1000 leütés

Állítólag a miniszterelnök győzni megy Brüsszelbe és megint leveri/leverte -- másképp, magyaros furfangra tanítja -- a nyugati operetállamokat és a Soros-fiúkat. Az Orbán-hívek ünnepelnek, megint sikerült.  

Sikert sikerre, győzelmet győzelemre halmozunk. Nem sokkal ezelőtt az Orbán-hívek azt ünnepelhették, hogy a magyar kormánynak sikerült felvennie 2,5 milliárd euró (ma még csak kb. 900 milliárd forintnyi) hosszú lejáratú hitelt. Csodás, elvitathatatlan sikere ez a magyar népnek (az államadósság 88%-on, a mostanságra annak idején -- amikor még nagyon ment az álmodozás -- beharangozott 50% helyett, a különbözetet forintosítsa, aki akarja, de elárulom, sok: ma az álmokból már csak a sikeres eladósodásra futja 35%-kal elromlott forint közepette).

Mit is ünneplünk még? Hát mindjárt itt van, hogy a magyarországi a világ második, harmadik legrosszabb COVID-halálozási rátája. Ünneplendő? Természetesen. Sokkal rosszabb is lehetne, ha nem védekeznénk olyan sikeresen (ezen a fronton is). Jó, van még x ezer lélegeztetőgép, amin valakik meggazdagodtak (pusztán a magyarok védelmében persze), de már a kutyának se kellenek, mert 1. nincs személyzet, hogy üzemeltesse őket, 2. ma 600 körül van használatban, innen lehet érzékelni az arányokat, azaz még harmincszor ennyi van ("lezsírozva"), hacsak nem adtuk át azóta egy részüket a baráti Azerbajdzsánnak és Gabonnak (ehhez lásd a Kabaré c. film megfelelő jelenetét), 3. az invazív lélegeztetésről azóta kiderült, hogy inkább ne... mert a kiszivárgó kórházi jelentések szerint 80-90%-ban (!) meghalnak bele a páciensek (well, de főleg a menet közben beszerzett fertőzésekben). De nem baj, nem is költünk -- mert nem kell -- már annyit az amúgy is európai színvonalú magyar káslerügyre se; miközben 50 milliárdot a kormány egyébként is adott, lám, jutott közben 140 milliárd sportra plusz a szombathelyi stadion megvételére is (amit a város nem tud fenntartani). Mi ez, ha nem az erőnk újabb bizonyítéka?

Mit is ünnepeljünk még, fideszes barátaim az Úrban? Nem akarok ennél a két hétnél jobban hátrálni az időben, mert a blog eddigi 360 megabájtja se volna elég a sikereink dicsőítésére. Mindenesetre látványosan összeköti ezeket egy dolog: a furfang.

Magyarország nem azt ünnepli, hogy -- mondjuk -- űrrakétát küldött az univerzum szélei felé. Még csak nem is azt, hogy feltalálta a COVID-vakcinát. Nem azt, hogy az oktatási rendszere világhírű és az 5-10 elitiskolán kívül is minden magyar gyermeket jól fizetett, autonóm, hozzértő tanárok tanítanak jól felszerelt oktatási intézményekben és három egyetemünk is benn van a világ legjobb százában. Nem a tőkekivitelünket ünnepeljük, ami a magyar technológiát és tudást kamatoztatja a világ 200 országában. De még csak nem is azt, hogy tíz év alatt minden régióinkat kimenekítettük legalább az EU legszegényebbjei közül, vagy hogy a nyugdíjasaink viszonylagos létbiztonságban élhetik az utolsó évtizedeiket (ezt már csak a születéskor várható élettartamuk miatt sem). Nem ilyen földi hívságokat, ó, nem. Mi nem ilyen sorosbitang mérce szerint élünk! (Jó, explicit nemzeti -- azaz xenofób, passzív-agresszív mintájú -- kultúra se nagyon kél Demeter Szilárd körmei alatt, de azért várjuk ki! A liberálisoknak is volt rá száz évük és akkor még Kun Bélát és Rákosit nem is számoltam. Csak Sorost.)

Hanem ünnepeljük, hogy sikerül újabb ezermilliárdokat kiverni, kiügyeskedni, kizsarolni -- a nyugati adófizetőkből. A magyaros furfangot. Fogalmam sincs, hogyan, de bevetettük és megint meghozandó(nak látszik) a megérdemelt gyümölcsöt (ide Vörösmarty illik). A furfang jegyében a magyar fideszes öntudatos kullancsként ássa bele a fejét mások bőre alá és gajdol és sivalkodik perverz teljesítményének sikere láttán. Az ország tehát mostantól még inkább nyugati tőkéből és nyugati közpénzekből él, meglehet a fideszes észjárás szerint ez jogos ellentételezése az innen elvitt (tkp. kilopott) nyugati profitnak, ergo győztünk.

Közbülső népnevelő jegyzet a profithoz. Egy, a profit az olyan, hogy azé, akié a tőke. Nem a másé, nem az államoké és főleg nem a politikai vezéreké. Kettő, a fideszes szavazó láthatóan (nagy többségében) nem maga akarja megszerezni itt a profitot a saját eszével és tudásával, hanem hőzöng a mások befektetett pénzének nyereségét észlelve és magának követeli azt (amiben van egy szemernyi igazsága, tudniillik, elég sok adójába került idecsábítani azokat, akik ellen majd hőzöngeni fog, de hát valaki mégiscsak idecsábította őket, mert úgy érezte, jó lesz az neki, a csábítónak, és valamelyest a fizetett dolgozóknak is -- sajátos triplacsavar az élet).

Mindazonáltal a fideszes szavazónak az állammal kapcsolatos perverz teljesítménymércéje nyilván aszerint csúszkál, hogy mit mond éppen a fideszes szavazó vezére (az, amelyik a külsőjéből vezérel, vö. József A.). Olyannyira úgy csúszkál, hogy a fideszes szavazót az se érdekli, mennyi az annyi. Hogy valójában mi lesz a (nyugatilag hajtott) GDP-növekedésből. Mi jut neki ebből. (És vele szemben mi az egyre éhesebb politikai gengnek.) Az a lényeg, hogy "mi" győztünk, ahogy a méltán elismert Varga miniszterasszony máris elébe futott az eseményeknek. Az Orbán-hívőnek főleg a győzelem érzése kell, a haszna -- önzetlen, igaz magyar módján -- nem annyira. (Közben arat a halál a kórházakban, de hát a halálhoz is hozzá lehet szokni, van kockázatosabb létállapot is ennél: pl. bátornak, okosnak és értékteremtőnek lenni. Most éppen a halálhoz vagyunk hozzászokóban, ami a civilizáció feladásának egyik fontos ismérve.)

Az orbánista önfeledten ünnepli a törzs győzelmét az egyébként szintén magyarul beszélő másik törzs fölött, miközben mindkét törzs három perc alatt fonnyadna el, ha nem lenne (most ne firtassuk, milyen) nyugati érdek a táplálásuk. Tehát -- ha egy pici rendet viszünk itt a gondolataiba -- az Orbán-hívő úgy hőzöng a szuverenitás mellett, hogy közben vágyja a Nyugat béklyóit és ostorcsapásait. Speciális magyar szado-mazo játék ez, amiben mindkét fél mi vagyunk és magunkkal játszunk a saját politikai gengünk megelégedettségére. Álmok álmodói, nyunyókák, világra szóló magyarok, majd csak mindig lesz valami, nemde, ahogy eddig is volt?

Arra a fajta nevelődésre jó lehet az európai politika bárki számára, hogy lássa: milyen vegyesen nulla vagy amorális alakok irányítják a nemzetek és az unió sorsát Johnsontól von der Leyenen és Macronon át természetesen a minden szempontból kirívó Orbánig. Ez talán néhány honfitársunkat közelebb viszi a kooperatív individualizmus előnyeinek felfogásához, az önbecsüléshez és az önfejlesztés fontosságának elismeréséhez (hogy a hülyék és gazemberek hatásának a lehető legjobban tudjon ellenállni a saját és a családja élete védelmében).

Az önvédelem "első vonala" tehát a helyzet felismerése: senkinek sem lehetsz olyan fontos, mint önmagadnak. Ezzel összhangban: senkivel szemben nem vagy annyira felelős, mint önmagadért. A helyzet egy picit megváltozik, amikor saját családod alapítasz. Ekkor a fontosság és a felelősség kiterjed a családodra is, de nem szolgálhatod és nem védheted meg a családodat anélkül, hogy már előtte és mellette ne vennéd komolyan azt, hogy hogyan lehetsz ebben a leghatékonyabb.

Az önmagadért (és a családodért) való felelősség kulcsa az életed, a megélhetésed és az erkölcsi rended másoktól (legfőképp pedig a nemzettől és annak kormányától) való sikeres védelme. Ha az életedet a kiküszöbölhetetlenen túl is a kormánytól vagy a nemzettől teszed függővé, miközben ezekre a befolyásod minimális (gyakorlatilag nincs), a döntéseik viszont gyökeresen megváltoztathatják az életesélyeidet, akkor nemcsak felelőtlenül, de ostobán is jársz el a magad és a családod szempontjából.

Ezért mindenki akkor teszi jól, ha úgy készül fel az életre, illetve úgy változtatja folyamatosan az életstratégiáját, olyan opciókat hoz létre és úgy él, hogy a lehető legjobban csökkentse a kormány és a kollektívumok életére gyakorolt hatását.

Végső soron persze a kivándorlás mindent megoldhat (leszámítva, hogy mindenképp egy másik, meglehet jobb, hatalom alárendelésébe kerülsz), de ha valakinek hozzátartozik az élete teljességéhez a saját nemzeti, nyelvi és szokásközegében való élet, akkor individualizálódjon, illetve teremtse meg ennek a feltételeit!

A feltételek kialakítása jó esetben már az ember saját szüleinek tanácsára, unszolására vagy kényszerével elkezdődik. Iskoláztatás, szemléletmód, értékrend, kutúra, viselkedés. Ha nincs ilyen szerencséje, akkor az embernek a saját eszére kell hagyatkoznia és végső soron olyan pályát választania, ami versenyképes, független, remélhetőleg alapvetően erkölcsösen lehet űzni és adott esetben mobilis.

Az individualizáció értéke talán megnő ezekben az években a magyarok értelmesebb része számára és ezek felhasználják az Orbán-rezsimben nyert (rossz) tapasztalataikat a saját, vagy ha az már nem megy, legalább a gyerekeik megfelelő terelgetésére.

__

PS.:

Kétmillió magyarnak ennyi jut: élelemre szűk 1,5 euró, ha éppen erős napja van a forintnak. (Már rég volt.)

A KSH szerint havonta fejenként 27 100 forintot költöttek átlagosan a magyarok élelmiszerekre és nem alkoholos italokra -- ebből a kereseti statisztikákkal, termékenységi rátákkal, a mennyiség és a minőség árhatásával számolva 20 ezres (!) medián körüli összeg jöhet ki, azaz ennyit vagy ennél kevesebbet költ a társadalom fele havonta fejenként átlagosan élelmiszerre. De persze a KSH valamiért már évek óta nem számol mediánt. "A legszegényebb kétmillió magyar fejenként havonta 15 766 forintot költött tavaly. Ez napi 525 forint, ami még akkor is nagyon kevés, ha hozzátesszük, hogy a legszegényebbek között sok a nagycsaládban élő és a gyerek. Ételre-italra a leggazdagabb ötödben havi 39 750 forint jut fejenként. Ráadásul az olló is nyílik: a legszegényebbeknél ez 2,2, a leggazdagabbaknál 3,1 százalékos növekedést jelent. És ha ehhez hozzátesszük azt, hogy az élelmiszerek ára tavaly ennél nagyobb ütemben, 5,9 százalékkal nőtt, látjuk, hogy ez együtt mit jelent: sokan az ételeken spóroltak."

Az önmagában is mellbeverő átlagadat így szépen elvész a háztartások fogyasztási egyenlőtlenségében (gyakorlatilag a két felső tized él csak az európai átlaggal összemérhető színvonalon).

Látszólag más. Hallom, hogy 3-4 illusztris NER-es az 1 milliárd euróval kistafírozott Matthias Corvinus NER-káderképzőben bölcselkedett. (Ezt közvetlenül azután hallottam, hogy az is kiderült, hogy a keresztény-nemzeti kormány --  miért ne nevezzem így, idézőjelek nélkül, ha se az egyházakat, se a népünket nem zavarja -- 50 milliárd plusz forrást biztosított az egészségügyre, ezzel szemben 140 milliárdot adott sportra a vírus megjelenése óta. Kvázi zavartalanul folyik a kormányzás. A halálozási ráta csak ne érdekeljen senkit.) A Telex beszámolója szerint az szóban forgó esemény apropója Orbán Balázs -- MCC-gondnok és olajozott rendszercsavar -- könyvének megjelenése volt, “A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye” (Istenem, ne hagyj el!), aminek a borítóján a csodaszarvas olyan egyértelműséggel áll napfelkeltében a budai Vár előtt, mint Mercedes a rendes NER-káder csokos villája előtt. Mint kiderült, ez a 21. század felemelkedő magyar államát kívánta megjeleníteni, a csodaszarvas ugyanis “annak a jelképe, hogy felismerjük, hogy valójában kik vagyunk”, mik az erősségeink és gyengeségeink. Orbán (B.) szerint evidensen csodaszarvas vagyunk (különösen azok ott az 525 Ft-os kvótával), de azért majd én mindjárt elmondom a magánvéleményemet is erről, henem fokozzuk még előtte egy picit. Közben ne feledjük, bármilyen nehéz, hogy csupa gerinces, okos hazafi beszélgetett itt a publikum előtt, erősen ügyelve arra, hogy szakmai és nemzeti érdekű beszélgetésnek tűnjön, ami egyébként csak az Orbán (V.) iránti lojalitásuk mértékében eltérő rovott múltú közpénz bulímiások rendszerapologetikus esztrádműsora volt a jelen és a jövő közepes senkijei előtt.

"Azzal kapcsolatban, hogy a politikában sokszor a kíméletlen és akár erkölcstelen döntések hozzák meg a sikert, az ünnepelt szerző azt mondta, hogy a hatalom egy utazás, és csak a végén derül ki, hogy jó emberek maradtunk-e. Nehéz döntéseket kell hozni, nagyon nehéz megítélni, hogy mi az igazságos döntés adott helyzetben. Mint hozzátette, a végén azért majd kiderül." Tehát ami kíméletlen és erkölcstelen, az még lehet igazságos (Orbán úr szerint), de meglehet, ez annyira komplikált, amit legföljebb csak néhányan képesek egy adott pillanatban átlátni (pláne megreszkírozni), a többiek meg szépen reménykedjenek, hogy az 1 milliárd euróval stb. vezetője és az ő vezetője (az ember, akinek semmi köze a hatvanpusztai majorsághoz, Mészáros és Garancsi pénzügyeihez, a veje meggazdagodásához, hanem csak a maga puritánságában -- lásd Kármelita -- szolgálja az Ő népét, most éppen százmilliárdoktól és ki tudja mitől még fosztva meg Árpád sarjait az EU-val "csatázva") a sorssal összhangban cselekszik és olyan súlyos igazságosságot képvisel, ami a nyilvánvaló (nem is nagyon tagadott) kíméletlenségét és erkölcstelenségét is ellensúlyozza majd (ah, mi mélysége a bölcselet kútjának illen ifjú emberben!). A bizalmam határtalan a sorsban, de azért megelőlegezném a saját véleményemet már most, ha tűrné a nyomdafesték. Közben még mindig ne feledjük, bármilyen nehéz, hogy csupa gerinces, okos hazafi beszélgetett -- cserélt eszmét! -- itt a publikum előtt szépen zakóban, mind fontos pozícióban, ki újraaktivált ménesgazda, ki passzivált alkotmánybíró, ki leszerepelt EU-biztos meg egy emberi arcát az orkékra cserélő kancellár, mintha az erkölcsi világunk intakt volna.

“Aki nem érti az elmúlt száz év magyar mozgásterét, politikai lehetőségeit, az képtelen ma cselekedni” - szól bele ezen a ponton a ménesgazda, a távlatos vásárhelyi gondolkodó, Áfész-stratéga (akinek se kastélya, se dohánya), alig észrevétlenül beleradírozva a perzsába a még sáros gumicsizmáját. Hadd segítsek: a magyar mozgásteret vegyesen inkompetens és erkölcstelen gazemberek jelölték ki már akkor is, akik úgy tettek, mintha lenne mozgásterük azon túl, amit a józan ész, a reálpolitika és egy nép szolgálata egyébként diktálna, és ezért visszatérően feláldozták magyarok százezreit a különböző vágóhídakon. Ma is így van, szordínóban. Az ország legpotensebb hagyománya az önsorsrontás és aztán a passzív-agresszív önhergelés, közben a racionális építkezéssel szembeni utálkozás és a törvényszerű tovább süllyedés. A vér (még) nem patakzik, csak a pénz hömpölyög innen (tőlünk) oda (ahol az urak csücsülnek és beszélnek), de az erkölcsök és a tehetség ugyanaz itt is (szerény), ott is (a gazembereké). Így juthattunk oda közös akarattal, hogy ebben az országban az igazságnak semmi esélye, a Nyugat ellenség, az országot nemzeti kánya, nemzeti féreg és nemzeti kígyó marja a választott és választatlan képviselőink személyében, a nép meg várja a csodát.

"Ez egy sokkal erősebb ország, erősebb nemzet, mint 2010 előtt volt” -- nyugtázza a vidéki ember és a csizma talpa már közel nett. A nagy fenét, Sir. Tán még sose voltunk ilyen gyengék. Sose volt még, hogy a magyar nép egyszerre romlott volna erkölcsi normáiban, jogrendjében, életlehetőségeiben, szövetségesei számában, az uralkodó rétege minőségében, saját öntudatosságában és reményeiben. Ez a nép mély válságban van és csak a Jóisten tudja, hogy fog kikeveredni belőle, ha egyáltalán. Tíz éve szorgos munkájával “eljutottunk ide, és nem tudjuk, mi lesz a megoldás” -- bölcselli az orkképű (ha nem is egészen ebben az értelemben), és ez így jó befejezésnek.

A mindenkori német kormányok a XX. század második harmadától leginkább "lojális hátországként" kezelik Magyarországot, amelynek geopolitikai, gazdasági és valamennyi -- történelmi megalapozottságú -- kulturális jelentősége van számukra. Magyarország a közép-európai német túlsúly és ezen keresztül a kontinentális nagyhatalmi státus egyik biztosítéka, a legfőbb értékünk e felfogás szerint az ország politikai lojalitása, a kényelmes logisztikai pozícióban lévő munkaerőpiaca és az állam rendje (társadalmi békéje). Orbán az utóbbi kettőt garantálja a németek számára, miközben az előbbiben "tamáskodik", az orosz és a kínai érdekszféra felé történt nyitással kihívást is intéz ellene.

Orbán minapi kijelentése, hogy a németek többet nyernek Magyarország EU-tagságán, mint amennyibe ez kerül nekik, megközelítően igaz. Nem tudom itt pontosan kiszámolni, mennyi az annyi, de a gyakorlat elég világos. A németek -- éppen a gazdaságuk mérete, versenyképessége és a tőkeexportjuk okán -- valóban "az egységes piacnak nevezett európai gazdasági rendszer nettó haszonélvezői." Ugyan nincs közvetlen kapcsolat az EU-befizetéseik és "az egységes piacon megtermelt profitjuk" között, aminek Orbán szerint "egy részét adják vissza a többi tagállamnak az Európai Unió költségvetésén keresztül, aminek nagyobbik része [viszont] ismét náluk szokott kikötni", de a német államrezon nagyjából így működik. A közös devizán, a tőke, az áruk és a munkaerő szabad áramlásán, de a politikai intézményrendszeren belüli formális és informális hatalmukon keresztül is a németek az elsődleges irányítói és egyszersmind hasznonélvezői az EU-nak. Az EU a német gazdaságot erősíti a leginkább (a többi nemzetgazdasághoz mérten) ahhoz képest, amilyen a helyzet vámhatárok között, de akárcsak egy tisztán gazdasági tömörülésben lenne (politikai erő nélkül).

Közben a magyar GDP-t és a külkereskedelmi többletet a német működő tőke jelentősen megdobja ugyan, de ez nagyon sokba kerül a magyar adófizetőknek a kifizetett "munkahelyteremtési" és "letelepedési" támogatások, a közmű- és az adókedvezmények miatt, és nincs az a közgazdász, aki ki tudná számolni, hogy egy-egy -- elsősorban az állami támogatások és a munkabérek relatív alacsony volta miatt versenyképes -- jellemzően kis hozzáadott értékű összeszerelőüzem idetelepülésével mennyit nyer a magyar társadalom (ahhoz képest, amire ezek hiánya szorítaná rá).

Sokkal világosabb ellenben, hogy a Merkel-kormány (saját nemzeti érdekei diktálta) Orbánnal szembeni kitartó megalkuvása és elnézése miatt a hozzánk érkező EU-s pénzek a miniszterelnök familiárisi hálózatában landolva egyértelműen a NER-t olajozzák és ezen keresztül a nemzetet gyengítik (nehezítve a felzárkózását és a versenyképességhez szükséges intézmények, normák, tudás és gyakorlatok rögzülését). A németeket bírálni Orbán részéről ezért a cinizmus egyik csúcsa: hiszen ha a németek általában sokat nyernek Magyarországon, akkor ennél (arányosan) sokkal többet nyer Orbán és környezete a németeken (közben nem mellesleg pusztítva azt a nemzetet, amelynek az alkotmányára felesküdött és a javáért dolgoznia kellene). Ha "súlyos hipokrácia, ha egyes német politikusok azt várják tőlünk, hogy ezért még hálásak is legyünk", akkor Orbánnak minden egyes nap térdre kellene esnie és hálát adnia azért, hogy ez a hipokrácia egybeesik az övével. Orbán elsődleges (anyagi és hatalmi) érdeke, hogy a németek "rajtunk gazdagodjanak". A németek a hazai érdekeik és a Magyarországnak biztosított hagyományos szerep okán a második legfontosabb tényezők az Orbán-rezsim fenntartásában.

Az első -- és vele a végső felelősek a helyzetért, ne legyen kétségünk -- mi magunk vagyunk. Bízzunk benne, hogy a németek (szűken értelmezve a német kormányzat és a német befektetők) hűvös rációval kezelt nemzeti érdekei előbb-utóbb Orbán ellen fordulnak (bármennyire harcol is az utóbbi a kitüntetett gyártói helyzetünkért és itthoni politikai dominanciája -- a "rend" -- fenntartásáért), és ez egybe fog esni a magyar társadalom lassú eszmélődésével, amivel végre elindulhat egy fenntarthatóan eredményes rendszerváltás a saját jogunkon, a saját tapasztalatainkkal és a saját kompetenciáinkkal.

PS.: Az EU-n kívüli Magyarország értelemszerűen fenntarthatatlan. Ha már konkrétumokról (és egyesekben konkrét félelmekről) van szó, se Oroszországnak, se Kínának nem fűződik finanszírozási érdeke hozzánk (az előbbi nem is lenne képes ilyesmire, az utóbbinak túl jelentéktelenek vagyunk), főleg nem annak következményeivel, amit az EU-val való feszültség és az EU válaszul gyorsuló tömbösödése jelentene. De még mielőtt idáig eljutnánk, már az EU-kilépés hosszú folyamatának első lépéseinél csődbe menne az ország, a helyettesítési hátárrátánk (kb. a hasznosságunk -- az az ár, amennyiért még megéri ide beruházni és amin túl már más országokat keresnek a befektetők) megállíthatatlanul zuhanna, ahogy a valutánk is, velük a tőkeellátottságunk és az életszínvonal, a polgárháború kb. azonnali volna, további százezrek hagynák el az országot. Ez nem Nagy-Britannia, kérem, ami túl tud élni, ha veszteségek árán is. Valójában Magyarország külpolitikai mozgástere -- az utóbbi napokon látszik -- pontosan annyira korlátozott, mint mindig is volt a modernkori történelme folyamán; Orbán egyik szemfényvesztése, hogy ennek az ellenkezőjét akarja eladni a híveinek, ezzel is rombolva a józan ész esélyeit idehaza. 

Piaci kofa: szembejön veled egy ügy és rászállsz. Elmegy, rászállsz a következőre. Eladnád magad és az ócska portékádat, de csak nem megy. Nem akartam durvábbat írni, pl. a légy meg az anyag kapcsán, mert nem.

Az az olcsó örömködés, ami nemcsak a FB-társadalomban, hanem az ország vezetésére magukat képesnek látó ellenzéki vezetőktől (első- és másodvonal) folyt kivált tegnap a Szájer-ügyben, előtte meg a Demeter-ügyben, nos, kiábrándító. Elképzelem, amint Churchill, Adenauer, de Gaulle vagy Thatcher ezen a nívón ragadták volna meg az országuk akkori válságát, vajon fennmaradt volna-e a nevük a történelemben. A mi válságunk nem véres, nem világrengető, mint egyiküké-másikuké volt, de más szempontból mélyebb, elhúzódóbb és bonyolultabb.

Egy dolog -- maradva az utóbbi hazai ügyecskénél -- Szájer kettős élete. Egy másik -- ha a szégyellnivaló politikai szerepjátszását is nézzük -- a hármas élete és a lebukása fölötti politikai lényegű káröröm a publikum szintjén (felejtsük most el az öncélú buzizást a "liberálisok" háza táján); de ezektől különböző (színvonalú) dolognak kellene lennie annak, ahogy egy mély válságban lévő nemzet vezetésére aspiráló politikai vezetők kezelik a helyzetet. Azok a pártvezetők, akik képtelenek politikai fogást találni Orbánon, mert nincs hozzá világképük, erkölcsi súlyuk és verbális tehetségük, eddig is folyamatosan Orbán hibáiból és bűneiből akartak várat építeni maguknak -- hasztalan. Az alapozásig sem jutottak még. Most se fognak. A hangosabb sikerük oka a nagyobb hiba. Nincs szó Orbán istenítéséről, látom a folyamatosan nehezített pályát, amit épít, de azt is látom, hogy nem ez az ellenzéki győzelem fő akadálya, illetve ha közös listával stb. végül legyőzik, láthatóan végképp hatalomtechnikai ügyekre redukálódik a magyar politika értelme az egyik és a másik oldalon is, mert sehol sincs nemzeti érdekű tudás és akarat. Legföjebb azt lehet nagyjából tudni, hogy a mostani ellenzék -- éppen mert kevésbé koncentrált -- kevesebb kárt okozna kormányon.

Olvastam a tegnapi posztjait és láttam tegnap Fekete-Győr teljesítményét Rónainál, nem volt vonzó finoman szólva. Nemcsak megalapozatlan és a decenstől nagyon távol álló álló kijelentéseket tett élő adásban, de a hangszínétől, a testmozgásán át a mondatfűzéséig érzékelhető volt az ember könnyű súlya, amivel lépten-nyomon igazolja, hogy fogalma sincs se a felelősségéről (10%-os párt, de mégis), se a feladat horderejéről, se a karaktere hiányosságairól. Le fog peregni néhány év, míg akár csak a saját pártja is -- ha lesz egyáltalán még -- belátja ezt. És, hát ja, Fekete-Győr még a legpotensebb pártvezető. Csakhogy ott az ego, a hiúság, a gyenge saját közeg, ami nem pofozza a megfelelő pályára, nem segíti a fejlődését... És ezek a fiataljaink, a jövő, akik már lassan középkorúak, és hézagmentesen épülnek be a magyar valóságba a kisebb-nagyobb lódításaikkal, alaptalanságukkal, alacsony horizontjukkal, nagyotmondásaikkal, megélhetési céljaikkal.

A rezsim egyik megalapozójának kirobbantásához a közéletből egy ereszcsatorna alkalmasabb volt, mint a teljes magyar ellenzék tíz éve. Ha az ereszcsatorna ereszcsatorna, akkor ők mik? Kérdezem ezt úgy, hogy ismerem (és el is ismerem bizonyos tekintetben) a botrányok hasznát a demokráciákban: az erkölcsi felháborodás sodort már el rezsimeket, és ha valamiben bízhatunk kis hazánkban, akkor az jószerivel csak ez. Ilyen értelemben tehát a Demeter- és Szájer-botrányok "jövőképesek": na de hogy a leendő politikai vezetőink ne tudjanak súlyt adni a bulvártörténéseknek, hanem azzal menjenek meg a TV-stúdiókba, amit Mari néni és az ifjú Töhötöm szájáról lopnak le (eddig rendben, szinkronban kell lenni a néppel), viszont meg is maradjanak ezen a szinten és nem ragadják meg az alkalmat a nemzet tragédiájának és feladatainak pontos rögzítésére (amihez a botrány, sőt maga Orbán és a NER is csak illusztrációk), nos, ez szomorú, végtelenül szomorú. Lehet nálunk a kelleténél szaftosabb (identitás- vagy identitásborzoló) botrány, elvégre ezt mindenki érti, de ha a NER-t végül a botrányai húzzák majd le (és láthatóan ez a tendencia a tavalyi önkormányzati választások óra), akkor a mai ellenzék kormányzása is a bulvár szintjén marad majd. Mert akik ellenzékben gyengék voltak, vajon miért lennének alkalmasabbak kormányon?

A kérdés nem retorikai -- van baj vele, nem is kevés. Mindjárt például, hogy a liberalizmus mint gyakorlat/életmód nem létezik, ez egy ideológiai klisé, amit a bölcsészkarokon és a releváns konferenciákon meg lehet vitatni, a 18945. bőrt le lehet nyúzni a témáról, de végső soron mindig is csak szellemi konstrukció marad, ami alapján aligha lehet emberi közösségeket irányítani.

Aztán a liberalizmus szellemi kliséként is impotens. Nemcsak nem írja le jól egyik ismert politikai közösség működését sem, nemcsak nem ad alkalmas normákat, pláne összefüggő produktív normarendszert, nemcsak minden felfogása máshogy súlyoz és mást tart benne értéknek/elvetendőnek, de -- megfordítva -- az olyan gyakorlatok, amelyek liberálisnak tekinthetők is elképesztő frusztrációkat generálnak: megoldatlan és megoldhatatlan velük a nem kis részben általuk generált, súlyosan széttartó kulturális, gazdasági, szociológiai, politikai tendenciák összefogása (overlapping concensus), mert nem képeznek elég robusztus közösségi logikát, ami centripetális erőt jelenthetne a rombolással ("változással") szemben. A belátható, organikus emberi közösségek széthullanak és az új rendet / uralmat -- exogén keltetőkben -- egy szűk kisebbség hatalmi vetélkedése hozza létre.

A versenyképesség és a multikulturalizmus modern liberális eszményei kétségtelen anyagi fejlődést hoznak, de cserébe elidegenedést, intoleranciát vagy a legjobb esetben is a többiek életmódja iránti érdektelenséget szülnek (védekezésképpen); az emberek ellenállhatatanul külső hatalmakhoz (tömegvéleményekhez, a piachoz, a technológiai platformokhoz, az államhoz, a munkáltatók debil kultúráihoz, az "elit" elvárásaihoz) igazodnak és hagyják elveszni az autonómiájuk lehetőségét; azaz éppen az ellenkezője valósul meg annak, amit az ún. liberalizmus, vagy ennek intuitív gyakorlata megcélozna. (A francia elnök az utóbbi hónapokban hozott intézkedéseivel nem kevesebbet tesz, mint az államot veti be a megldatlan, makacs kulturális konfliktusok letörésére -- a szabadság csökkentése árán. Ad notam liberalizmus.)

Az elmondottak seregnyi apróbb vetülete kollektív "élményekké" és rossz érzéssé áll össze. Az elit diktálta életmódminták felőrlik az alsóbb rétegek önbecsülését, cserébe ezek meg tönkretennék a civilizációs normákat; a progresszizmus (amivé a liberális politikai doktrínák züllenek) nyelvharcba és kulturális dezintegrációba kényszeríti a társadalmakat, a tradíciók és a lokális értékrendek a globalizmus, a technológia és a fogyasztói nyomás alatt kiürülnek vagy zombi archaizmusokká korcsosulnak. A legtöbb ember számára elvész a jelentés és a jelentőség élménye, az identitások valójában sematizálódnak (dacára az egyéniségeket hajhászó propagandának), az autonómiából az autenticitás hiányában magány, a humanitásból ösztön- és harci lények kerekednek ki. Le lehetne ezt pontosabban és főleg hosszabban is írni, a modernizáció kritikája ismert diszciplína, amely régóta foglalkozik azzal, ami mindösszesen a magatehetetlen száguldás az antiktól a korai felvilágosodásig kétezer év alatt létrehozott embereszményünkkel szemben.

Hogy mi írható mindebből a liberalizmus számlájára és mi a -- fogalmazzunk így -- modernitáséra? Bajos lenne elválasztani. De amint a liberalizmust védekezőleg vagy vádlólag egyetlen összefüggő ideológiaként igyekszünk ábrázolni, netán pro- és kontra identitásokat faragunk belőle, biztosan kiszűrjük az élet bonyolultságát a közösségi létből. De a "fejlődést" abszolutizálva, valójában a technokrata emberre redukálva, a zombi lét másik oldalát, a reakciós militantizmust is létrehozzuk. A megbomlott emberközpontú rendet (amely korábban legalább a normáinkban létezett) a frusztrált sóvárgás esetenkénti visszacsapásban igyekszik újrateremteni, de értelemszerűen nincs már meg hozzá a tudása. A konzervatizmus nem elég radikális a múló emberség regenerációjához, a reakció viszont improduktív, sőt veszélyesen az. Eszköztelenek vagyunk önmagunkkal szemben, mert hát végső soron nem mások, mint magunk miatt történik, ami ellenünkben történik.

Aztán vannak, akik emiatt az egész történelmet és minden korábbi eszményünket relativizálják vagy kiröhögik. Na, ők a leghaladóbbak. Mások meg a fasizmust vizionálják a liberalizmus egyik bőrében. Ők lennének a "keresztények". De semmi "egyik-másik", ne aggódjon az olvasó. Mind a kettő van.

Itt van ez a Demeter nevű ember, a legújabb határátlépő. Nincs azonban egyedül a silányságában, gondoljunk csak a legutóbb bevetett -- ismertebb -- harcosok közül Parraghra, Káslerre, Vidnyánszkyra, Palkovicsra, Vargára, Deutschra, Kövérre. A silányság alapvetően erkölcsi kategória, de van szabad vegyértéke a tehetségtelenség felé is, értve ez alatt mindenekelőtt, hogy valaki többre gondol jutni a karrierjében hazudozással, erőszakkal, az önbecsülés és a szabadság civilizációs hagyományából kilépve, mint tudna autonóm, becsületes ember módjára.

Általában -- Orbán célja felől nézve, ami a hatalma még hosszú évekre való stabilizálása, illetve ennek érdekében az ország kulturális, szociológiai és politikai átfazonírozása -- ezek az emberek teljesen használhatatlanok. A silányság mint kombinált erkölcsi és kompetenciahiány alkalmatlanná teszi őket a feladataik megbízható ellátására, nem teremtenek tartós "értéket" Orbán szemszögéből, a hasznuk az adott területek átmeneti menedzselésére korlátozódik, ott nem hoznak létre a saját jogukon stabil műveket, vagyis végül is nem szolgálják a NER túlélését, de jobb híján nincs is erre szükség -- túl Orbán karrierjén. Bármikor eldobhatók (lennének, ha lenne elég káder, akihez bizalma van Orbánnak -- de nincs). Ennek nyivánvaló oka a silányságukon túl, hogy Orbán nem is engedne alkotni senkit. Azért vannak ott, ahol vannak, mert azok, akik. Olyanok, akik ilyesmit elvállalnak a nekik rendelt korlátozott időre: a kontrollált, célszerű rombolást.

A NER addig marad fenn, amíg Orbán fenn tudja tartani a jelenlétével, maga nem törekszik többre ennél, mert az alkotással veszélyek járnak. Értelmes és becsületes emberek már régóta tudják, hogy a rezsim a legrosszabb hagyományainkból és újonnan létre hívott aljasságokból él egyik napról a másikra, nincs benne semmi produktív, ami a nagy szavakat -- "nemzet", "kereszténység", "Európa" -- igazolná a gyakorlatában. A puszta tolvajlás államrezonnak kevés, más meg nincs. Tudja ezt Orbán is; talán azt is tudja, hogy már a hívei se hiszik el, amit mond, tudja, hogy a kitartottjai hasznavehetetlenek, csak a pénzért, a kegyelemből élvezett hatalmukért és -- a parvenükre jellemzően -- legföljebb még a saját beosztott kóklereik csodálatáért tartanak vele. Mindenki tud mindent, de továbbra is báboznak, mert a show-nak mennie kell, amíg van remény arra, hogy menjen, mert nincs másik. Senki nem akar és senki nem tud mást.

Világosan látszik minden a gazdaság, a közszolgáltatások, a demokrácia lerobbannásából; látszik abból, ahogy semmilyen alkotásra nem képesek a szó tág, de még eredeti értelmében; a kultúrában pedig különösen nem tudnak létrehozni semmit, mert ott minden másnál kevésbé lehet hazudni. Ennek az országnak a magaskultúrája -- még a paraszti és a vallásos eredetű is! -- 95%-ban és ezer évre visszamenően nyugatos és modernizáló szándékú, a nép kultúrája pedig őszinte. Egyik se felel meg a mai kurzusnak. A ő Magyarországuk egy mitológiai kényszerképzet, amely kisvasúton furikázik a disznóólak és a kőbányák viszonylatában, zúg benne a lakodalmas, az oldalán meg egy transzparens, hogy "horizontunk a Kárpát-medencei nagyság, himnuszunk a futballbírók sípjele, minden értelmünket gebinbe adtuk, és bízunk a feltámadásban!". Miért? Mert Soros.

De az irányítás már csak látszat. A radikalizálódás logikája már régen elszabadult és Orbán is sodródik vele azóta, hogy a rendszer valamikor régen maga mögött hagyta a képzeletbeli konszolidációs pontját. Ez így nem lesz jó. Ez bármikor borulhat, elvtársak. A kérdés már csak az, hogy milyen áldozatok árán fog.

Szokásomtól eltérően nem az ellenzéki pártok iránti szkepszisemnek akarok hangot adni. Ezt a kérdést már többször körbejártam kezdve az objektív tényezőktől (a magyar nép történelmi múltból örökölt közösségi inkompetenciáitól -- nem elválaszthatóan a függetlenségi etnicizmus nemzetromboló politikai hagyományától) egészen az ellenzéki vezetők vegyesen korrupt, gyenge erkölcsű és hiányos tudású, hazafiatlan egoizmusáig. Ahogy azonban a miniszterelnök legutóbbi megnyilvánulásait hallgatom (leginkább az utóbbi két hónapból, amikor érezhetően megijedt a vírus politikai következményeinek lehetőségeitől), amelyekben gyakorlatilag folyamatosan hazudik és nyilvánalóan eldöntötte -- ha eddig még nem, akkor mostanra, hogy -- bármilyen adminisztratív intézkedésekre hajlandó, ami legalább a parlamenti többségét, de inkább a kétharmadát szolgálhatja a 2022-es választások után, egyre inkább megerősödik bennem az az érzés, hogy a NER stratégiai tartalékai kimerültek, örvénybe került és magyar választók egyre nagyobb hányadának elege van a kurzusból.

Ez a blog mindig igyekszik a múlt és a jelen tényeire támaszkodni a közölt elemzésekben és kevéssé elrugaszkodni a jövő irányában. Úgy gondolom -- sok más elemezővel szemben --, hogy ez így mértéktartó és becsületes. A jövőt érintő szkepszisem mindig a múlt és a jelen rettenetéből és azonosítható viselkedési mintáiból indult ki, amelyek semlegesítése objektíve lehetetetlen a rendelkezésünkre álló közösségi tudással. A szkepszis ma is igazolt, kivéve, hogy végre okát látom annak, hogy a kb. egy éve, az önkormányzati választások után szárnyra kelt kifejezésnek, miszerint "megszületett az ellenzéki választó", én is egyre nagyobb hitelt adjak.

Ez a feltételezelés, aminek több forrásból -- egyrészt Orbán talajvesztéséből, másrészt a közvéleménykutatásokból, harmadrészt az ország erősödő romlásából következően a közhangulat prognosztizálható trendjéből -- látom az igazolását, arra kényszeríti az ellenzéki pártokat, hogy amelyik nem akar már nyilvánvalóan Orbán csicskásának feltűnni, az álljon be a közös ellenzéki listába és választókerületi jelölési rendszerbe, aminek a végén egy potens ellenzéki jelölt állhat elő. Már látom az esélyét annak -- ismétlem: Orbán rossz kormányzásának és politikai taktikázásának, nem az ellenzéki pártok látványos minőségjavulásának eredményeként --, hogy a választók ki fogják kényszeríteni a győztes ellenzéki stratégiát és ezzel visszamenőleg definiálják majd, hogy ki számít ellenzékinek és ki nem. Ha legalább a Momentum, a DK és a Jobbik össze tud állni, akkor -- hiába az "összegyurcsányozódás" és az ilyen-olyan hibák utána -- az ellenzéki szavazó tudni fogja, hova ikszeljen.

A rezsim mindent elkövet már, amiről egy hanyatló diktatúra felismerhető, semmi újdonság nincs benne. Kapkodás, kormányzati alulteljesítés, értelemszerűen a gátlástalan forráskivonás (tolvajlás) nem kis részben éppen a rezsim struktúrájának (a csak korrupcióval fenntartható lojalitásoknak) a támogatására, folyamatos hazudozás, erkölcsi züllés, (egyelőre csak) verbális erőszak. Ezek mind olyan jelek, amelyek a nyilvánosság további központosítására irányuló szánalmas kísérletek aligha fednek már el. Mivel a logikájából, az ethoszából és a tudásrendjéből fakadóan kizárt, hogy a rezsim képes legyen produktív fordulatra, a bukása -- a jelen tényeiből és trendjeiből nagy biztonsággal láthatóan -- viszonylag közelre került. Ez nem olyan fejlemény, ami -- noha Orbán kétségbeesetten igyekszik új forrásokat keresni -- további eurómilliárdokkal visszafordítható. A rezsim egyszerre ragadozó és élősködő természete semmilyen politikai berendezkedést nem tehet fenntarthatóvá -- ez nem wishful thinking, hanem az empíria mellett viszonylag logikus következtetés. A diktatúrák elsődleges problémája a nevükből következik: hogy ez a politikai uralom képtelen, sőt el akarja kerülni a társadalomban élő politikai vélemények, akaratok és életcélok becsatornázását a döntéshozatalba, vagyis hosszabb távon -- amikor a hazudozás ereje már nem fog a népen -- olyan hatékonyságvesztést mutat és olyan feszültségeket hoz létre a politikai osztály és a nép között, amely valamilyen formában a felszínre kerül.

Többé-kevésbé biztos vagyok abban (megint csak a falon megjelent írásból), hogy Orbán továbbszigorítja, ha szükséges, el akarja majd tolni, és adott esetben nagy arányú csalásokkal akarja befolyásolni a 2022-es választásokat. Az az év mindenképpen vízválasztó lesz -- ha "győz" Orbán, ha nem. A magyar nép kritikus tömegének türelme a végéhez közeledik és ez le fog csapódni abban az évben vagy szorosan azt követően. Az ellenzéki pártok egytől-egyig akkor teszik jól, ha képesek végre meghallani a mélyben morajló hangokat és elkezdenek jobban félni ezektől, mint Orbántól; de ami még fontosabb, elkezdenek többet remélni is a saját népüktől, mint a nép ellenségétől.

(Mindez semmit nem mond egy esetlegesen felálló többpárti kabinet várható eredményességéről. De a premisszám az, hogy mindent összevetve semmilyen összetételű kormány nem lehet rosszabb egy Fidesz-kormánynál.)

A választói értelemszerűen jobbnak tartják Orbánt az ellenzékénél. Ez a súlyos rövidlátás a magyar nemzet mai rettenetes állapotának politikai kulcsa, ami nem egy Nobel-díjra méltó felfedezés. Sokkal elgondolkodtatóbb, hogy mi lesz ennek a vége.

Orbán bármit -- aminek még csak egy részét "élvezhetjük", sokkal több még, ami vár ránk -- megtesz a hatalma megőrzése érdekében, miközben számolatlanul privatizál(tat)ja a nyugati és hazai adófizetők pénzét, tehát úgy akar hatalmon maradni és büntetlenséget élvezni, hogy közben folyamatosan szívja el az erőforrásokat a saját szavazóitól is. Az élősködésnek minden fajtája előbb-utóbb megöli a gazdatestet (jelen esetben a magyar nemzetet), előbb még a szervezet súlyosbodó lerobbanását okozva benne. A vírus kezelésének kaotikus gyakorlatáról mindenki értesült, egyre többen a saját bőrükön érzékelve ezt, ha nem volt elég az értelmük hozzá, hogy az eddigi gátlástalan lopásból, hazudzásból, normaszegésből és -- konkrétabban -- az egészségügy normálállapotából következtetni tudjon egy válsághelyzet kezelésének minőségére. A metaforikus szervezet (a nemzet) lerobbanása -- hasonlóképpen -- nem az agyi, hanem a vitális testi funkcióinak kimerülésével fog bekövetkezni: magyarul az eddig se nagyon gondolkodó népnek a testi (élet-) funkciói fogják felmondani a szolgálatot, mielőtt eljut az értelméig az életmódváltozási igény.

Még egyszerűbben: a magyar népnek még komolyan szenvednie kell ahhoz, hogy felfogja, milyen baj hozott magára a bűnözők kormányzásának eddigi eltűrésével. Nemcsak az utaknak, a munkahelyeknek és az életszínvonalnak kell a régió egyéb országaihoz képest is (statisztikailag) tönkremenniük, hiszen a statisztikák egy rendes magyar emberig, aki Orbán-tévéket néz, el se jutnak, vagy ha eljutnak is, nem jutnak el az értelemig. A statisztikák olvasása és értelmezése olyan kompetenciákat kíván, amik az ország népessége nagy részének nem állnak rendelkezésére, illetve ha valamicske olvasottságuk volna ezeknek, az etnicista-álkeresztény-xenofób propaganda aláássa a hitelességüket. Most ott tartunk, hogy a rezsim vezetője az EU válságkezelési alapját is inkább tönkreteszi, minthogy az EU-belépéssel egyébként kötelezőnek elismert jogállami állapotot végre visszaállítsa az országban. (Nem, nincs a jogállamnak turul-magyar értelmezése, vagy ha van, az nem jogállam. A jogállamnak objektív kritériumai vannak, amelyek közül az országunk nagyon kevésnek felel már meg. Értelmes hazafi ebben a konfliktusban -- ami a civilizáció és egy cinikus rablóbanda konfliktusa -- Magyarországnak, tehát az EU-nak drukkol; a tágabb kérdést illetően pedig drukkol az EU, a nemzeti kormány, a régiók és az önkormányzatok közötti hatalommegosztásnak, hogy ezzel is csökkentse a rég túlburjánzott állami hatalomkoncentráció nemzetromboló hatását.)

A magyar népnek továbbá szenvednie kell, mert a nemzet eleve nem a polgári-versenyképes-civilizált normák szerint konstituálódott, tehát eleve rettenetesen sok dolgunk lett volna ezen a téren, konkrétan a domináns nemzeti gondolkodás versenyképes (ugyanakkor organikus) átalakításával. Hogy ez 2010 előtt nem így történt, az az Orbánét megelőző összes kormány és általában az értelmiség sara és soha el nem múló bűne a tömeggel szemben.

Megértem, ha valakinek a fütyülős barackpálinka és Wass Albert érték -- de rossz hír nekik, hogyha ezt nem sikerül polgári, teljesítményelvű, fair, kooperatív társadalmi gyakorlattal ötvözni (márpedig nagyon nehéz), akkor azt elsősorban ők maguk fogják megszenvedni; azok tehát, akiknek a műveltsége, életmódja, készségszintje és mozgási szabadsága nem enged többet, mint az említett példák élvezetét. Ezek ugyanis azok, akik a legtöbbet veszítenek a korrupt, xenofób, hazug rendszerrel, mert mindenki másnak nagyobb az esélye a rendszerhez való kritikus viszonyulásra, az autonómiája maradványainak megőrzésére, ad absurdum a kivándorlásra és nyugati sztenderdek szerinti életre. És fájdalom, az előbbi megalázottak és megszomorítottak azok, akiknek az igénytelenségére és tudatlanságára Orbán szervezi a kleptrokráciáját, az ő életlehetőségeiket téve tönkre egyszer és mindenkorra (a cinizmus non plus ultrája), miközben persze ezek történeti többsége fogságban tartja az egész társadalmat és húzza le a magyar társadalom esélyeit a boldog életre.

Ami Magyarországon ma folyik, az példátlan, összefüggő gaztettsorozat. A legutóbbi 2,5 milliárd eurós hitelfelvétellel a magyar kormány már a látszatáról is lemondott annak, hogy európai értelemben civilizált, versenyképes társadalmat akarna építeni; az EU szétdúlására irányuló leplezetlen barbarizmus pedig koncentráltan veti fel -- a forint rombolása, Paks, a belgrádi vasútvonal, a közszolgáltatások lerohasztása, a közpénzek nyakló nélküli fosztogatása, az erkölcsi és jogi normák aláásása és a társadalommal szembeni pszichés terror után -- legalább erkölcsi értelemben a hazaárulás tényét. Erkölcsi értelemben "csak", mert a hazaárulásnak egyébként pontos alkotmányos kritériumai vannak, amelyeket egyelőre nem tudunk bizonyítani a rezsim vezetőivel szemben. Egyszer talán erre is sor kerül. Mindenesetre a rezsim olyan válságjeleket mutat, amik arra utalnak, hogy örvénybe került (az eddigi mozgása, objektív szemmel visszatekintve, az örvényhez való közeledésről szólt); ettől kezdve a viselkedése alig kiszámítható lesz, illetve minden nappal egyre több kárt fog okozni az ország vagyonában, egyébként is kimerülő erkölcsi tartalékaiban és az emberi életekben. 

A magyar nemzet olyan válságban van, amelynek a mélységét és súlyát még kevesen érzik át teljesen. És még olyan évek állnak előtte, amelyek mélyrepülését egyelőre legföljebb sejthetjük.

A budapesti Városháza természetesen. Az előzmény? Kézenfekvő értelmezések szerint a Fidesz közös listára akarja kényszeríteni az ellenzéket a választójogi törvény néhány nappal ezelőtti módosításával. A célja a lista összegyurcsányozása és MSZP-általi korrumpálása. A próbaüzem már zajlik a Városházán, ahol ugyanez az ellenzék összezárva kormányoz (ahogy teszi a legtöbb kerületben is) és vezetője (a főpolgármester) Orbán legvalószínűbb kihívója lesz 2022-ben. Az ellenzéki pártoknak összezárva lenni a Városházán a leendő közös miniszterelnökjelölttel kiváló alkalom Orbán számára az utóbbi inkompetenciájának és korrupt voltának bebizonyítására (értelemszerűen nem a tények mentén), amihez jól jönnek egyfelől a vírusra -- és ha nem erre, akkor minden másra -- fogott önkormányzati megszorítások, másfelől a 2013-14-ben Mesterházyval, majd 2017-ben Botka kipöckölésével már bizonyított MSZP-korifeusok és lézengő rittereiknek szolgálatai.

A minap többszázmilliós tenderen hirdetett ki győztesnek az MSZP-hez közeli tagokkal (elnök: a volt vagyonügynökségi vezető, Kamarás, FB-elnök a volt mszp-s államtitkár, Katona) telerakott BKV egy Leisztinger Tamás, régről ismert kétoldali oligarchához köthető céget. Másnap Karácsony egyik helyettese és legfőbb bizalmasa, Dorosz, távozott a hivatalából (hogy -- úgymond -- a kormányváltás ügyének szentelje az erejét, amit el is tudok hinni, szemben azzal a másik lehetőséggel, hogy épp a BKV okán rúgták ki), egy másik helyettese, a momentumos Kerpel-Fronius pedig ma átszervezéseket jelentett be a Városházán -- nem egészen releváns indokkal, az offshore-cégek kiszorítását kilátásba helyezve, de a BKV-ről kiszivárgott információra reagálva. (Egy harmadik helyettes az MSZP-s Tüttő Kata, Leisztinger [volt] élettársa, aminek vagy van itt jelentősége, vagy nincs.) Karácsonyék összevonnak, megszüntetnek, szigorítanak. Remélem, az átszervezés egyik hatása az összes közbeszerzési eljárás jóváhagyásának odarendelése lesz Karácsony kabinetjéhez. Ellenkező esetben a városi tulajdonban lévő cégek MSZP általi korrumpálása (ahogy a BKV-nál is történt) -- de ami a legfontosabb: a Karácsonyt célzó korrumpálása -- folytatódni fog fideszes liaisonokkal, strómanokkal, zsarolásra vagy csak tanácsra.

A főpolgármesternek és a nevezett főpolgármester-helyetteseknek vélhetően vagy fogalmuk sem volt a készülő BKV-s döntésről, vagy nem tudták megakadályozni (ez utóbbit valószínűsíti, hogy van momentumos képviselet a cég igazgatóságában, tehát információjuk, az lehetett), ellenben a szocik és Gyurcsány keresztbemocskolják jövendőbeli közöslitás társaikat és posszibilis miniszterelnökjelöltjüket, és ezt fogják tenni a jövőben is. A Főpolgármesteri Hivatalban nyilván szervezeti változásokra van szükség, de félő, ez se fog segíteni ilyen koalíciós partnerekkel. A cégek fölötti városházi osztozkodás 2019 végén (Puch-közeli és a kádertemetőből visszahívott, megbízható elvtársakkal telehintve az igazgatóságokat és FB-ket), ami nélkül azonban nehezen lehetett volna megszervezni az új városvezetést, olyan időzített bombákat rejtett el Karácsony körül, hogy csak a felrobbantásuk ideje kétséges. De a nagyjuk 2022-ig fog.

Orbán mindent, de mindent megtesz a hatalma megőrzése érdekében. És még mindig nem értjük ennek a mondatnak a súlyát.