Igencsak klasszikus vita folyik Brüsszelben, amiben a civilizáció éppen meghátrálásban van. A jogállam és a politikai döntéseken alapuló jogelmélet vitája lassan százéves: fő figurái akkoriban a jog uralmának elsőbbségét és normatív megalapozását hirdető Hans Kelsen, vele szemben pedig a később náci jogásszá vált Carl Schmitt, a szuverenitás és a decizionizmus -- velük pedig a jog hatalmi megalapozása -- kombinált álláspontjának képviselője voltak. Mindkettő -- a jog politikát marginalizáló uralma és a politika jogot marginalizáló uralma -- radikális nézet volt a maga idejében, de mindkettőnek megvannak a mai hívei (szoftabb kiadásban): a jog uralmáé az európai magországok, a politika jog fölöttiségét jelentő szuverenitás-decizionizmusé Orbán.
Bár a civilizáció éppen taktikai (?) meghátrálásban van sok nyugati politikusnak sem tetszően és Orbán sokkal többet látszik elérni a napokban folyó brüsszeli összecsapásban, mint azt például a hazai ellenzéki pártok hirdetik, a jog uralmát mindazonáltal nem fenyegeti semmi Nyugaton, Magyarországon viszont már nagyjából -- a schmitti szuverenitáselméletben értett lényegét tekintve, miszerint a szuverén (ha van) az, aki a kivételes állapotról dönt: márpedig Magyarországon praktikusan van ilyen szuverén -- már vége a jog uralmának. Amikor Orbán azt hirdeti, hogy nem engedi jog(állam)i kérdéssé tenni a kifizetések ügyét (a jogállam ügyét "politikai vitának" minősítve), illetve elérte, hogy a jogállami kritériumok élesítését jó két évvel eltolják (vagy még tovább, mire egy bírósági ügynek kötelező eredménye lehet), akkor a demokrácia és vele a politika szuverén-értelmezésével érvel (magyarán azzal, amit szuverénként ő határoz meg), azaz a jogot a politika alá rendeli (= a politikának nincsen korlátja, mindössze a négyévenként bármilyen eszközökkel "kivívott" demokratikus felhatalmazás).
Arról azonban, hogy mi lesz az országunkkal 2022 után, ha Merkel segítségét is felhasználva Orbán győz a következő parlamenti választásokon, mindössze egyet lehet meggyőződéssel kijelenteni: jogállam biztosan nem. Orbán mai győzelme biztos, a jövőbeni veresége nagyon bizonytalan. Minden oka megvan hát az örömre. Jobb minden ellenzékinek szembenézni ezzel a ténnyel, nem elhazudni vagy elszakmázni azt.
A címben feltüntetett idézet ebben a szellemben született, forrása értelemszerűen Orbán, aki a Schmitt-breváriumot kiegészítendő a barát-ellenség felosztás jegyében szemléli az Európa- és a belpolitikát is. Mindent összevetve tehát a szuverenitástan (a kivételes állapotról való döntés, illetve az ehhez koncentrált hatalom, lásd a vírushelyzet kezelését), a decizionizmus (az, hogy a jog forrása, így az alkotmány értelmezése is politikai akarat és döntés kérdése) és a politikát barátokra és ellenségekre osztó szemlélet, ez a három együtt a nácizmus jogtanának alapja és az ún. Führerprinzip (vezérelv) előzményei. A vezérelv helyett tekintélyes politológusok ma még egyelőre a vezérdemokrácia szót használják (caveat: jóval összetettebb, a vezérelvtől még megbízhatóan távol álló értelemben, de azért mégis a helyzetre jellemzően).
Közben Orbán maga néhány órája -- ő és környezete nem először -- a hitlerájhoz hasonlította a brüsszeli EU-s intézményeket. Csak hogy tudjuk: a saját civilizációs tanulságainkat forgatja ki és szegezi a civilizáció védelmezői ellen. Brüsszel volt már Moszkva, most pedig a Harmadik Birodalom reinkarnációja, jóllehet gyenge eszközeivel -- amiket ma német vezérlettel sutba is tett -- a jogállamot védi. Orbán pedig a normalitás, a nemzetek, a kereszténység és Európa védelmezője lenne. Hát örüljünk, európaiak, világ, hogy Orbán nem egy jelentősebb európai hatalom vezetője. Magyarként azonban nem tudok optimista lenni. Ezek itt fönt mind nagyon elméleti kérdéseknek tűnnek, de a gyakorlati értéküket (működésüket) lebecsülni botorság volna. Ez a politika működtetésének mai váza itt nálunk. És nincsenek pariban vele Kelsen kései utódai.
