Az előző posztom kapcsán kibontakozott egy vita a FB-okon, aminek volt egy mozzanata -- a tolerancia és az elfogadás konfliktusa --, amitől írnék most még egy kicsit. Néhány évvel ezelőttig a liberális hozzáállás dominálta a hazai nyugatias diskurzusokat a más véleményekkel és identitásokkal kapcsolatos elvárásokról, és ez a hozzáállás a toleranciát írta elő, ami magyarul leginkább tűrést jelent. Tudomásul vesszük, hogy más emberek máshogy gondolkodnak és máshogy élnek, nem tehetjük meg, hhogy a saját véleményünket tesszük mindenkire nézve kötelezővé, ezért ha nem is öleljük keblünkre a véleményeiket, elfogadjuk -- embertársaink azonos erkölcsi cselekvő voltából kiindulva -- az ellentétes vagy különböző vélemények létezését.
Ezzel szemben az utóbbi években megerősödött az "elfogadás" dominanciájú diskurzus, vagyis nem csupán el kell viselni mások eltérő, adott esetben gyökeresen ellenkező véleményét, hanem 1. támogatni is kell a vélemények képviselőit a vélemények egyenlő esélyű társadalmi/nyilvánosságbeli megélésében és/vagy 2. ad absurdum a magunkévá is kell tenni a véleményüket, mert a véleményük -- szerintük -- helyes. A fentebb nyugatiasnak nevezett diskurzusokban (kultúrában) a liberális-toleráns hozzáállás helyét átvette a progresszív-elfogadó(-azonosuló) hozzáállás elvárása. A kettő közötti különbség nagyjából analóg Isaiah Berlinnek a negatív és a pozitív szabadság között tett megkülönböztetésével. A negatív szabadság mindenki vélemény- és cselekvési szabadságát jelenti (=akadálymentesség) a másik hasonló szabadságának határaiig, míg a pozitív szabadság a képességgel nagyjából szinoním módon mindenki arra való lehetőségét jelenti (=önmegvalósítás), hogy az akarata szerint éljen (amihez külső feltételként hozzáértik, hogy a többiekkel minél "egyenlőbben", ahova a többiek által kötelezően igazságosnak tartott erkölcsi és anyagi -- pozitív -- diszkrimináció juttatja el, ti. ez az egyenlőség a progresszista politikai program lényege, amivel szemléletileg közelebb került a baloldali forradalmi elméletekhez, mint a progresszió bármikor volt a klasszikus liberalizmus idején).
A liberalizmust a progresszív fordulata elrántotta egyszersmind a nyilvánosság, a vélemények összeütközésének, a versenynek és a racionalitásnak a metszetéből is, ahol idáig (alkotmányosan is) biztosítva láthattuk, hogy a vélemények és a gondolatok közül azok kerülnek ki győztesen, amelyek mögé a megvitatásuk után a legtöbben beállnak és demokratikus módon érvényesítik őket. Ez az ideális proceduralitás persze sose működött teljesen a valóságban, de ez volt a norma. Most ez a norma szorul ki a "liberális" politikai kultúrákból és veszi át a helyét a progresszista elvárás (lásd az 1. és 2. kitételt feljebb) és a pozitív szabadság dominanciája, ami a nyugati politikai rendszereket az indulatok, az identitásharcok, az állam elfoglalására törő akarat és általában az irracionalitás terepévé teszi. Nem tudom, hogy szükséges-e, hogy így legyen. Mivel az önmegvalósítás és az autonómia nekem is szívügyem, viszont az állam elfoglalására és a liberális demokrácia felszámolására irányuló látens és nyilvánvaló törekvéseket nagyobb veszélynek tartom az előbbiek jó kezelésénél, nyilván (ebben is) a konzervatívabb út az enyém. De szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem egy problémamentes, nett választás.
A tolerancia már nem elég. Nekem se, de főleg a progresszistáknak. A tolerancia védelmét -- szokás szerint utóvédharcokban -- jelenleg a konzervatívok liberális-polgári kisebbsége látja el (ahova nem tartoznak egyfelől a teokratikus, kollektivista, etnicista, antimodernista jobberek, akiket nem lehet kizárni a konzervatívok táborából a szó képlékenysége miatt, másfelől a progresszizmust elméletileg és politikailag keblükre ölelő konzervatívok, akik viszont legföljebb már csak az egyéni diszpozícióik egy része miatt tekinthetők annak, a konzervatizmus politikai képviseletére a távoli piaci beállítottságukon túl képtelenek: a liberális-polgári kisebbséggel szemben mindezek a többség a konzervatív táboron belül). Én az előző posztomban a régi liberális-toleráns felfogás szellemében (mai liberális konzervatív módjára) érveltem a homoszexualitás társadalmi tűrése mellett, míg a FB-poszt alatt az vitapartnereim a jelenség és képviselői elfogadásának erkölcsi kötelessége mellett (ha nem is eléggé kifejtve) tették le a garast. Ez egy érdekes vita, ami messzire vezetne, ha egyszer normálisan meg lehetne vívni Magyarországon. (Pl. talán engem is más belátásokra sarkallna.) De sajnos nem lehet, ez már régóta nem az értelmes viták országa. In fact, Magyarország soha nem volt a viták országa, ami több más hiányunk mellett erősíti a mai politikai kultúránk barbár vonásait.
__
Ui. Egy kommentre válaszul. A felvilágosodásnak a Sztoában és a kereszténységben gyökerező lényege az emberi nemen belüli (Isten előtti és erkölcsi) egyenlőség, amit a nyugati fejlődés a törvény előtti egyenlőséggel egészített ki, és ez a szemlélet harcol az emberek közötti egyedi, egyéni vagy csoportos különbségekkel. Nem igaz, hogy "igen nehéz elképzelni" a differenciált toleranciát, én pl. naponta gyakorlom. Nem vagyok az előbbi értelemben (mély) keresztény és/vagy kantiánus az erkölcsi rendemben, de szerencsére ezen kívül is vannak jó alapok a toleranciára. Pl. az empátia, a nem-keveredés, az érdektelenség, a (mondott) negatív szabadság, a szeretet stb. Ehhez hozzátartozik (bár problematikus), hogyha -- egy példával -- én bolttulajdonos vagyok, ne kelljen tortát sütnöm homoszexuálisoknak, zsidóknak, muszlimoknak vagy éppen keresztényeknek, ha nem akarok (és elviselem ennek a piaci következményeit). Lehet, hogy ez ostobaság (magam is ezt hiszem), de a jog és a pluralizmus kiterjed az ostobákra is -- főleg, ha az antropológia keresztény-felvilágosodásbeli felfogását vallom. Amíg pluralizmus van, addig konfliktusok is lesznek; az már az eszkatologikus vagy a totális rezsimek beszédmódja, ami nem a pluralizmus egyensúlyában érdekelt.
