Múltkor -- értékrendem és a rendelkezésre álló ismereteim alapján -- helyénvalóan szidtam a (politizáló, közéleti) kulturális baloldalt, amely helytelenül és megtévesztően tartja magát liberálisnak, valójában jobbára a hatalom és a pénz érdekli, az eszmék csak annyiban, amennyiben pozíciókra lehet őket váltani. Mindez következik a kultbal eredetéből, amelyet a hatvanas évek második felének ellenállási kultúrájában kell keresni, illetve ez az a gondolati minta, amelyben a baloldali társaság meg- és feltalálta a maga szellemi otthonát. A liberalizmus ellenben nem ellenálló (és főleg nem etatista, ha az ellenállása révbe jutott), hanem társadalmi-kulturális értelemben konzervatív: egy adott kultúrába ágyazva, egy adott kultúra integráns részeként érvel a szabadságjogok és kapitalizmus mellett, és nem az államtól várja ezek biztosítását (ami nyilvánvaló képtelenség lenne). Ez az adott kultúra a nyugati polgári társadalmak (egykori) kultúrája, amelyben a liberalizmus már több mint száz éve defenzívába került éppen mivel a liberalizmus alapja nem a progresszióba vetett baloldali hit, hanem ellenkezőleg, az emberiséggel és az állam járszíjára kötött kollektív cselekvéssel szembeni szkepszis. Tehát a (polgári) liberalizmus jobb helyeken a lényeget tekintve konzervatív és adott esetben keresztény -- mivel azt sem hiszi (szemben a baloldallal), hogy az emberiség megváltható lenne ebben a világban. Nem konstruktivista (nem akar  létrehozni radikálisan új körülményeket, szemben a Magyarországon konzervatívnak minősülő etatista-konstruktivista Fidesszel), inkább arra figyelmeztet, hogy vegyük komolyan azokat az értékeket, amelyek a Nyugatot naggyá tették -- és ezek nem az állam, hanem a szabad polgárok alkotta szabad társadalom értékei voltak. (Más kérdés, hogy nem volt és ma sem mindenki része ennek a szabad társadalomnak. De a liberalizmus úgy gondolja, hogy a szabadság kiterjesztése társadalmi és nem állami feladat. Az államra bízni ezt több szempontból iszonyú botorság.) Semmi más, mint provincializmus és tudatlanság, hogy a liberalizmus ma olyan pozícióban van Magyarországon, amilyenben van.

A provincializmus és a tudatlanság révén emelkedhetett országszervező magasságokba a hatalmi téboly. Ma a politikai osztály és a szabadpiac-ellenes gazdasági klikkek által fizetett két etatista, járadékos értelmiségi geng uszítja egymásra az ország két felét -- ezen mindenki nyer, leszámítva az ország két felét. A többiek ebből élnek, ez a munkájuk, hiú remény azt gondolni, hogy a saját jószántukból fel fognak hagyni vele. De a műveletlenség és a modernség kulturális tradíciójának gyengesége miatt az ország két fele a gyenge tudati állapotában se értelmezni nem tudja ezt a helyzetet, se változtatni nem tud rajta, viszont még mindig túl nagy kedvvel vesz részt benne -- a saját kárára és az előadók gyönyörűségére.

Azt gondolni, hogy bármelyik oldalnak igazsága lenne (olyan minőségileg más karaktere, amely feljogosítja a másik gyalázására) maga is ennek a mítosznak a része, biztos jele annak, hogy a véleményezőt bevonzotta a játék, és szükségképpen valamelyik oldalon. A helyzet logikájából következik, hogy maga a jelenlegi politikai gondolkodási struktúránk annak minden intézményes következményével az, ami rombolja az országot, és ennek mindkét oldal (politikai, gazdasági és értelmiségi hidrája) minőségileg egyformán része -- mert ebben a minőségben nem oszt, nem szoroz a kilőtt szemek száma és az ellopott pénz mennyisége. Azok csak a minőségből következnek és tejesen véletlenszerűek. A politikai rendszerünk ma olyan, hogy az uralkodó osztály a társadalom rombolásából és a közrosszból élhet, és a 90-es évek elején örökölt káoszban olyan politikai kultúrán kezdett el dolgozni, amely ezt a rendszert -- és benne a maguk és családjaik pozícióit -- stabilizálja. Ahogy a sarki fodrász jó esetben folyamatosan azon töri a fejét, hogy hogyan járjon túl a konkurencia eszén, úgy a politikai osztály a társadalom eszén akar túljárni. Nézzük csak meg, milyen jól csinálja, és gratuláljunk neki. Külön szerencsétlenségünk, hogy a politikai osztály tagjai legalább annyira versenyeznek a társadalommal, mint egymással, illetve a társadalommal folytatott versenyükben összezárnak, kartelleznek.

A jól működő társadalmak elsősorban plurálisak, de a pluralitás értelmezését egy kulturális mérce szerint végzik, ami se nem jó, se nem rossz, hanem a sajátjuk. (Épp e kulturális mérce gyors leépülését éljük meg -- joggal -- fenyegetésként a Nyugaton -- ezt nevezzük a Nyugat válságának.) E mércének részei olyan intézmények, amelyek viszont nem részei a magyar '68-asok identitásának (pl. az egyházak, az előítéletek, a nyitás és a bezárulás dinamikája, a történelmi ballépéseink stb.). A "nagy generáció" rosszul gondolja, hogy a liberalizmusnak sekély, akulturális, jogias, az állam semlegességében kimerülő gondolatrendszernek kell lennie. De mivel -- az elmaradt magyar modernizációval sem számot vetve, azaz elég bután -- ezt képviselik, és ettől nem éppen függetlenül voltak korruptak, hiszen valójában nem voltak részesei a liberalizmus fegyelmező polgári hagyományának, ne csodálkozzanak, ha a másik oldal nem mártja magába a keze ügyébe helyezett kést, hanem felveszi, és harcol vele -- konkrétan a kulturális káosz alternatív megszervezésével. Még egyszer mondom azonban, ez az egész játék annak a néhány tízezer, mindenkit ideértve egy-kétszázezer embernek az érdekeiről szól, akiknek választókat kell szerezni ahhoz, hogy aztán a hatalmi és financiális étvágyukat kielégítsék.

A nép, az Isten adta nép meg... amint belép ebbe a játékba, csak veszíthet rajta. És veszít. És ez gyalázat.