A konzervatizmusnak kétszáz éve -- mióta politikai gyakorlatként létezik, emberi beállítottságként pedig még régebb óta -- meggyőződése, hogy az emberi természet változtathatatlan, állandó, és a legjobb hozzáállás a fajunkhoz az emberrel kapcsolatos alapvető szkepszis (=pesszimista antropológia). Az ember egyfelől ösztönlény, akit mindenekelőtt a halálfélelem és a biztonságával kapcsolatos aggodalom motivál; másfelől (ha már kellően biztonságban érzi magát) vágy- és szenvedélyvezérelt. Értelmét döntően az ösztönei, a vágyai és a szenvedélyei irányítják. Emiatt szükséges köré intézményeknek olyan hálóját szervezni, amely alapvetően garantálja a biztonságát és meggátolja a szenvedélyei olyan kiélésében, ami már az embertársai biztonságát (vagy -- ambiciózusabb elméletek szerint -- a saját magasabb képességeinek elérését) veszélyeztetné. Ilyen intézmények a természeti törvény (szerinti élet) és a természetes jogok, a vallás, az erkölcsi rend és a hagyományok, a szokás- és pozitív jogok rendszere és az ezen alapuló törvénykezés (bíráskodás), az állam, az iskolák, a természetes és mesterséges közösségek, a piac és a munka, illetve ideálisan ezek kombinációja. A konzervatizmus szerint ezek együtt tudják biztosítani, hogy az ember a legközelebb kerüljön a humánum gazdag értelmezéséhez és a legjobb gyakorlatot alakítsa ki a közösségben való produktív együttélésre.
A kapitalizmus megítélése és elhelyezése a konzervatív gyakorlatban csak ennek alapján érthető. Felfogásunkban a piac csak egy az emberi életet szolgáló intézmények közül és a megítélése azon múlik, hogy mennyire sikerül a tágan értelmezett biztonságot, szenvedélyeket és vágyakat a többi intézménnyel együtt a megfelelő medrükben tartania. Azért fontos látni ennek az intézményi összefüggésrendszernek a funkcióját, mert ahol kiesik, meggyengül, kompromittálódik bármelyik tagja, ott más tagjai (a kapitalizmus és a piac, vagy éppen az állam) relatív túlhatalomra tehetnek szert, jóllehet világosan nem tudják betölteni az egész intézményrendszer (konzervatívan értelmezett) eredeti funkcióját, a félelmek, szenvedélyek és vágyak moderálását. Sőt, ezek (az állam és a kapitalizmus) éppen azért emelkedhettek ki végül és gyarmatosíthatták fokozatosan (eltérő mértékig, gyakran egymással versengve) a többi intézményt, mert míg az állam a legkézzelfoghatóbban nyújtott biztonságot a többi szereplő között, a kapitalizmus közben -- fokozatosan megszabadulva az erkölcs, a vallás stb. kötelékeiből -- az állam jelentette biztonsággal az oldalán felnyithatta a gátat az eddig visszaszorított és szankcionált vágyak előtt. (Az állam szerepe a nemzetgazdaságok létrejöttében és alakulásában a XVII. század óta folyamatos.) Mi több, az egzisztenciális biztonság maga kínálta további lehetőségein túl a kapitalista gyakorlat egyenesen ezeket a vágyakat tette a működésének forrásává és logikai alapjává. Állam és kapitalizmus/piac egymást kiegészítve, páros dinamikában rombolták/rombolják a korábbi konzervatív egyensúlyt képező többi intézményt.
Ahogy végül is történt. Háromszáz éves út vezetett attól, hogy a korai szerzők, pl. Adam Smith, az erkölcselméletük részeként tárgyalták a kapitalizmust és az amerikai alkotmányozó atyák a Teremtő és a polgári jogok közötti spektrumban konstituálták az amerikai nemzetet, odáig, hogy a gazdasági szemlélet rögzült előbb a baloldali, majd a liberális (libertárius) társadalomelméletben, ezzel ismerve el a kapitalizmus (és az állam) kiemelkedését a többi intézmény közül.
Mármost e két elem kiemelkedése a sorból és a többiek elbizonytalanodása vagy elmúlása ("Isten halott"), azt kell hogy jelentse, hogy ennek a kettőnek kellene biztosítania (a konzervatizmus felfogásában) a pesszimista antropológiának megfelelő kiállást az ösztönökkel, a szenvedélyekkel és a vágyakkal szemben. De a kapitalizmus és az állam is elsősorban a személyes hatalomról (a biztonság, a vágyak és a szenvedélyek legerősebb személyes garanciájáról) szól, így az ellensúlyozatlan alkalmazásuk az emberiséget végül kettéosztja azokra, akik (a hatalom birtokában) élősködnek az antropológiai pesszimizmuson, és azokra, akik attól a hatalomtól remélnek védelmet, amely valójában a birtokosai garanciájaként működik. Igen, a kapitalizmus is a hatalomról szól: a gazdasági szereplők sem a verseny érdekében szállnak versenybe, hanem a győzelemért és a hatalomért. Elhanyagolható azoknak a piaci szereplőknek a száma, amelyek nem választanák a saját monopolhelyzetüket, ha varázsütésre tehetnék -- és valóban erre is törekszik mindenki, álmaikban feltehetőleg még a kisebb szereplők is. Az erkölcsi rend, az egyenlő iskoláztatás vagy a (legalább) versenysemleges állam moderáló ereje nélkül a kapitalizmus óhatatlanul elveszíti azt a szerepet, amit a konzervatív szemléletben (egyensúlyi elemként) betölt és maga válik a humánum (teljességének) elnyomójává. Egyenesen következik ebből nemcsak a humánum gazdasági (hatalmi célú) redukciója, de magának a piacnak a megbillenése is, amennyiben folyamatosan veszít a szabad egyensúlyi állapotából.
A konzervatizmus humánum-központúsága folyamatosan veszít a pozíciójából és valójában utóvédharcokra képes csak egyfelől a libertárius (szabadság-) szemlélettel szemben, amelyben a piac és a kapitalizmus eleve kitüntetett helyet kapnak (egyéb koordinációt ez az ideológia nem ismer, mint az ideális piacét), másfelől az államias szemlélettel szemben, amelyben a hatalom adminisztratív kényszerítés révén érvényesül. Az emberrel kapcsolatos szkepszis helyére (ami pl. az amerikai alkotmányozásra még jellemző volt) a társadalmi koordináció leitmotivjává a hatalom és azok szenvedélyeinek a hatalommá konvertálása lép, akik a legerősebben akarják a hatalmat (Nietzsche), legyen ez gazdasági hatalom (amelynek szubjektuma a dolgozó ember, gyakorlata pedig az emberi szükségletek, vágyak és elismerések keltése és hatékony kielégítése) vagy állami hatalom (amelynek szubjetuma az állampolgár, gyakorlata pedig a demokrácia és az államigazgatás).
Abban a harcban, ami végül az állam és a pénzgazdaság (a deformált piac) között zajlik a hatalomért az ember egyre inkább (országonként persze más ütemben) az állam és a kapitalizmus szimbiózisának irányítása alá kerül. Ez azonban már régóta nem a konzervatizmust erősíti, ellenkezőleg: strukturálisan a konzervatizmust életre hívó tapasztalatok (az emberrel kapcsolatos illúziómentesség) ellenében működik, az embernek hízelegve, populista, demagóg módon, ugyanakkor egyre hatékonyabban ellenőrizve őt.
Mi elsősorban tehát már kritikusak vagyunk a kapitalizmussal szemben, ami a humánum redukciójában és a társadalmi koordinációban betöltött szerepét illeti, és ha örülünk is annak a megmaradt szabadságnak, amit az uralkodó (tudás-, pénz-, presztízs- és kiemelkedő személyiségi tőkével rendelkező) rétegek számára biztosít, nem feledkezhetünk meg arról a sokkal számosabb embertársunkról, akik számára az állammal együtt csak az életük feletti kíméletlen kontrollt jelenti. (Ha tudnak erről, ha nem.) Lázadni azonban nincs okunk. A világ olyan komplex módon változik, hogy a tudásal övezett lázadás sem tud változtatni a rendszerszintű gyakorlaton, nem beszélve az olyan spekulációkról, amelyet az emberrel kapcsolatos illúziók hajtanak.
