1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2020.05.05. 14:48 HaFr

A kapitalizmus (polgári) konzervatív megítéléséhez

An eerie photo series from Greenpeace shows how alienated humans ...

A konzervatizmusnak kétszáz éve -- mióta politikai gyakorlatként létezik, emberi beállítottságként pedig még régebb óta -- meggyőződése, hogy az emberi természet változtathatatlan, állandó, és a legjobb hozzáállás a fajunkhoz az emberrel kapcsolatos alapvető szkepszis (=pesszimista antropológia). Az ember egyfelől ösztönlény, akit mindenekelőtt a halálfélelem és a biztonságával kapcsolatos aggodalom motivál; másfelől (ha már kellően biztonságban érzi magát) vágy- és szenvedélyvezérelt. Értelmét döntően az ösztönei, a vágyai és a szenvedélyei irányítják. Emiatt szükséges köré intézményeknek olyan hálóját szervezni, amely alapvetően garantálja a biztonságát és meggátolja a szenvedélyei olyan kiélésében, ami már az embertársai biztonságát (vagy -- ambiciózusabb elméletek szerint -- a saját magasabb képességeinek elérését) veszélyeztetné. Ilyen intézmények a természeti törvény (szerinti élet) és a természetes jogok, a vallás, az erkölcsi rend és a hagyományok, a szokás- és pozitív jogok rendszere és az ezen alapuló törvénykezés (bíráskodás), az állam, az iskolák, a természetes és mesterséges közösségek, a piac és a munka, illetve ideálisan ezek kombinációja. A konzervatizmus szerint ezek együtt tudják biztosítani, hogy az ember a legközelebb kerüljön a humánum gazdag értelmezéséhez és a legjobb gyakorlatot alakítsa ki a közösségben való produktív együttélésre.

A kapitalizmus megítélése és elhelyezése a konzervatív gyakorlatban csak ennek alapján érthető. Felfogásunkban a piac csak egy az emberi életet szolgáló intézmények közül és a megítélése azon múlik, hogy mennyire sikerül a tágan értelmezett biztonságot, szenvedélyeket és vágyakat a többi intézménnyel együtt a megfelelő medrükben tartania. Azért fontos látni ennek az intézményi összefüggésrendszernek a funkcióját, mert ahol kiesik, meggyengül, kompromittálódik bármelyik tagja, ott más tagjai (a kapitalizmus és a piac, vagy éppen az állam) relatív túlhatalomra tehetnek szert, jóllehet világosan nem tudják betölteni az egész intézményrendszer (konzervatívan értelmezett) eredeti funkcióját, a félelmek, szenvedélyek és vágyak moderálását. Sőt, ezek (az állam és a kapitalizmus) éppen azért emelkedhettek ki végül és gyarmatosíthatták fokozatosan (eltérő mértékig, gyakran egymással versengve) a többi intézményt, mert míg az állam a legkézzelfoghatóbban nyújtott biztonságot a többi szereplő között, a kapitalizmus közben -- fokozatosan megszabadulva az erkölcs, a vallás stb. kötelékeiből -- az állam jelentette biztonsággal az oldalán felnyithatta a gátat az eddig visszaszorított és szankcionált vágyak előtt. (Az állam szerepe a nemzetgazdaságok létrejöttében és alakulásában a XVII. század óta folyamatos.) Mi több, az egzisztenciális biztonság maga kínálta további lehetőségein túl a kapitalista gyakorlat egyenesen ezeket a vágyakat tette a működésének forrásává és logikai alapjává. Állam és kapitalizmus/piac egymást kiegészítve, páros dinamikában rombolták/rombolják a korábbi konzervatív egyensúlyt képező többi intézményt.

Ahogy végül is történt. Háromszáz éves út vezetett attól, hogy a korai szerzők, pl. Adam Smith, az erkölcselméletük részeként tárgyalták a kapitalizmust és az amerikai alkotmányozó atyák a Teremtő és a polgári jogok közötti spektrumban konstituálták az amerikai nemzetet, odáig, hogy a gazdasági szemlélet rögzült előbb a baloldali, majd a liberális (libertárius) társadalomelméletben, ezzel ismerve el a kapitalizmus (és az állam) kiemelkedését a többi intézmény közül. 

Mármost e két elem kiemelkedése a sorból és a többiek elbizonytalanodása vagy elmúlása ("Isten halott"), azt kell hogy jelentse, hogy ennek a kettőnek kellene biztosítania (a konzervatizmus felfogásában) a pesszimista antropológiának megfelelő kiállást az ösztönökkel, a szenvedélyekkel és a vágyakkal szemben. De a kapitalizmus és az állam is elsősorban a személyes hatalomról (a biztonság, a vágyak és a szenvedélyek legerősebb személyes garanciájáról) szól, így az ellensúlyozatlan alkalmazásuk az emberiséget végül kettéosztja azokra, akik (a hatalom birtokában) élősködnek az antropológiai pesszimizmuson, és azokra, akik attól a hatalomtól remélnek védelmet, amely valójában a birtokosai garanciájaként működik. Igen, a kapitalizmus is a hatalomról szól: a gazdasági szereplők sem a verseny érdekében szállnak versenybe, hanem a győzelemért és a hatalomért. Elhanyagolható azoknak a piaci szereplőknek a száma, amelyek nem választanák a saját monopolhelyzetüket, ha varázsütésre tehetnék -- és valóban erre is törekszik mindenki, álmaikban feltehetőleg még a kisebb szereplők is. Az erkölcsi rend, az egyenlő iskoláztatás vagy a (legalább) versenysemleges állam moderáló ereje nélkül a kapitalizmus óhatatlanul elveszíti azt a szerepet, amit a konzervatív szemléletben (egyensúlyi elemként) betölt és maga válik a humánum (teljességének) elnyomójává. Egyenesen következik ebből nemcsak a humánum gazdasági (hatalmi célú) redukciója, de magának a piacnak a megbillenése is, amennyiben folyamatosan veszít a szabad egyensúlyi  állapotából.

A konzervatizmus humánum-központúsága folyamatosan veszít a pozíciójából és valójában utóvédharcokra képes csak egyfelől a libertárius (szabadság-) szemlélettel szemben, amelyben a piac és a kapitalizmus eleve kitüntetett helyet kapnak (egyéb koordinációt ez az ideológia nem ismer, mint az ideális piacét), másfelől az államias szemlélettel szemben, amelyben a hatalom adminisztratív kényszerítés révén érvényesül. Az emberrel kapcsolatos szkepszis helyére (ami pl. az amerikai alkotmányozásra még jellemző volt) a társadalmi koordináció leitmotivjává a hatalom és azok szenvedélyeinek a hatalommá konvertálása lép, akik a legerősebben akarják a hatalmat (Nietzsche), legyen ez gazdasági hatalom (amelynek szubjektuma a dolgozó ember, gyakorlata pedig az emberi szükségletek, vágyak és elismerések keltése és hatékony kielégítése) vagy állami hatalom (amelynek szubjetuma az állampolgár, gyakorlata pedig a demokrácia és az államigazgatás).

Abban a harcban, ami végül az állam és a pénzgazdaság (a deformált piac) között zajlik a hatalomért az ember egyre inkább (országonként persze más ütemben) az állam és a kapitalizmus szimbiózisának irányítása alá kerül. Ez azonban már régóta nem a konzervatizmust erősíti, ellenkezőleg: strukturálisan a konzervatizmust életre hívó tapasztalatok (az emberrel kapcsolatos illúziómentesség) ellenében működik, az embernek hízelegve, populista, demagóg módon, ugyanakkor egyre hatékonyabban ellenőrizve őt.

Mi elsősorban tehát már kritikusak vagyunk a kapitalizmussal szemben, ami a humánum redukciójában és a társadalmi koordinációban betöltött szerepét illeti, és ha örülünk is annak a megmaradt szabadságnak, amit az uralkodó (tudás-, pénz-, presztízs- és kiemelkedő személyiségi tőkével rendelkező) rétegek számára biztosít, nem feledkezhetünk meg arról a sokkal számosabb embertársunkról, akik számára az állammal együtt csak az életük feletti kíméletlen kontrollt jelenti. (Ha tudnak erről, ha nem.) Lázadni azonban nincs okunk. A világ olyan komplex módon változik, hogy a tudásal övezett lázadás sem tud változtatni a rendszerszintű gyakorlaton, nem beszélve az olyan spekulációkról, amelyet az emberrel kapcsolatos illúziók hajtanak.

56 komment

2020.05.02. 19:37 HaFr

Kb. hatszázharminc embert érdekel ebben az országban, hogy Pokorni vagy ifj. Rajk felmenői voltak bűnösebbek

julien_benda.jpg

Nagyon helyesen ennyit (plusz/mínusz ötszázat) érdekel az a probléma, hogy a XX. század totális, tömeggyilkos diktatúráinak két lelkes kiszolgálója között kit hoz ki nagyobb bűnösnek az a zárt körű értelmiség, amelynek közéleti inkompetenciája éppen mára vezetett el 1989 után a soron következő diktatúra lighthoz. Végső soron e két értelmiségi massza és a legnagyobb közös osztóiknak érdeklődése (a másik heccelésében, megalázásában és kicsinálásában) vezetett el oda, hogy a magyar nép mára teljesen elidegenedett a politika polgári-civilizált gyakorlatától (vagy még inkább a ma élő generációinak esélye sem volt beleszokni). A két massza a kohézióját adó identitás-kérdésekben nem enged tagjainak finomkodást, árnyalt beszédet, tamáskodást, bizonytalankodást. Csúnyán szankcionálja a kibeszélést.

Ez a két massza itt és most harminc éve nem tud kitekinteni a nemzetre és felfogni a hivatásánál fogva őt illető/terhelő felelősséget az ország szellemi vezetésében, ehelyett azóta vívja a harcait -- egyelőre még csak verbálisan, legföljebb ellenfeleik egzisztenciális megnyirbálásával --, folytatásaként a korábbi generációk hasonló megfontolásokból, csak éppen tettlegességig fajuló gyűlölködésének (ideértve a gyilkosoknak szállított politikai doktrínák kidolgozását és népszerűsítését). Az érveik, kliséik szerkezete bámulatosan hasonló, a toleranciaküszöbük a másikal szemben kb. ugyanott, a jelzőik csak a képzettségük és a személyes kulturáltságuk szerint térhetnek el. 

Semmit nem tanulnak és semmit nem felejtenek. A dinamikájuk Magyarország gyengesége, amely minden társadalmi, kulturális és politikai válságunk mögött ott van, az utóbbi száz-százötven évünknek a szűkebben vett hivatásos politikusok ténykedése mellett  -- még mindig kevéssé elemzett módon -- a legnagyobb károkozója. A témáik, a vitáik, a tudásuk és a törzsi moráljuk nélkül ma jó eséllyel előrébb lennénk.

Miközben -- paradox módon -- maga Pokorni és maga ifj. Rajk (hogy mi köze ennek a saját felmenőik bűneihez, nem tudni) a saját közegük maximumát tudták nyújtani a politikai tevékenységükben.

109 komment

2020.05.01. 09:23 HaFr

Mingyá' itt a Mennyország!

A mennyország létezik – állítja egy „szemtanú”

Orbán ajánlata munkanélkülieknek a cégeknek adott mentőcsomag helyett: állami vállalatok, közmunka, hadsereg.

"Három hónap álláskeresési támogatás után jár három hónap jövedelempótló támogatás, amiből nem lehet megélni, ismerte el Orbán. Ezért kínálnak mást is mellé vagy ehelyett:

  • részt lehet venni fizetett képzésen, amit a kormány áll,
  • ott van a közmunkarendszer, ahova sok embert tudnak fogadni,
  • az állami cégek is föl vannak készülve arra, hogy megnöveljék az alkalmazott létszámot,
  • és a hadseregbe is toboroznak fiatalokat fél és egy éves képzésre."

Nem fogok én közgazdasági vagy bármilyen értelmes számokat ide tenni (arra vonatkozóan, hogy ez az egész elképzelés mennyibe kerülne és milyen veszteséget jelent az országnak nagyon hosszú távon, és kurz und gut miért szolgálja személyesen Orbán hatalmi és gazdasági érdekeit), minek. Aki nem látja ennek az egésznek a tragikusan abszurd voltát -- szemben a minden civilizált kormány által csaknem egységesen választott nyugat-európai úttal: a fiatalok tudásszerzésének hangsúlyozásával, amire a válság után még nagyobb szükség lesz, a cégek és a munkavállalók pénzbeli támogatásával, a túlélésük biztosításával, a civil társadalom támogatásával --, azon nem tudok segíteni.

És végül: Soros!

Ennek már kezd olyan észak-koreás bukéja lenni. Hahó, fideszesek! Mingyá itt a mennyország!

Végül itt a népszerű politológia alaptétele, hadd erősítsem meg újra: minden nép megérdemli a kormányát. Az én alaptételem emellett: de, diktatúra van. (Az optimalizált diktatúráról itt.) Ahol egy világosan közjóellenes, a tagjainak személyes vagyonszerzését szolgáló, cinikus, hazug, az elnyomottak tájékozatlanságából fegyvert kovácsoló, egyébként inkompetens kormányzat leváltásához (mi kellene még, hogy egy ilyet leváltson a nép?) már nem állnak rendelkezésre működő intézményes csatornák, azaz a leváltása a polititkai intézményrendszeren belül nem valósítható meg, ott diktatúra van. Azzal, ha nem érzékeli diktatúrának, hanem jól el van vele, sőt kívánja -- ugyan ez a diktatúra tényén nem változtat --, a nép mindössze igazolja a népszerű politológia alaptételét, lásd újra feljebb.

183 komment

2020.04.29. 15:10 HaFr

A választók viszonya a Kövérekhez -- 1944 után újra

Lesz katarzisunk a Soá kiállításon? a Nemzeti Galéria ...

Nem az érdekel, hogy egy szemlátomást, sőt a saját elmondása szerint is (amennyiben a mondatai önmagukért beszélnek) beszámíthatatlan ember mit gondol arról, hogy mégis kicsoda ő -- méghozzá most épp annak kapcsán, amit kétmillió választó felhatalmazásából a parlamentben ülő "balliberális ellenzékről" megengedett magának --, hanem az, hogy mit gondolnak róla a választók, méginkább a Fidesz-szavazók. Nem Kövér személye számít, hanem a követőinek száma és véleménye. Kövérek voltak, van(nak), és lesznek (speciel a főfoglalkozásukban, a "nemzetidegenek" és a "hazaárulók" osztályozásában, kijelölésében és szankcionálásában 1944-hez képest még erőtlenek is vagyunk, akkor még a mostaninál is népszerűbb volt ez a szakma), de Kövér híveinek tudniuk kell, hogy a léte őket minősíti. A Kövérek léte mindig a szavazóikat minősíti. A kutya se figyelne a Kövérekre, ha nem volnának szimpatizánsaik, ezért a szimpatizánsaiknak tudniuk kell, hogy a Kövérek léte őket minősíti. A Kövérek -- joggal -- abban a hitben vannak, hogy igényt elégítenek ki; árusok ők is a politika piacán és váltig azt hiszik, tódulnak hozzájuk a vevők, keletje van a létüknek és gondolataiknak.

Van-e? Nem lehet tudni. Nem tudni, mai Kövérünk nélkül gyengébb vagy erősebb lenne-e a Fidesz, valószínűleg nem tudja ezt a Fidesz delegálta miniszterelnök se. Lehetne jóindulatúan mondani, hogy Kövér nem oszt, nem szoroz, havi hárommillióért nem is túl drága (ahhoz képest, amit elvtársai ellopnak), elbírja ez a szegény ország még őt is. De hát ilyet persze nem mondhatunk, súlyos cinizmus volna. A mai -- fedőfoglalkozása szerint házelnök -- Kövér náci szövegbe ojtott bolsevik propagandája (hogy mindent össze tudott gereblyézni, ami az emberiség százéves szégyene és mindennek az alja!), ez pedig a magyar nemzet ürügyén (hát, amit, bírjuk el itt ezt a persze megosztó beszúrást, ő és a csapata -- nyilván csak a számok szerint, de mégis -- nap napba öltve rabol le), szóval, kérem, ez az ember kurz und gut visszakézből lebolseviknácizta a magyar nemzetet, hm, szóval ez olyasmi, amit a magyar nemzetnek véleményem szerint ki kellene kérnie magának.

Már ha éppen nem szavazna éppen a mai Kövér politikai pártjára (úgy számbeli többségben, mint legújabban 2002 -- egy elhíresült beszéd -- óta a maga maga vallotta lényegiségében). És akkor itt a magyar nemzetnek el kell döntenie, hogy most merre. Meg tudja-e tenni?

Még egyszer, nem az a kérdés, hogy a mai Kövér honnan veszi a (mit?) bátorságot (?) -- nem tudom, mit vett --, hogy meg akarja határozni, ki tartozik és ki nem tartozik a magyar nemzethez (jóval túl vagyunk -- mi, a civilizáció -- azon, hogy komolyan vegyük, hogy az ilyen gondolatoknak magyarul értelmük van, de hisz -- gondoljuk tovább -- nincs is magyarul értelmük, ezeknek hagyományosan csak "nemzeti" értelmük van, lásd 1944/45-öt, a magyar és a nemzet kerülnek összeütközésbe végül, újra).

Ha Magyarországon a magyar nemzethez tartozás újra politikai kérdéssé válik és a magyarok többsége belenyugszik ebbe, akkor -- hát igen -- a nemzet nem érdemli meg a magyar nevet. Megint elválik egymástól, ami egyszer-kétszer már elvált: a magyar haza a nemzeti szakadéktól, a magas a mélytől, a magyar a nemzettől, a jelző a névszótól -- és mi, a civilizáció, féltve őrizzük majd a jelzőt a névszó ellenében. Miután összenő, ami összetartozik (a valamikori kommunista párttagkönyv a nemzetritkító vágyakkal), elválik, ami egyébként is folyamatos meghasonlásban van: magyar ("ballib", zsidó származású, konzervatív, européer, Párizs és Bécs, stb.) és a nemzet.

Megjegyzem végül, valószínűleg -- mint mindegyiket -- ezt a Kövért is leginkább agyon kellene hallgatni. Jobban járna mindenki. A magyarok nem nácik. Sőt a nemzet se náci, csak bizonytalan. A legnagyobb hang után megy.

U.i: Lehet, hogy most itt valami kampányocska van a nemzeti értelem maradéka ellen (tegnap Schmidt Mária, ma ez a Kövér), mert valamiről el kell terelni a figyelmet (vírusügyintézés? GDP? lopáshullám? mettomén), de akkor erre azt mondom, minden nemzetet minősít, hogy milyen kampányokat pénzel.

92 komment

2020.04.28. 08:01 HaFr

Mi az "optimalizált diktatúra"?

A FIDESZ NYELVE PR Herald

Krekó Péter szerint illiberális hibrid rezsimben élünk, de nincs diktatúra, mert "a rendszer nem teljesen autoriter, amiben a népakaratnak már ne lenne szerepe, a választások továbbra is nagyon fontos részét képezik a rendszernek. (...) Egyenetlen az autoriter logika, de kevés az olyan elem, ami teljesen fehér (demokratikus) vagy teljesen fekete (autokratikus) volna. A szürkezónában mozgunk."

Szerintem a rezsim diktatúra. A különbség Krekó felfogása és az enyém között az, hogy én a diktatúrának egyetlen megkülönböztető jegyét ismerem: hogy politikai (parlamentáris) eszközökkel nem váltható le, mert a politika minden számottevő eszközét magához vonja vagy semlegesíti, és ennek szolgálatába állítja az alkotmányos intézmények működését (vö. Carl Schmitt das Politische fogalmát). Eszerint diktatúra az orbánizmus is, mert ahonnan veszélyben érzi a kétharmad jövőjét, ott -- sokkal több információ birtokában, mint bárki más -- megelőző csapásokat végez; folyamatosan tágítva a mozgásterét a kétharmad fenntartására optimalizál, ami a személyi függés rendszerével kiegészítve praktikusan diktatúrát jelent. Nem lehet leváltani parlamenti választásokon, illetve ennek elkerülése érdekében bármikor kész további radikalizálódásra.

Ehhez még két dolog. Egy, Krekó és mások meghatározásával az a baj, hogy statikusak; a rezsim adott állapotát írják le (ezért van, hogy pl. Bozóki András az utóbbi hónapokban szigorította a korábbi meghatározását a hibrid rezsimről), aminek így nemcsak kisebb heurisztikus értéke van, de nem találja el a rendszer lényegét sem, mert a lényeg mélyebben fekszik, mint a tipikus politológiai-jogi jellemzők; konkrétan a hatalmi célokban. A rezsim lényegi politikai (hatalmi, voluntarista) természete maga után vonja a jogrendszer eszközzé degradálását stb. A rezsimet nem érdemes (és megtévesztő) rendszer-meghatározással leírni, mert alapvetően -- Schmitt szellemében -- a hatalmat célzó politikai gyakorlat a lényeg benne.

Kettő, érdekes ilyen szempontból a válság alatti felhatalmazási törvény, amely megint csak az én logikámba illeszkedik, a statikus rendszerleírásokba kevésbé. A felhatalmazási törvényt a rendszer bizonytalansági állapota indokolja: a nagyobb bizonytalanság nagyobb hatalmi koncentrációt igényel, de nem ettől van diktatúra, hanem ez csak a diktatúra adott állapotbeli megnyilvánulása (jogi és rendszerképlete).

A lényeg: az ellenzéknek nincs helye a parlamentben. (Ugyanezt nem tudnák levonni Krekó Péter definíciójából, pedig fontos lenne.) Az ellenzéknek már rég egy másik korszakban kellene élnie, konkrétan a parlamenten kívüli ellenzékiségben, mert a mostani állapotában az optimalizált diktatúra kelléke. (2013-ban javasoltam először -- látva a Mesterházy vezette szoci párt kétséges ellenzékiségét --, hogy a parlamentáris ellenzék vonuljon ki az országgyűlésből és adott esetben más szervezetekkel együtt alakítson szimbolikus jelentőségű állandó vitafórumot, alternatív nemzetgyűlést. A helyzet már szinte túlérett erre, kicsiny valószínűséggel tudnák már ezt értelmesen eljátszani.)

Végezetül vissza Krekó Péterhez: azt mondja, azért sem diktatúra, ami van, mert van benne szerepe a népakaratnak. Nos, minden diktatúra a - kritikus - tömeg legitimációján alapul. Nincs olyan rezsim, amely totálisan szembe mehetne a néppel, egy diktatúrát nem ez különböztet meg a demokráciától, hanem -- úgy gondolom -- az, amiről én írtam: hogy parlamentáris-politikai eszközökkel nem váltható le ( = ezen az úton nem állíthatók vissza a jogállami keretek). A diktatúránál van rosszabb, ez a totalitarizmus, amelyhez viszont kétségelenül még nem jutottunk el, de nem is fogunk.

_____

Ui.: Kicsit szakmaibban és általános érvénnyel szólva azt pedzegettem ebben az írásban, hogy a rendszermeghatározások mögött meghatározható-e egy rezsim (vagy a legtöbb) "DNS"-e, kvázi algoritmusa. Azt implikáltam, hogy a politikai rendszerek nem egyedül politikai kérdések, tehát nem elég pontos és nem elégséges így -- az alkotmányos-politikai-intézményi rendszerben dekódolható viselkedésük (fenomenológiájuk) alapján -- leírni őket; egy rezsimet pl. tipikusan nem egy adott rendszer konfigurációjának elérése hajt előre, hanem inkább a hatalom, a személyiségek konstellációja, a nehézségi gyorsulás, a politikai kultúra stb.; azaz -- úgy gondolom -- ez a "DNS" (ahol van és felfejthető) a rendszer lényege, a többi (a rendszerkategóriák, a politológiai témák) csak a fázisainak megmutatkozása.

70 komment

2020.04.27. 07:47 HaFr

Még több pénzt az ellenzéki vezetők sminkjére!

Roncsderbire hasonlít a nagy ellenzéki összefogás – PestiSrácok

Orbán rendszer- és kulturális probléma. Nem lehet az ágytálak hiányával és az ellopott billiókkal megdönteni. Amíg az ellenzék nem tud rendszerben gondolkodni és konzisztensen érvelni, nem lehet kormányváltás, és csak politikán kívüli mozgalom döntheti meg a rezsimet (az ellenzékével együtt). Nekem lassan mindegy -- látva egomániás, nárcisztikus ellenzéki vezetők újabb és újabb videóit, láthatóan szerintük az ellenzéki politika az ellenzéki vezetők arcéléről és sminkjéről szól --, egyszerűen csak jelzem: fel nem foghatom, hogy miért nem lehet ilyen vagy jobb mondatokat minden nap legalább ötször elmondani, aztán napi egy videót felfűzni rájuk 365/év frekvenciával még két éven át (hogy most ne beszéljünk minden másról, amit az ellenzéknek tennie kéne): "a liberális (=szabad) demokráciák szolgálják a nemzetek javát, az orbánizmus nemzetellenes". - Miért? "Hát ezért meg ezért. (Egyszerű összehasonlító ábrák más régiós országokkal, utcaképek, boltok, emberek bevágva Krakkóból, Prágából, Pozsonyból; tőlem akár német és francia falvakból is, a liberális demokráciák jelenének illusztrálására. Mire az a rengeteg külföldön élő szimpatizáns, aktivista, szavazó, ha nem azért, hogy hasznosítsák végre magukat médiakampányokban? Ha már nem tüntetnek folyamatosan a helyi magyar nagykövetségek előtt.) Aztán elvarrni a szálakat: "Teplicén és Gdanskban egy átlagpolgár ennyit keres: x, Balmazújvárosban és Kaposváron ennyit: y. Ez azért lehet, mert a jogállam és demokráciák jobb gazdaságot tesznek lehetővé, mint az autokráciák (betét: autokráciának azt nevezzük...), a vezetők nem tehetik el a pénzek egy részét, mert bíróság előtt kell felelniük ezért stb. Orbán veje és gázszerelője ennyivel gazdagodott tavaly... Miért? Mert tehetségesebbek lennének Önnél? Feltehetően nem." Oktatni, oktatni, oktatni! Nem pedig tetszelegni, tetszelegni, tetszelegni. (Az adófizetők pénzéből élő ellenzéki vezető kiskátéja, 2. fejezet.)

Az ellenzéki pártok tíz éve ugyanazt a méretű tortát szeletelik egymás között. Orbán összehasonlíthatatlanul jobban fél egy vírustól, mint tőlük. Azért ez nem mond el sok jót róluk se az örökkévalóság, se a mai nap mércéjével. A hatékonyságuk trendvonala flat, mint a halottak szívgörbéje; mégis úgy gondolják, hogy azt és úgy kell csinálni ma, mint amit és ahogy tegnap csináltak. Kivárni az alkalmat. És várni, és várni. Vegyék tudomásul, hogy nem véletlen és a múló időt látva nem túlzás, hogyha őket az Orbán-rezsim egyik legfontosabb tartóoszlopának tekintjük.

108 komment

2020.04.26. 11:41 HaFr

Soros, a migránsok és a COVID: a hazudozás vége?

Coronavirus: No UNSC meet scheduled yet to discuss COVID-19 crisis

Soros, a migránsok és a COVID-19 között egy lényegi különbség van: hogy az utóbbi valóban veszélyt jelent az országra. Ezt kénytelen felismerni a kormány, ahogy láthatóan visszavesz a járványt érintő hazudozásból. (Nyugati mércével mérve őszinte persze sose lesz.) Nem érdemes ugyanis visszakézből hazudozni arról, ami 1.) valóban emberek százainak-ezreinek életébe kerülhet, 2.) ténylegesen adatolható és utólag visszaüthet a kormányra, illetve 3.) további olyan elkerülhetetlen (Orbán Viktor globális hatóerejével sem befolyásolható) következményei lehetnek, mint az elhúzódó, mély gazdasági válság.

Nemrég Matolcsy még 2-3%-os GDP-növekedést saccolt idénre, a napokban a gazdasági miniszter, Varga, már 4,5%-os GDP-csökkenést sem tartott valószínűtlennek. Igaz, hogy ma sem tudjuk a pontos statisztikát az átfertőződésről, mert a kormány messze nem végeztet elég tesztet, ezért csak a homályban tapogatózik a fertőzöttek valós számát illetően, de legalább nem mondják már, mint két hete, hogy "ellaposították a görbét". (Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Nem mondhatják, mert virológiai tudás és az alapszámok ismerete nélkül nem láthatják a fertőzés életciklusát, de mondom, legalább visszavettek már a tettetett magabiztosságukból.) Néha elejtenek még egy-két szót arról, hogy májustól "beindítják a gazdaságot" (a parlagi, voluntarista klisék még ugyanazok), de már ez sem olyan magától értetődő, tekintve, hogy a felvevő piacainkat és különösen az autóipart nagyon megütötte a válság. Már belátták, ami az intézkedések meghozatalakor is evidens volt, a "Nagy Gazdaságvédelmi Terv" egy hoax, semmire se volt jó -- állítólag új intézkedések készülnek. Kár, hogy "elitták-elkártyázták" a pénzt, tehát nagyon nem tudják elengedni a költekezést. Pedig sokezer családnak és vállalatnak most volna szüksége rá. (Bár nem nagyon hirdetik, de éppen emiatt devizakötvényeket bocsát ki az állam, azaz "eladósítja" az országot.) És közben imádkozhatunk, hogy a forintot (a kormányzásuk kezdetén volt 265-ös euróárfolyam helyett) a mai 355 körül tudják tartani. Ez sem rajtuk, hanem a befektetők bizalmán múlik. Ennyit "Európa egyik legerősebb" gazdaságáról.

(A válság eddigi "legszebb" intézkedése persze az ágykiürítés, ami valójában sunnyogó egészségügyi büdzsé-vágás és racionalizáció, a nyomában máris ismert módon növekvő "járulékos" halottszámmal. A híveknek itt talán el kéne gondolkodniuk, hogy az a hatalmi csoport, amely részint a 300 forintos vizitdíj ellen lázítva jutott kormányra 2010-ben, most milyen egészségügyi költségcsökkentést hajt végre. Ha már azt nem nézik, hogy eddig mennyi pénzt vont ki a rendszerből.)

Summa summárum, úgy fogalmaznék, hogy a kormány nemcsak azt ismerte fel (külföldi összehasonlítás és hazai adatok alapján), hogy a hazudozás nem növeli ez alkalommal a népszerűségét (valószínűleg mert tényleg van veszély, nem pedig imaginárius, mint Soros és a migránsok), hanem azt is felismerte, hogy ráborulhat az asztal, ha tovább hazudik, mivel a neheze még bőven előttünk van. A rendelkezésre álló adatok alapján -- hevenyészett kalkulációval -- én a GDP kiesést a 2020 Q2 és 2021 Q1 közötti évben inkább 10% körülire saccolom idei májusi tetőzéssel (ha Matolcsy saccolhat, én miért ne), augusztusban tetőződő munkanélküliséggel, ami nagyon rossz hír egy illikvid társadalom és a korrupt kormányzás együttállása esetén.

A Soros 2. Terv (hogy a 90 éves Soros örökjáradék-kötvénnyel akarja bedönteni az EU-t) olyan hülyeség, amit már valószínűleg a kormánypárti szavazók sem vesznek be, akkor se, ha mást nem értenek, csak Soros nevét hallják ki belőle (a közvélemény manipulációja mellett itt Orbánnak megint célja az EU egységes fellépésének és ekként való erősödésének akadályozása), szóval egyelőre a realitás legyőzni látszik az évtizedes népámítást, ami miatt a kormánypropaganda beszorult a mai igazság és a holnaputáni igazság közötti manipulációs térbe és valójában -- lévén végső soron a hatalomról szó -- úgy optimalizál, hogy utólag jól jöhessen ki a helyzetből.

De addig is, míg nem tudunk meg mindent Orbán évtizedes teljesítményéről, itt egy gazdasági ábra (forrás: Eurostat). Többek között az derül ki belőle, hogy Bulgária az egyetlen ország, ahol nem növekedett gyorsabban a vásárlóerő mediánja (vagyis az az összeg, aminél éppen annyian vannak jobb, mint rosszabb helyzetben) ÉS közben alacsonyabb szinten is van a hazainál. Ám ha az Európa-bajnok magyar ÁFÁ-val is korrigáljuk a táblát, amit a vásárlóknak meg kell fizetniük, akkor a helyzet még sanyarúbb képet mutat. Nyugodtan el lehet tehát mondani, hogy a liberális demokráciák szolgálják a nemzetek javát, a NER-szerű autokratikus rendszerek nemzetellenesek.

 

33 komment

2020.04.24. 13:13 HaFr

Hogyan mérjük egy állam teljesítményét?

Today:1586797239 | Government Budget Clipart | HERE

Államok azért lehetnek, mert az a közfelfogás, hogy ezek az intézkedési területükön élő emberek által megtermelt érték egy (jelentős) részéből -- döntően adók beszedése és a beszedett pénz újraosztása révén -- értéktöbbletet állítanak elő, tehát növelik a társadalmi összhasznot. Furcsa módon (lehet, hogy az én hibám) mégsem találom a közgazdaságtanban ennek az értéknövelésnek a bevett mérőszámrendszerét és -- eleve -- a mérés módját. Sőt, ha már itt tartunk, az értéknövelés (állami) módszertanát sem, benne bizonyos algoritmusokkal.

Meg kell adni, államnak "azért nehéz lenni", mert a közgazdaságtan az értéket egyfelől a piacon méri, másfelől elismeri az érték (és árának) végső szubjektivitását, és ennek megfelelően az ideális piac mindig természetes és jogi személyek garmadának találkozásaiból épül fel, amelyek között az állam és intézményei csak egy (vagy korlátozott számú) résztvevő(k). Való igaz: egy jól működő állam első ismertetőjegye, hogy gazdasági szereplőként csak egynek tartja magát a többi között -- ha elefánt nagyságúnak is. (Nem témám most az államok szabályozó, szankcionáló, védelmi, kulturális, szimbolikus stb. szerepe, hanem kizárólag a gazdasági és jóléti funkciója, amellyel közvetlen gazdasági hatással van a területén élő emberek életére -- akár közvetlenül, akár közvetetten a vállalatokon, pénzen, piacon keresztül. Ez az, ami a "szocialisztikusabb" és "konzervatívabb" pártok politikai csatározásainak tengelyében van nyugati mércével szabad társadalmakban. De ugyanígy nem témám az állam felelőssége a polgárai minimális létbiztonságáért, vagy az adószedés és az állami elsajátítás erkölcs- és politikai filozófiai vetületei. Ezek mind releváns szempontok és behatárolhatják a pusztán gazdasági és jóléti funkciók gyakorlását, általában azonban nem teszik. Ahogy kevesen állítják már, hogy a tulajdon lopás, azt is kevesen gondolják, hogy az adóztatás lopás.)

Gazdasági szereplőként akkor van helyén az állam, ha 1. nagyobb (pénzügyi) hasznot tud hajtani adott idő alatt (nagyobb megtérülést tud elérni a rá bízott pénzek újraelosztásával), mint az a helyzet, ha nem lenne, 2. és ezt olcsóbban csinálja, mint alternatív szereplők csinálnák. (Teljesítmény = hasznosság * egységnyi haszon / az egységnyi haszon előállításának költsége) Nem akarom túlbonyolítani a dolgot itt, de ezek a számítások elvégezhetők olyan változók mentén, mint a közoktatás színvonalának emeléséből a munkaerőpiacra és ezen keresztül egy gazdaság hozzáadott értékére következő hatás; a társadalom alsó jövedelmi tizedeiben élőknek biztosított adókedvezmények, segélyek, juttatások (a gondolatmenetnek megfelelően nem a "társadalmi igazságosság" nevében, hanem számítva a polgárok társadalmi jövedelmének majdani megtérülésére a munkaerőpiacon); a családpolitika és a reprodukciós ráta; az egészségügyi rendszer hatékonysága; különböző pénzügyi eszközök bevezetése a piacra stb. Nem azt állítom tehát, hogy ne lennének ideológiák, igazságosságkoncepciók, értékrendek, amelyek eleve kijelölik egy politika "elfogadható" mozgásterét ezekben a kérdésekben, hanem hogy nincsenek a (magyar) állam teljesítményét többé-kevésbé egzaktan bemutató számítások, algoritmusok, beruházási és megtérülési mutatók és/vagy általam ismert közgazdasági alapvetések (ami, mondom, az én hiányosságom lehet), amelyek egy adott költségvetést átlátható szakmai kritériumok mentén megítélhetővé tennének. Marad az ideológia mint mérce.

Általában le lehet szögezni, hogy amennyire nincsen egzakt mérőszáma az állami költések megtérülésének, annyira (ebben a mértékben) nem igazolható az adókivetés sem. Az államok adókivetési joga nem jelenti azt, hogy az adókkal nem kell elszámolni és ne kéne azok hasznosulását transzparensen bemutatni minden zárszámadás alkalmával (évente) részletesebben a parlamentnek és kivonatosan, fő számokban, az adófizető polgároknak. Ami engem illeti, a legközelebbi nemzeti konzultációban és a következő plakátkampányon ilyen számokat szeretnék látni. Ötven hülyeségre juthat egy értelmes plakát is, nem olyan nagy engedmény az észnek. Még egyszer: nem egyszerűen tőszámokat, hanem az állam legitim adókivetési jogának bizonyítékául a beszedett adók megtérülési számításait akarom látni. Ezekkel igazolja ugyanis az állam -- az újraelosztás gazdasági és szociális funkcióját illetően -- a létjogosultságát. Ha nem is akarok többet visszakapni, mint amit befizettem, abban mindenképpen biztos akarok lenni, hogy a befizetésem polgártársaim és a nemzet javára ténylegesen hasznosult azon a gépezeten keresztül, amelyet közben fenntartunk -- különben kénytelen volnék azt gondolni, hogy ez leplez valamit előlem és mégsem a legjobb ágense a közhaszon növelésének.

56 komment

2020.04.22. 11:37 HaFr

Amit a magyarok nem értenek: liberalizmus vagy szegénység

Saving Hieronymus Bosch from the devil

Az ún. illiberális állam csak egy kicsit értelmesebb választás a középkornál; csupán annyival, amennyivel nem kell hozzá megtanulni az időutazást, hanem elég elhinni (kellő tudás hiányában), amit az embernek egy cinikus politikai vezető mond. Hogyha ehhez egy egész ország is asszisztál, akkor gyakorlati esély is nyílik az illiberalizmusra (leánykori nevén: autokráciára). Amit viszont váltig nem ért (kellő tudás hiányában) az illiberalizmus híve: hogy ezt a választást törvényszerűen követi az elszegényedés. Az illiberalizmuson csaknem mindenki veszít, leszámítva a nemzeti erőforrások ellopását végző politikai és (oligarchikus) gazdasági réteget, és átmenetileg azokat, akikhez forrásokat csoportosít át a rezsim a szavazataikat biztosítandó. De idővel ez utóbbiak is, mert csökken a rezsim gazdasági teljesítménye, fogy az elosztható konc. (Szingapúrról majd a poszt végén.)

A liberalizmus (egyszerűbben és ideológiamentesen: a modern társadalmak bonyolult interakciós-kapcsolati rendszerét leginkább szolgáló gazdasági, politikai és kulturális -- mindösszesen: társadalmi -- logika) nem úgy jött létre, hogy a buta angolok és hollandok elhatározták -- Soros hatodik ükapja manipulációjának áldozatul esve --, hogy tönkreteszik a jól bevált feudális-keresztény-patriarchális-szarvasvadászsemjénzsótis rendet, hanem úgy, hogy.... na, szóval ez bonyolult. És sajnos, ami bonyolult, azt nem szereti a nép egyszerű fia, de sokan a kevésbé egyszerűek közül sem. Ezért elég legyen itt annyi, hogy párhuzamosan és egymást megtermékenyítően zajló tudományos és technológiai változások (ezek pedig a kőkorszak óta, érintve az ekét, a penicillint, az Audi S8-at, egészen a mai, szám szerint negyedik ipari forradalomig, de innen is megállíthatatlanul tovább), a népesedési trendek (egyre többen lettek Isten gyermekei), a szellemi változások (kb. Isten nem bánja, ha az ember jól érzi magát a Földön), politikai-vallási-hatalmi harcok (amelyek egyre több erőforrást követeltek a harcoló felektől -- és nem mellesleg sok halottat termeltek), a vallási-filozófiai-erkölcsi belátások (hogy az ember élete érték) és még néhány esetleges dolog együtt hozták létre azt a -- tehát nehezen, kb. fél évezred vérével és verejtékével megöntözött -- konszenzust a mai fejlett nyugati társadalmakban, hogy nagy tömegek legjobb (=legkevésbé rossz) együttélési formája a rendezett szabadság körülményei között valósítható meg. Ez aztán különböző intézményeket hozott létre gazdaságban (piaci verseny), politikában (liberális demokrácia, jogállam) és kultúrában (pluralizmus) stb.

Az, amit az így értett liberalizmussal el akartak érni, az -- röviden -- a béke és a prosperitás volt. A liberalizmus tehát együttélési logika ezekkel a célokkal, nem pedig minden más ostobaság, amit az illiberális (=autokratikus, a diktatúrában érdekelt) politikai és gazdasági potentátok el akarnak hitetni a demokráciával sajnos szavazói hatalomhoz jutott tömegekkel.

Mi következik ebből? Minél inkább szembefordul egy társadalom a rendezett szabadsággal (liberalizmussal), annál jobban elszegényedik, mert a fő erőforrása, az emberi értelem, annál kevésbé tud szabadon áramlani (annál kevésbé tudnak az agyak interakcióba lépni egymással). Annál korlátozottabb, ezért alacsonyabb minőségű lesz a másodlagos -- származékos -- erőforrások (pénz, technológia, áruk és a munka, a kultúra stb.) áramlása, hiszen ezeket egy központi "értelem" (nevezzük ennek nagyvonalúan) fogja túl nagy részben irányítani -- azaz sok szempontból visszatér az a logika, amelyet az angolok és a hollandok a XVI. század környékén elkezdtek meghaladni. A modern társadalmaknak leginkább megfelelő liberális (bonyolult hálózatok fenntartására képes) logika visszaadja a helyét a hálózatok elsorvasztását, ezért a társadalmak elszegényedését eredményező centralizáló logikának. Az abszurd célok aztán abszurd hétköznapokat termelnek, lásd Müller Cecília találkozását a COVID-dal az ország nyilvánossága előtt.

Népünk műveletlenebb része azt gondolja, hogy a liberalizmus jelentette hatékonyság (ami nélkül nincs gazdagság, jólét, jól-lét és boldogság; jelzem, ezek nem ugyanazt jelentik, de mindegyik valamilyen részben a társadalmi hatékonyság függvénye) olyan fölösleges csimbók a nemzeti lényegiségen, amelyet levetkezve csak közelebb juthatunk egészmagyarországmennyországhoz. Közlöm, nagyon nem. Nagyon az ellenkezője az igaz ennek. Ahol az olyan ostobaságok, mint a "nemzeti lényeg" operációba fog, ott garantált a beteg (előbb agy-, majd szív) halála, osztályrésze előbb a kóma és a mesterséges lélegeztetés, ha pedig súl sokáig vacakolunk magunkon, akkor a sírgödör lesz. Néhány korábbi posztban az elmúlt hetekben épp eléggé igazoltam az Orbán-rezsim kártékonyságát számokon, trendeken, történelmi példákon, miegymás. Akit érdekel, nézze meg. Itt csak azt akartam megerősíteni, hogy addig míveljük a verbális harakirit e szegény országban, ameddig végül csak sikerül megtalálni hozzá a megfelelő szerszámot is. A hülyeségnek tipikusan nem szab határt a (hatalmi) gonoszság és a (népi) hülyeség tandemje.

Jelenti mindez azt, hogy a liberális gyakorlatok az USA-tól Dánián és Portugálián át Japánig szeplőtelenek és hibátlanok? Ugyan. Na de azért tudjunk már különbséget tenni a korrekcióra alkalmas evilági logika és a hülyék (gazemberek által berendezett) paradicsoma között! Fogadjuk már el végre, hogy az ember valóságos lehetőségeit ne a mesékhez és/vagy az eszmények megvalósulásán mérjük, hanem legalább a már megvalósult földi poklokhoz -- úgy értem, ha bonyolultabb érvekhez nem áll rendelkezésre elégséges agykapacitás!

PS.: Szingapúrban, ami működik és irigylésreméltó, az liberális (a gazdasági rend). A társadalom, a politika és a kultúra nem olyasmi, amit irigyelnünk kéne tőlük.

245 komment

2020.04.20. 16:02 HaFr

A rendszerváltás vakrepülése a történelemtudományok gyengeségének is köszönhető

John Lukacs 95 éves | SZOLJON

Valaki azt írta nekem egy korábbi poszt alatt, hogy 30 éve még volt remény... Nem értek egyet. Ez a remény (=reménykedés) azért létezhetett, mert gyengék voltak (ahogy maradtak is) a történelem- és társadalomtudományaink, következésképp nem ismertük eléggé a magyar nép kritikus tömegét, kompetenciájának határait, az értékrendjét és a viselkedésének algoritmusait. A tudomány gyengeségét némileg érthetővé teszi, hogy nem volt elég összehasonlítható korszakunk azzal kapcsolatban, hogy mit várhatunk (várhattunk 1989/90-ben) egy független ország népétől -- most már sokkal jobban tudjuk, hogy az ország modernizációjának legfőbb ellenfele maga a magyar nép kritikus tömege. Az értelmisége meg -- akár a politizáló, akár a humán- és társadalomtudományos értelmiséget nézzük -- sosem ért fel a feladatához.

A megfelelő történeti korszakokban a megfelelő (a középkortól a XX. századig ívelő) háttérismeretek alapján senki se vonta le ezt a konklúziót, még Hajnal István, Szekfű, Bibó, Szűcs Jenő vagy Szabó Miklós sem, akik talán -- különböző beállítottságaik mellett / ellenére -- eséllyel tehették volna. Le kellett volna vonniuk? Szerintem igen, de legalább a szemhatáruk e körül volt. (Kortárs szerzőink közül nyomokban felfedezni vélem ezt az igényt Gyurgyákban, de annál, ami Nyugaton maradt a "nagy elbeszélésekből" és a narratívák problematikájából, nálunk -- épp az évszázados hiány okán -- jóval többre, jóval komolyabban volna szükség.) Harminc éve szenved a magyar politika a bevégezetlen munkától és a válaszok hiányától, tetézve azzal az értelmiségi -- khm -- visszafogottsággal, amibe a marxizmus leáldoztával belesodródtunk.

A magyar történelem- és társadalomtudományokon erősen rajta hagyta nyomát a magyar kultúra filozófiai és absztrakciós (társadalomelméleti) rétegének eredendő szegényessége, ami a marxizmus kimúlásával csak még kézzelfoghatóbbá vált. Történelemtudományainkban olyan ritka (maradt) az átfogó elméletalkotó kezdeményezés, mint a fehér holló, talán igény sincs erre a rosszul értelmezett posztmodern konszenzusban; ha valami volt, az kihalt a marxizmussal, előtte meg a polgári történetírás egy-két nagy alakjával. Mai történészeink szaktörténészek, korszakokkal, témákkal, személyekkel foglalkoznak, ritkán képesek interdiszciplináris (egyszerre politikai, gazdasági, szociológiai, kulturális) keretekben gondolkodni, pláne átfogó szemlélettel próbálkozni. Kortárs történettudományunk ideologikus vagy (nem tagadva ennek értékeit) mikroszkopikus, leginkább paradigmatikus, semmilyen indíttatása a nagy felismerésekre, szintézisekre, új fogalomrendszerre, új történeti narratívára (vagy akárcsak nemzetszemléletünk konfliktusosságának magyarázó oldására). Emiatt semmilyen komolyan vehető hatása nincs egy-két érzékenyebb politikai témát leszámítva -- de ezekben is inkább csak a szenvedélyek felkavarása folyik, alattuk a tudás nem szervesül, nem változtat a mítoszokban élő paradigmákon. Történelemelmélet, történelemfilozófia: nem létező diszciplinák Magyarországon. "Nagy viták" nincsenek. Társadalomelméletünk egy-két alkotóra korlátozódik; mint tudományág: nincs. Balogh István, Felkai Gábor, Némedi Dénes, a korábbi Karácsony András és Pokol Béla mellett egy-két további kivétellel lehet számolni a kortársak között -- ebben a sorrendben, egyre szűkülő érdekeltséggel és érdekességgel. A szellemtudományokban temetői csend, a helyüket is belepte már a gaz. Váltig nem értjük magunkat, nem kerültünk közelebb önmagunkhoz húsz év szabadság alatt és újabb tíz év (nemzeti) szocialista visszarendeződés során.

Az országot abszolúte felkészületlenül érte a rendszerváltás szellemi értelemben is. Azóta el is feledkeztünk arról, hogy ezt (is) pótolni kéne.

44 komment

süti beállítások módosítása