalább jelentős költségvetési és elhanyagolható policy kérdésekben. Ha ezt a gátját nem hozzuk létre az óhatatlanul manipulált népakaratnak, akkor jóval kisebb esélyünk lesz visszanyerni -- pontosabban elnyerni -- politikai közösségünk stabilitását. Az alkotmány nem gyerekjáték, de a mai hatalmi közeg azzá tette. Meg kell akadályozni, hogy ilyen a jövőben előforduljon. Ha lett volna ilyen 2010-ben, a Fidesz nem tudott volna alaptörvényt írni. Ha lett volna 1990-től, ma semmilyen értelemben nem tartanánk itt.

Mielőtt az olvasó elhamarkodottan levonná lesújtó következtetését a címből, a folyamat, amelyet ajánlok, több évtizedet is igénybe vehet, és a célja a közösségek, a társadalom és a gondoskodó kultúra elősegítése -- az állam kárára. Sokat gondolkodom mostanában az ún. feltétel nélküli alapjövedelemről (FNA) a prognosztizált robotizáció és a mesterséges intelligencia elterjedése kapcsán, amelytől azt várom -- azok között vagyok, akik azt várják --, hogy a piaci értékteremtés egyre nagyobb hányada kerül közvetlenül nem-humán kezekbe, illetve a fennmaradó humán része egyre inkább bizonyos szakmákban (mindenek előtt a szoftveriparban, a genetikában és ezek alkalmazásaiban) koncentrálódik. Ha nem akarjuk, hogy az államhoz és inkompetens uraihoz csússzon minden kontroll az életünk fölött, minél hamarabb el kell kezdeni elvenni tőle ma még evidensen hozzá tartozó -- sőt humánusnak (!) -- tekintett funkciókat, köztük a címben jelzetteket. 

Egyfelől az FNA mint jövedelmi forrás komplementere egy szuperfejlett társadalomban -- amelyben csak a fogyasztás indokolja az emberi életet, mert értékteremtésben egyre kevésbé van rá szükség (még egyszer: évtizedek távlatáról van szó), de aminek következtében ez a társadalom óhatatlanul dehumanizálódik -- az emberek közötti (a speciálisan emberi) kapcsolatok erősítése kellene hogy legyen. Másfelől ahelyett, hogy az államot erősítenénk a centralizált, nem mellesleg kimerülő nyugdíjrendszer fenntartásával, rá kell nevelni az embereket az önmagukról és szeretteikről való gondoskodásra: a relatív értékteremtő képességük folyamatos szinten tartására a változó körülmények között is, az aktív életükben történő felhalmozásra, a javaik megosztására (sharing and caring) és a kooperatív közösségekben való részvételre. A nyugdíj, a segélyek és a juttatások privatizálása (megritkítása és egyéni kockázatközösségekhez való rendelése) egyfelől, a vagyonok adóztatása (a jövedelmek helyett) másfelől humánusabb, kevésbé kontrollálható, már a maiakhoz képest is autonómabb és gazdagabb szociális rendszereket tennének lehetővé, erősítenék a nagycsaládokat, növelnék a szabadságot és a hatékonyságot, csökkentenék a populista demagógiának való kiszolgáltatottságot és elég jól megoldanák a fejlett társadalmak elöregedéséből származó finanszírozási problémákat.

Harmadszor tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy nem a nyugdíjak stb. elvételéről, hanem egy szemlélet lassú, szisztematikus megváltoztatásáról van szó, ami mindösszesen kell ahhoz -- a nyugdíjkérdésen túl --, hogy az emberi társadalom megmaradhasson emberinek: egyrészt az állammal, másrészt a fogyasztási logikával, harmadrészt a digitalizációval és a mesterséges intelligenciával szemben. Amiről a mai szocialisták (tehát pl. a magyar népesség és a pártok 95%-a) azt hiszik, hogy közvetlenül az állam alkalmasabb (ezért valójában egyre korruptabbá és diszfunkcionálisabbá váló) felhasználásával oldható meg, arról le kell szögezni, hogy maga is egy torz, közvetett út, amely az emberek autonóm szervezkedésének meghekkelésével nőtt naggyá és uralkodott el felettünk. Vannak, ti. az államnak, nehezen nélkülözhető vagy csak veszélyes bonyolultságokkal felszámolható funkciói (rendvédelem, külpolitika, monetáris politika stb.), de vannak elég világosan átlátható, alakítható funkciói is (amelyekről beszélek), és ezek mai roppant pazarló, alacsony hatékonyságú ellátása csak további terhekkel fog nőni a jövőben. Le kell rombolnunk az állam mítoszát ahhoz, hogy emberek maradjunk. Ráadásul ez nem egy társadalomelméleti, hanem csak társadalomtudományos és politikai feladat; értem ez alatt, hogy nem kell a cselekvéshez a mai rutinokkal szemben álló cselekvési logikát megalapozni, mert az simán megléphető a mai cselekvési paradigmán (a kapitalizmuson, a racionális választáson, a demokrácián) belül.

1976-ban a brit népesség alsó fele az ország vagyonának 12%-át birtokolta, 2003-ra ugyanez az arány 1%-ra csökkent. Ma a felső tíz százaléknál koncentrálódó vagyon az alsó tíz százalékának a százszorosa. A hazai vagyoni egyenlőtlenség ezzel szemben -- noha erősödik -- még mindig a fejlett államok átlaga alatt van. Magyarországon három tényező: a vagyoni egyenlőtlenség, a szegénység (az alacsony medián jövedelem) és az alacsony társadalmi mobilitás kombinációja az, ami aggasztó. Férfiasan (konzervatívként) meg kell vallani azonban, hogy könnyen lehet, hogy a mai alacsony képzettségű rétegeket, a társadalmi kirekesztés áldozatait és/vagy a tartósan versenyképtelen munkavállalókat a globális gazdasági és technológiai változások egyszerűen leírják a jövőben, a társadalmaknak nem érdemes beléjük fektetni (oktatni, magas színvonalú egészségügyi és szociális ellátásba részesíteni őket); a sorsuk a közmunka és/vagy a remélhetőleg majd folyamatosan növekvő feltétel nélküli alapjövedelem lesz. Ez a borús szcenárió semmivel sem kevésbé valószínű, mint egy sokkal optimistább piacpárti nézet. Nem mond igazat, aki azt állítja, hogy tudja, melyikre van nagyobb esély. 

Ilyen körülmények között Orbán keleties, autoriter, elitista kapitalizmusa (a tőke erőszakos reallokációja) se strukturálisan, se politikailag nem tudható le akként, hogy bukásra van ítélve. A tőke hasznosulása (termelékenysége) a Nyugaton csak lassan nő (az utóbbi tíz évben egyenesen drámai lassúsággal, ha egyáltalán), a nyugati gazdaságok erejét a tőke és a technológia még mindig lényegesen magasabb -- emellett egyre kevesebb kézben való -- koncentrációja okozza, de mind a termelékenységben, mind a tőkekoncentrációban csökken Magyarország hátránya és perspektivikusan (a hazai digitalizáció és robotizáció erősödésével, azaz olyan változásokkal, amelyek nem annyira kötődnek helyi kulturális kompetenciákhoz vagy készségekhez, hanem ezeket inkább felülírják) ez a hátrány jó eséllyel tovább csökkenthető. Azaz Magyarország a reálgazdaságban a legtöbb szempontból felzárkózik.

A magyar gazdaság hanyatlásával kapcsolatos téves (ellenzéki, szakmai) várakozásokat az okozza (amiben én is visszatérően osztozom), hogy egyrészt túl sokat feltételeznek az oligarchikus, felfelé záruló piacokon folyó hatékonysági versenyről -- valójában a bürokratikus nagyvállalatok piaci viselkedésének leírása sokkal bonyolultabb modellt kívánna, mint a versenyé, olyat, amelyik éppenséggel számításba vesz még legalább két dolgot: nevezetesen a korrupcióhoz és a versenyromboláshoz fűződő érdeküket, illetve az innovatív erejüknek és folyamatos fejlődésüknek a depriorizált, gyenge voltát --, másrészt (e téves várakozások) nem számolnak éppen a komplex piaci szemlélet maradékából következő globális kiegyenlítő hatással, ami erősíti a szegényebb, de nyitott gazdaságok felzárkózását. A magyar gazdaság eleve erős, az Orbán-rezsimben tovább erősödő nyugati integrációja és gyenge, de dinamizálódó nyitása keleti (kínai) irányban csaknem kiküszöbölhetetlenné teszi előbb a vásárlóerőn értelmezett egy főre jutó GDP, majd -- valamennyire is hatékony állam esetén -- a lassú társadalmi és életszínvonalbeli felzárkózást a Nyugathoz. A piaci forráskihelyezés komplex logikája Magyarországot mindig preferálni fogja, amíg Európa gazdaságát jegyezni fogja a világ. Utána meg más miatt. 

Még ha a NER -- éppen az intézményi gyatraságával -- óriási veszteségeket okoz is a magyar társadalomnak az üzemi hatékonyság értelmében, nem tud annyit rombolni, hogy a magyar gazdaságot stratégiai mértékben tönkre tehesse. Ugyan lemaradunk a térségbeli posztkommunista államoktól, de ezt egy jelentős, ráadásul a tudás centralizált redisztribúciójával fenyegető paradigmaváltás könnyen átírhatja, gondolok itt a digitalizáció párhuzamosan centralizáló kulturális, gazdasági és politikai hatásaira, ami az ezekkel járó társadalmi költségek féken tartása mellett átértelmezheti a társadalmi hatékonyságra vonatkozó mai elképzeléseket. Félreértés ne essék, a digitalizáció nem demokratikus, a tudás nem demokratikus, a forrásgazdálkodás nem demokratikus -- de ha így van, ugyan milyen illúziónk fűződhet a politikai demokráciához? Még a végén kiderülhet, hogy a NER koncentráltan megelőlegezi azt, ami az újabb technológiai forradalom és a populáris indulatok dinamikájával a Nyugatra is vár -- kontroll, szemfényvesztés és a tahóság áradása --, ezért a velejéig futurista rendszer.

A kormány leginkább egy ilyen paradigmaváltásban reménykedik, de a reményen túl a gazdasági kormányzás ma sem nevezhető irracionálisnak. Években és emberi életekben mérve persze nem tesz mindenkinek jót, de stratégiai értelemben argumentálható. Ez lehet jó hír az országnak, de mindenképpen rossz az ellenzéknek, mert bármilyen veszélyeket vagy kifejtetlen gondolatokat rejtsen az orbáni stratégia, még mindig jobban lehet viszonyulni hozzá, mint az ellenzék bármelyik gondolatához, amelyek -- hát, egyszerűen nincsenek. A helyzet mindenesetre a keveseknek, így nekem, alkalmat ad a folyamatos reflexióra akkor is, ha nem szeretjük..

Van itt ez a klassz képsor, amelyet boldogan lájkol az internet aparaja-nagyja. Ez a haza körülmények között úgy fordítódik le, hogy az állam "ingyenessé tette" a közétkeztetést, "ingyen" tűzifát osztogat, "ingyen" képez informatikusokat, "ingyenesen" biztosít nyelvtanfolyamokat, miegymás.

Még mindig túl sokaknak, meglepően magas formális képzettség mellett is meg kell magyarázni, hogy semmi sincs ingyen. Nem akarom ezt a keményvonalas piaci gondolkodás "botrányos" kijelentéseinek fényében értelmezni, miszerint még a szeretetnek meg a barátságnak is ára van, mivel nem vagyok keményvonalas piaci gondolkodó. Korlátozódjunk itt a munkára, valamint az árunak és szolgáltatásnak nevezhető dolgokra, amelyeket valakiknek létre kell hozniuk és azért meg kell őket fizetni (vagy az előállítótól a fogyasztóig terjedő láncban valahol veszteségként le kell írni és onnantól lehet "ingyen adni"). Aki azt hiszi, hogy Dániában ingyenes az egészségügy és nem a világ egyik legmegterhelőbb adórendszere működteti (nyilván viszonylag jól, de nem ez a kérdés) és hogy Magyarországon ingyenes bármi, amit a közpénzen eltartott kormány közpénzből fizet, az pont azt mulasztja el, hogy fájjon neki minden peták, amit a kormány haszontalanul, netán korrupt módon költ el. 

Ez a fájdalom hiányzik a magyar nép nagy részéből. Pedig ha bárki -- a legegyszerűbb tesztet elvégezve -- a kezébe kapná a teljes fizetését és abból neki kellene adóznia havonta, nem pedig eleve a nettó fizetését látná csak, rögtön érezné, mennyire sokba kerül neki ez a megalkuvás. Ha pl. a munkáltatónak 400 ezer forintba került egy alkalmazott, akkor az állam abból majdnem 200 ezret elvisz adóban. Azáltal, hogy az alkalmazott csak valamivel több mint 200 ezret lát a számláján, rendre elfelejt a 400 ezerben gondolkodni és vigyázni arra, hogy mi történik az elvitt összeggel. (Persze a helyzet még sokkal rosszabb, mert a maradék kétszázezerből is irdatlan mennyiség megy el további közterhekre: forgalmi adóra, illetékekre, a NER tolvaj gépezetének finanszírozására.)

Ez az államias szemlélet -- különösen egy végletekig korrupt állam esetén -- szegénnyé tesz. Nem egyszerűen az adózás tesz szegénnyé, hanem ez azzal a szemlélettel párosulva, hogy az az állam pénze. Nem, az államnak nincsen pénze, amit ne megbízottként kezelne és ezért kötelessége volna hitelesen elszámolni vele és róla. Ez nem kegy, hanem kötelesség; ha keggyé válik, az elég megbízható indikáció arra, hogy nagyban folyik a lopás.

Unalmas, evidens poszt? Hát csak szeretné ennek látni az, aki így gondolja. Vele együtt szeretném én is annak látni, de attól még nagyon messze vagyunk.

Ui..Értem én, hogy valakinek aktuálisan ingyenes lehet valami, mert nem kell fizetnie érte. De fizet más dolgokért, amikben más részesül, illetve valakinek valamibe került az, amit ő kap. Tehát summa summárum, semmi sem ingyenes, csak valaki más fizeti az árát. Ennek a tudatnak hálára kellene köteleznie minket egymás -- nem pedig Orbán Viktor és népi zenekara -- iránt.

Az MTA is az adófizetők pénzén él. Ezt érzem kulcsmondatnak a nemrég kiszivárgott terv mellett, miszerint privatizálnák az MTA vagyonát. A kormány fokozatosan kivonul a legtöbb közszolgáltatásból, hogy a megcsappanó (esetleg végleg elfogyó) EU-támogatások után is biztosítsa a szükséges forrásokat a kiterjedt bűnözői csoport egységének megőrzéséhez -- de most már nem a nyugati, hanem a hazai adófizetők pénzéből.

Az EU-ból való kifarolás módját szerintem egyelőre nem látják pontosan, de a Juncker (tehát az EU) elleni támadással és a nyugati politikusok elleni egyre tahóbb hangvétellel már tesztelik a hazai közvéleményt: elég erős-e a migránsozó-sorosozó militáns narratíva az EU-tagság ellenében is, illetve már nem annyira bánják eközben a degenerált Néppárt (megkésett) tweetjeit. A NATO-tagság (ha nem lesz semlegesség), a fegyverkezés (az egyéb regionális stratégiai előnyei mellett), a nagy arányban jól robotizálható nyugati termelő cégek betelepülésének támogatása kombinálva a nyugat-európai ellátási láncokba való jó földrajzi illeszkedésünkkel mind a megfelelő exit alkupozícióját hivatott erősíteni. Ne feledjük, hogy a mostani 60 körüli élcsapatnak nemcsak saját maga számára kell biztosítania az elszámoltatás elkerülését, hanem a gyerekeinek is, ami miatt nem engedhetik meg maguknak még az esélyét sem annak, hogy visszatérjen a jogállam. Azaz egy erős(ebb) EU nem lehet opció az országnak. Azt gondolom, Orbán már beletörődött abba, hogy az A-terv (az EU és a Nyugat átfordulása a nacionalista ellenforradalomba) nem fog működni. A B terv viszont a magyar kilépés (huxit) a rövidesen bizonyossá váló EU-s reintegrációból.

E sorok írója többször sérelmezte már a hazai ellenzék képtelenségét a stratégiai gondolkodásra. Az ellenzék a legjobb esetben is követő üzemmódban van, és hát persze követőnek is gyatra. Az eseményeket utólag sem értik, nemhogy előre tudnák prognosztizálni. A legújabb akció a Suzuki gyárkapuja előtt elképesztően ignoráns volt, mindössze azt leplezte le, hogy az ún. balos frakciók (a Kossuth téri óvoda) egyetlen (tompa) eszköze a kormányzat ellen a rabszolgatörvényezés, holott ezt semmilyen objektív hazai igény nem támogatja (ti. a dolgozók körében). A stratégiázás nem azt jelentené, hogy mindig igazuk lenne, de rászoktatnák magukat a távlatos, az ellenfél fejével való gondolkodásra és saját stratégia kifejlesztésére. De nem. Fő eszközüknek megmarad a kereplő és a magyar helyesírás rút abuzálása.

Thomas Hobbes a következőt írja a Leviatánjában (m. k. 1970, 76.): valami "értékét az határozza meg, hogy (...) használatáért mennyit fizetnénk, tehát az érték nem feltétlen, hanem szükséglettől és mások ítéletétől függ." Ennél a mondatnál én nem ismerek fontosabbat és megrendítőbbet, röviden tragikusabbat a modern kori gondolkodás történetében; és ennek oka világosan az esetleges igazságának embertelensége, ami Hobbes-ot egyúttal a modernség legfontosabb teoretikusává teszi még a modernség előtt, azzá a zsenivé, akihez képest mindenki más csak nyafogó moralista.

Hobbes mondatának kontextusa a természeti törvény és az embertől független (de legalábbis transzcendens referenciával igazolt, "örök") igazságok összeomlásának kora, amikor az ember magára maradt az erkölcs alapjainak meghatározásában. Ez az újkor: a modernség - az ember egyedül létének - kezdete. Isten már egyre ritkuló nyomokban jár csak a földön és feszítő erővel vetődik fel a kérdés: mi lesz utána? Az ember és a természet ellenőrzött egyensúlyának helyét átveszi a természet (az embert körülvevő világ) szabad meghódításának és leigázásának programja (lásd a mai konzekvenciákat), és ezzel párhuzamosan nyitott kérdéssé válik a jól elrendezett társadalom és a hatalom igazolásának mibenléte. Hobbes olyan - szenvtelen - választ adott ezekre a kérdésekre, amely mentes volt az előzetes normák feltevésétől, a szenvelgő moralizálástól és a jó emberhez fűződő kliséktől. Azt kérdezi, hogyan viselkedik az ember, amikor megrendül körülötte a normák transzcendens rendje. És hogy viselkedne másképp, minthogy az erejére hagyatkozna egy átfogó háborús helyzetben, amelyben az erős győz, a gyenge meg elbukik (bellum omnium contra omnes). Normák híján az egyetlen norma az erőszak marad. És az erőszak időszaka alatt/után az erősek új normákat alkotnak (lásd az országunkat), egy új rend stabilizálódik, amely a legtöbb szempontból nem lesz igazságos, sőt adott esetben inkább a temetők csendjére emlékeztet.

De Hobbes nem ezzel vívja ki az első bekezdésben neki tulajdonított jelentőségét. A lényege jóval túlmutat ezen az ismert paradigmaváltáson a liberális világ végső jellemzője felé, amely individualizmusból építkezik, de sosem juthat el a leváltott isteni természeti rend stabilitásáig: amíg fennáll, megmarad néha fékezett habzású, néha tomboló háborúnak, amelyben nem a transzcendens normák és a természeti törvény, hanem az aktuális erő hajtja uralma alá a gyengéket. A liberális anómia legfontosabb intézményes logikája nem véletlenül gazdasági, hiszen az erőforrások feletti harcnak a gazdasági intézményrendszer a legfontosabb terepe, és amennyiben sikerül ezt a harcot normalizálni és a hatékony forráshasználattal felváltani, akkor az új(kori) rend alapjait nagyrészt "le is tettük".

És valóban, a nyugati újkor legfontosabb találmánya a kapitalista szabad piac, amely máig a legfontosabb gátja a teljes anómiának és a mindent elemésztő háborúnak. Minden más intézmény - az állam, a nemzet, a kultúrák, a vallás, a jog - jóval sérülékenyebb garancia a mi tájékunkon, illetve amikor szembefordulnak a legalább részlegesen szabad piaccal pl. -- kulcsfontosságúan -- az ember és az egyes embercsoportok értékelésében, akkor ott többnyire háborús helyzet alakul ki. A szabad piacot és a piaci modernizációt kísérő társadalmi átalakulás (individualizáció, polgárosodás) a Nyugatot is eltérő mértékig vette be: Magyarországra pl. máig jellemző a nemzet és az etnikum harca a piaccal, az eltérő eredetű normák (eltérő paradigmák) egymásnak feszülése pedig nem kevés hatékonyságvesztéssel (ugyanakkor a természetes/premodern/közösségi szemlélet megmaradt része adta átmeneti biztonságérzettel) jár.

Amikor azt mondom, hogy Hobbes a modernség legfontosabb filozófusa, azt értem ezen egyrészt, hogy a maga szenvtelenségében vette észre a struktúrák változatlan hatalmát az egyes ember fölött -- a modernség esetében a tágan vett piacét (értsd, a gazdasági szemlélet uralkodóvá válását a normateremtésben). Ennek a harca a nekifeszülő archaikus intézményekkel meghatározza az etika modern fogalmainak (pl. a szabadságnak) a terjedelmét és gyakorlatát. Ma már nincs olyan szabadság, igazságosság, egyenlőség, amely túlmutathatna a modernségre jellemző -- az erő és a hatalom folyamatos érvényesítésében gyökerező -- háború logikáján, ellenkező esetben a rend lehetősége is elvész (ti. a rend kényszerét a hatalom érvényesítése diktálta háborús logika hozza létre). A mai hatalmasok tévedése ott van, hogy bár értik ezt és apellálnak az erőre, ezt nem hatékonyan teszik. Tehát a maiak (Orbánék, ha úgy tetszik) jobban értik - ti. szemben az ún. liberálisokkal egyáltalán elismerik - az erő szerepét a rendben, nota bene elismerik a háború realitását (lásd Lánczi és G. Fodor nyilatkozatait), de nem engedik az erő konszolidációját, ami előbb-utóbb visszaütő hatékonyságvesztést okoz.

Hobbes félelmetessége azonban egy további megfontolásban rejlik. A hasznosság és az érték/ár kalkuláció ugyanis kiterjed az emberre is -- az egyes emberre és a fajra is. A hatalom és a gazdasági (érték/ár) szemlélet szimbiózisa, ha tetszik, totális, mindent maga alá gyűr. Stabil természeti rend híján az ember mint faj feláldozása az egyes emberek hatalmának (azaz a hatalmasok ad absurdum önfelszámolása) ugyanúgy a logika része, mint egy pohár kóla értékének az ára (a sivatagban több, a kólagyárban vagy egy hegyi forrás mellett kevesebb), és a liberális rend kellő robusztussága híján elvileg bármikor meg is történhet, amint valaki olyan kap kellően nagy hatalmat a kezébe, aki az ember(iség) értékét jóval kevesebbre becsüli a megkövetelt áránál (a költségénél). Márpedig a liberális "rend" nem elég robusztus: a gazdasági alapjától eltekintve nem volt képes visszavonhatatlanul megalapozni még a Nyugaton sem a saját kompakt kultúráját és állami rendjét. A liberális "rend" anómiáját ma mindenki a bőrén érzi legalább az életében jelentkező fenyegetések formájában (vö. rizikótársadalom). Valójában egyetlen realitás van, ami maga a modernség definíciója: mindenki harca mindenki ellen, amit az intézmények (és az ambíciók hiánya) legfeljebb korlátoznak -- sőt olyannyira korlátoznak, hogy néha szelíden csak versenynek nevezzük, ami folyik, jóllehet a verseny és az eseti kooperáció gyökerében semmi más nincs, mint a túlélésért és a hatalomért folytatott harc.

Az ember szabad, kiterjedt, korlátozatlan gazdasági értékelésénél ilyen körülmények között nem lehet alkalmasabb alapja az Örök Békének: ez ad egyedül lehetőséget arra, hogy bárki transzparensen igazolja mások és a közössége előtt azt, hogy érdemes a tiszteletre és az elismerésre, magyarul elég magas az értéke, ezért elégedett lehet a saját hatalmával egy közösségen belül, a közösségnek bizonyítottan szüksége van rá, megnyugodhat. Amint azonban bárkit és bármilyen megnyilvánulást -- akár indokoltnak tűnően -- kivonunk a piac hatálya alól és egy másik mércéjét állítjuk fel az elismerésnek, máris legalább két kompetitív mércét látunk az elismerésre, ami a háború eszkalációját hozza. (Ez a háború lehet nagyon apró is, pl. tudományos teljesítmények megítélése körül, egy család szerteágazó viszonyai között stb., de mégis létezik.)

Hobbes saját megoldása persze nem ez volt. Pontosan látta, hogy a liberális anómia nem garantálja mindenki biztonságát és a háború végét. A szuverén azonban, akit ő beiktatott a rendszerbe, a legközelebb egy Carl Schmitt nevű német jogfilozófusnál tért vissza, akinek történetesen Hitler volt a főnöke és kenyéradó gazdája, ma pedig a NER filozófusai vallják. Ezzel együtt Hobbes meglátása a modernség mibenlétéről - és vele a tragikusságáról, amennyiben állandósítja a háborút és árucikké teszi az embert -- a korunkról való gondolkodás alfája és ómegája. Azzal, hogy Hobbes mindennek az értékét - így az emberét is -- a használatának árával méri (a legközvetlenebben úgy, hogy mekkora erőfeszítést teszünk érte/értük, mennyi erőforrást áldozunk rá/-juk, mennyire tiszteljük), aminek a piac csak a legadekvátabb intézményi kerete, a "kizsákmányolás" fantazmagóriáját pedig messze megelőzi logikailag és történetileg is, azt is megjelölte mellesleg, hogy mit ér nekünk egy politikai rendszer vagy egy nemzet. Annyit, amennyit egy egyén, csoport vagy közösség az erőforrásaiból (ideértve a kieső bevételeket is) rá áldoz. Magyarországon a nemzet ma drágább, mint egy működő civil társadalom; a demokrácia pedig sokkal olcsóbb, mint Orbán Viktor akarata. A közgazdasági szemléletet pontosságát azonban hagyományosan két tényező korlátozza: hogy a fogyasztók nem mind (adott esetben többségükben nem) racionális szereplők, illetve ha azok is, a haszonmaximalizációjuk csak rövid távon konvergál a mindenkori szubjektív értékhez. A hosszú távú nyereséget és veszteséget messze nem tudják pontosan beárazni.

Végül még egy mondat: a modernség kritikája meddő. A forradalmaknak - akár etnicisták, akár kommunisták - semmi esélyük. Az anómia marad és értelemszerűen nem lehet legyőzni az anómia alá eső eszközökkel.

A baloldal visszatérő kudarca a szavazótáborának szervezésében és mobilizálásában aligha magyarázható már észérvekkel. Pontosabban az észszerű magyarázattal nem a Fidesz teljesítményének észszerű mérlegelése áll szemben, hanem az észszerű mérlegeléssel látványosan szembemenő, azt háttérbe szorító hit. Amikor a baloldali politikusok észérveket igyekeznek a nyilvánosságba vinni legalább a bizonytalanokat meggyőzendő - amellett, hogy ezek az észérvek visszatérően gyengék, rosszul vannak előadva és csak a választók tört részéhez jutnak el --, eltévesztik azt a regisztert, amely a magyar politikában valamennyire is hatásosnak tekinthető.

Az elitista közelmúltja és a technokrata-fölvilágosító nyelvezete mára a baloldali politika komoly ballasztjává vált. A politikai ma szerte a világon, de kivált Magyarországon az identitások és a hitek körül forog, és a baloldal képtelen identitást és hitet adni a választóinak. A "megszervezés" ezt jelentené, de leszámítva a parlamenti képviselők TV-székházbeli performanszát és a tüntetések egyes felszólalóinak/résztvevőinek szenvedélyes kirohanásait a baloldal nem tud akárcsak érzelmeket és indulatokat se kelteni, ami - az észérvek helyett - elindíthatná a táborát a közösséggé szerveződés útján. És akkor még mindig messze lennének attól, hogy a tábor képes legyen tartósan zárójelbe tenni az értelmét politikai ügyekben, sőt cselekedjen is a hite nevében. (A baloldal egyetlen összetartó ereje jó ideje az anti-orbánizmus, a másik oldal hitének tagadása, ami messze nem elég a győzelemhez.)

Az észérvek mindig egyénekre és az egyének kognitív képességeire hatnak, ami egyúttal el is választják őket egymástól. A legjobb esetben is vitákat keltenek az "egység" helyett. Ezek a viták aztán jobbára terméketlenek is, tehát az égvilágon semmilyen politikai hozadékuk nincs, csak az értelmiség öntetszelgését szolgálják. Értelmiségi igénnyel politikát csinálni a kudarc biztos útja. És ehhez a baloldal nagyon ért.

A Fidesz politikája ellenben nomen est omen a hité. A hit alapú szervezés jóval pontosabban számol a szavazók átlagos képességeivel és igényeivel, plusz a szavazói tömeg nyelvével. A baloldal képtelen lemondani a tömegember neveléséről, és ahelyett, hogy kiszolgálná, meggyőzni akarja. Amikor azt látják, hogy a Fidesz tábora vagy a bizonytalanok irracionális, hazug, álságos szólamokat, de a legjobb esetben is csak féligazságokat kapnak a rezsicsökkentéstől Sorosig és vissza, akkor az első, második és harmadik reflexük, hogy felvilágosítsák a megtévesztett tömegembert. (A tömegember kifejezést az indokolja a mai magyar politikában, hogy a megszervezett választó már a magányában is a tömeg részeként gondolkodik.) Ezt a visszatérően rossz reflexet - a politikában teljesen irracionálisan - képtelenek a politikusai kijavítani és minden szépen halad tovább a kudarc útján.

Nem akarok általános pszichológiai, szociológiai stb. kérdésekbe, se a genetikus-etnicista karakterébe, se a baloldali korrupcióba és kontraszelekcióba belemenni akkor, amikor a Fidesz-hit működését vizsgálom a magyar politikában. A lényege, hogy felülírja nemcsak az értelmet, hanem a tapasztalatot is. Orbán hittérítő, már-már próféta (a világban való kétségtelen erősödése is ezt az ívet támasztja alá), a baloldali szereplők a legjobb esetben is csak politikusok, de valójában csak gyenge értelmiségiek, akik mikrofont kaptak. Orbán olyannyira sikeres hittérítő, hogy a "hegyi beszédeinek" kliséi átjárják a baloldalt is; gúnyolják, de nem ereszt. A fideszes "Hiszekegy" Orbánnal kezdődik, de tágasabb nála, mert sok mindent elbír, amire a személye csak inspiráció vagy sugallat, ezért a fides valóban inkább a Fidesz-univerzumban értelmezendő, amelyben a hívek közötti összeköttetés a Mesteren keresztül létre jön. Egyesíti a kisemmizetteket a megjutalmazottakkal és a szavai tetszés szerint interpretálhatók -- amíg ez a klisék (a dogma) univerzumán belül marad. Orbán hősi tettei csodatételei a az IMF "elűzésétől" és GDP-emelkedéstől a migránsok egyszemélyi távoltartásán át Brüsszel "legyőzéséig" a megváltás transzcendens élményét közelítik a Sátántól belakott Balország ellenében.

A Fidesz-hit kétségtelenül erősebb hit lett mára idehaza, mint a kereszténység, és hozzá hasonlatos funkciót tölt be. Pogány vallásként, amely valamiféle "visszajudaizált" (etnicista) politikai kereszténységre hajaz (nem csoda, hogy kokettál Izrael állam és a zsidó vallás dinamikájával), integrálja a gyengülő kereszténység motívumait (lásd az iménti felsorolást) és legitimáltatja magát vele. De mivel erősebb közösségi, igazi karizmatikus élményt jelent - noha a karizma a korábban gyakoribb utcai jelenetek helyett már inkább csak a második (telekommunikációs) és a harmadik (a közösségi háló jelentette) nyilvánosságban mutatkozik meg - sikeresebb is a nagyobb lelki gyakorlatot kívánó, individualistább kereszténységnél. A Fidesz a politikai Felház, Hitgyüli, az "elit" számára a permanens imareggeli. Nem csoda, hogy a szeretetet és a keresztény humanizmust felváltotta a szimulákrumok iránti hódolat, a pápa vagy az evangélikusok ellenség lehetnek és a magyar püspökök nagy része is leplezetlenül ennek a pogány vallásnak hódol. Amilyen blaszfémikus a párhuzamom, olyan erős a realitása is. Kár lenne nem tudomást venni róla, illetve - ha valakit ez érdekel - nem elgondolkodni a kereszténység rabul esésének okán.

Ezért bár nem akarom túlértelmezni ezt az analógiát, nem is becsülném alá a politikai erejét. Ahelyett azonban, hogy tovább mennék benne (hisz' hol vagyunk még a Húsvéttól). kissé szárazabban visszautalnék inkább a baloldali logocentrizmussal való összevetésére és sokkal nagyobb hatékonyságára. Természetesen, mint minden hitet, ezt is elérheti és eléri majd a hanyatlás. De addig még sokat fogunk szenvedni - hittel vagy hit nélkül - a hamis prófétával szembeni gyengeségünk miatt.

Orbán Viktor és barátai pénzzé tették az országot. Mivel ez működik nekik, most azt hiszi, pénzzé tehetik a családok életét is. Pénzért szülnek majd "az asszonyok", mert szerinte minden megvehető, a születés is. Orbán közben maga a legnagyobb gátja a gyerekek megszületésének azzal a mérhetetlen bizonytalansággal, amit az országban kelt. Miután a szeretet és a családok jelentette biztonságot kihúzta a fiatalok alól, most pénzzel akarná betömködni a réseket az általa mellesleg szent intézménynek aposztrofált családban. Szerdán stadionokat épít, csütörtökön családokat malteroz. Éppen ennyit ér Orbán felfogása szentségről, szeretetről, gyerekekről.

Minden megvehető. És ahogy szerte a világban születnek az érdekházasságok, Magyarországot majd ellepik az érdekgyerekek. Akik felnőve jóval nagyobb eséllyel fogják tapasztalni a többieknél, hogy valami nincs rendben az életükkel. És majd valamikor a serdülőkorukban ugyanezek azt is megkérdezik a szüleiktől (ha még együtt lesz egyáltalán a család): miért is vagyok a világon? És mi is lesz a válasz? Szja-mentességért, lányom.

Nem tudtátok? A gyereket az államnak szüljük. De, all's well that ends well, a vége úgyis a nemzeti lombikprogram lesz.

Éktelen rombolás zajlik a nemzet nevében. Az ember győzi kapkodni a fejét, hol nyit új frontot az őrület. Egy klikk hatalmi és gazdasági céljaiért felszámolja a józan ész és az erkölcsök maradékát, miután a szabadság már régóta a rezsimmel való egyetértés szabadságára korlátozódik. Soha rosszabb évet, csettint hátradőlve a Nagy Inszeminátor és a sarokba hajítja Atwoodot.

A kettes matekosok fellázadtak és demokratikusan (többséggel) eldöntötték, hogy a számolás nemzetietlen ügy és minden rendes embernek elég a tíz ujj az élethez. Egy liter tej meg három zsömle, az négy.

Ki tudja, jó esetben milyen eszetlen méretű kognitív disszonanciát kell áthidalnia egy akadémikusnak, hogy a burzsoá tudomány hóhérává szegődjön, nyilván egy diktatúrában! Egy kicsit mindig érdekelt ezeknek a lényeknek a lelkivilága: a ressentiment minden, az önbecsülés semmi. "Sorosista elemek" vannak az MTA-n, főleg a Humán Tudományok Kutatóházában -- mondja. Az, elvtárs, amit csak akarsz.

Az emberi átlag természetesen semmit nem fejlődik lényegi tekintetben, azaz ami az erkölcsi rendre való képességét illeti. A felvilágosodás semmit nem hozott ezen a téren, csak újabb kihívásokat (challenges), amennyiben hatékonyan pusztította a rend intézményeit; a tömeg és a radikális relativizmus ("az egyetlen igazság a hatalom") pedig befejezte a természeti rend dekonstrukcióját -- nincs ebben semmi kiváltképp jobbos, ellenben van minden. Ami a tudományt illeti, az maga dolgozott a legtöbbet a saját felszámolásán, először is azzal, ahogy megszabadította magát az erkölcs kötelmeitől és az Ember vonzásköréből. Az Ostoba Társadalom pedig kéjjel lázad föl az elidegenedett, reduktív értelem ellen, miután sokáig és egyre inkább kisemmizve érezte magát belőle. Az Ostoba Társadalomhoz csatlakozik most az Ignoránsok ide-oda csapódó cohors-a, amely úgy vélekedik, hogy minden túléltünk már, tehát ezt is túl fogjuk. A tudomány -- mondják -- valójában néhány egzisztencia ügye (ha egy kicsi igazságuk van is, ezek az egzisztenciák azért érnek valamit), és mit nekik a mások egzisztenciája! Az Ignoránsok nem becsülnek semmit, csak ami a sajátjuk. Ezért elküldik a gyerekeiket Glasgow-ba meg Berlinbe.

Család- és nemzetkutatás lesz meg alkalmazott tudomány (leginkább gépészet és technológia). Lesz harminchét gépész akadémikusunk és egy nyelvész. Filozófus nem lesz. Kutatási projektek ugyanilyen arányban. Vas- és acél országa posztmodern domina rékliben. Az ország lezüllesztése valami hátsó-kongói zombitenyészetté, amelyben minden és mindenki a hadúr vacsorájává válhat, alighanem visszafordíthatatlan. Sokféle motívum adja szorgos népünk alá a vastrónt.

Nem vigasztal minket, hogy már öt éve mondjuk ezt azon az alapon, hogy a legfőbb hadúrnak azóta nincs politikai exit stratégiája. Nem vigasztal minket, hogy az ellenzékkel -- benne nyájas arcú társutasokkal, akik egyszerre nincsenek tisztában a nácik és a parkolási társaságok differentia specificáival, de leginkább csak folyamatosan hebegnek-habognak, kvázi hebegés és habogás az életük, ezzel ma az ellenzéknek vezetőjévé lehet válni -- a magunk szerény módján már leszámoltunk, míg nem huszonnyolcadszor élvezhetjük végig újra a show-t, ahogy az ellenzéki szavazók az MSZP vélhetően Pintérhez bekötött szárnyába és a P-be vetik minden bizalmukat, majd törvényszerűen újra elvéreznek hitükben. Mindez -- a lásd, a tudás -- nem vigasztal minket. Sokkal inkább vigasztal az a tudat, hogy a Kárpátok bércei alatt semmi sem változott -- ezért antikváriusként nem maradtunk le semmiről -- ahhoz képest, amikor jó emlékű Pécselyi Király Imre így rimánkodott négyszáz éve: "Magyar, kérlek téged, hadd el a prédálást | Országunkban való szörnyű nyúzást, fosztást" stb.

Türelem, Imre drága! Ölelj kebeledre minket! Kortársaid vagyunk és semmivel se bölcsebbek.

Hát van még egy ország Isten szabad ege alatt, amelyhez képest a svájci kakukk kiszámíthatósága legalábbis ergodelméleti kérdés?! Tanulságok nincsenek. Csak száz- meg százezernyi halott.

Bauer Tamás, nagyra becsült liberális közíró, egykori politikus azt írja az ÉS mai számában, hogy a Jobbikkal azért nem szabad összefognia a "demokratikus baloldalnak", mert szélsőjobboldali párt, hiszen Ander Balázs parlamenti képviselő "cigányozott". Ehhez idézi Ander felszólalását, amit nem másolok ide, de -- néhány szót kiragadva ebből -- "gettósodó területekről", az integráció nehézségéről, "önszegregáló antikultúráról", állami kényszerről beszélni szerintem nem cigányozás, a "Kolompár Dzsenifernek juttatott gender szakos diploma" pedig nagyon ízléstelen (bár egy kicsit azért humoros is), talán cigányozás is (bár ennek a szemantikája nyilván változik az ország kulturális hot spotjai szerint), de nem szélsőjobboldaliság. Nekem van szerencsém életvitelszerűen ismerni egyszerre Bauer (meg a budai jobboldal, meg az angliai gyárosok meg a svájci bankárok meg a globális tanácsadók usw.) közegét a győr-soproni, szabolcsi és hajdúsági gyári dolgozóéval stb. -- mondhatom, teljes életet élek --, és tanúsítom, hogy szegregáció, lenézés és diszkrimináció mindegyik közegben van. Olyan is van, nota bene, hogy a fehér embert oltják le. Kérem, engem is szegregálnak a BAE Systems board roomjában meg az East India Clubban. Van ilyen. Oszt mégse nevezném egyiket se par excellence szélsőjobbos közegnek. Az emberek minden körülmények között megkülönböztetik magukat idegenek (betolakodók, felforgatók, a mások) kárára, védendő a biztonságukat, megszerzett pozícióikat és/vagy a privilégiumaikat. Fogadni mernék, Bauer is ezt teszi a maga élethelyzeteiben: felhúzza a kerítéseit, megmagyarázza magának a privilégiumait. Nem csoda: a doktriner nyitottság adott esetben az öngyilkosság egy szubtilisabb fajtája lehet.

Bauer olyan képet közvetít a toleráns, liberális, progresszív, esélyegyenlő világról, ami a valóságban nincs, bár kétségtelenül sokan beszélnek róla (ti. program, ideológia): amelyben a bárány a farkassal hál, miután leütötte (=progresszivizmus). Nos, a világ nem így megyen. Tetszettek volna jobban fölvilágosítani, akkulturálni, integrálni eszdéeszként. Nem most elkésve "demokratikus-humanista normarendszerezni".

Biztosíthatom Bauer Tamást, hogyha cigányozni szélsőjobboldali, akkor az ország nagyobb része szélsőjobboldali. Nem azért, mert cigányokat irtana, hanem mert erős sztereotípiái vannak -- és nem csak a cigányokkal szemben, hanem általában az életben maradáshoz! Ez a szegények és a hátrányos helyzetűek keresztje: nem jutott el hozzájuk Kant meg Teilhard de Chardin két alapítványi támogatás között, hogy kedvet ébresszen a nyitottság iránt. Itt csak az élet van. És közben mindenkinek a saját intoleranciája: a populistáké a kocsmában, a haladóké a pezsgős fogadáson, mindkettő politikát csinál belőle, aztán egymás intoleranciájára fintorognak. Megint csak, lehetett volna ezzel eszdéeszként kezdeni valamit úgy oktatásilag, mint gazdaságilag. Akkor is itt volt, azóta se lett nagyobb probléma a cigányozás. (Amint látszik, elválasztom a szélsőjobboldaliságért valóban felelős etnicizmust a cigányozástól. Az utóbbi azelőtt is létezett, hogy az etnicizmust a Fidesz alaposan felmelegítette volna.)

A fentebb említett hátrányos helyzetem a legtöbb olvasó számára dekódolhatatlan helyeken persze nem vethető össze a cigány népességünk egzisztenciális, kulturális válságával és a modernségből való kirekesztettségével. Nyilván, nem vagyok amorális vagy hülye. De -- amiért e cikket írtam -- egy hipotetikus, a társadalom töredéke fejében élő normákkal diszkvalifikálni egy pártot a vele kongeniális magyar valóságból richtig az a fajta abortív ellenzékiség, ami Bauer egykori pártját annyira antipatikussá tette és nagyon helyesen sírba vitte. Bauer egész cikke egyszerűen irreleváns. Sőt, vicces. A világ sokkal képlékenyebb, megbocsátóbb, kegyetlenebb és érdekesebb, mint a baueri ideológia.

Nos, tegyük fel, a Jobbik túléli a NER által kirótt egymilliárdos büntetés hullámait -- amely büntetés, elnézést, világos jele annak, hogy melyik az ellenzéki párt Magyarországon --, a Jobbikkal Orbánt dönteni kisebb megalkuvás lesz nagyon sok szavazónak, mint a maszoppal, Gerivel vagy a Ferivel. Van ez így. Mások vagyunk. Tessék csak először azt a döntést elvégezni, utána majd le lehet szalámizni a nácikat! Nélkülük ugyanis ez nemhogy 2030-ban, de se Bauer életében, se az enyémben nem fog megtörténni. Szóval, joúúú lenne egy más logika, mint az évek óta unalmas, sehova se vezető libbant fecsegésé.

Ui. Bauer tudhatná, hogy a Jobbik kétségbeesetten igyekszik középre húzni már két-három éve. Ebben akadályozni nemcsak unalmas, hanem végtelenül rövidlátó is.