Ha van korokon átívelő (értsd: a hellén demokráciáktól máig ható) tanulsága a demokráciák működésének, hogy ez végső soron a logosznak (az értelem a szellem, a szavak és a gondolatok kicserélésének) a terepe -- tovább megyek: a munkája. Ahol elvész a lehetősége annak, hogy álláspontokat minden érdekelt fél részvételével meg lehessen vitatni, nyílt vitában összecsapjanak az érvek és megmutatkozzanak mögöttük a valós emberi indítékok, ott nem beszélhetünk demokráciáról.
Az értelmes vita és ennek eredményének hatása a végső döntésekre arra az egyedülállóan emberi képességre -- a reflektív, "gondolkodó" értelemre -- apellál a döntésekben, ami megkülönböztet minket az állatoktól. Az értelem működése adja az alapját csaknem mindennek, ami emberré tesz, kezdve a puszta eszközfejlesztéstől az önreflexión át az erkölcsi belátásig. Hiba ismerjük el, hogy embereknek akkor is joguk van az életmódjukhoz, ha nem tudnak racionálisan, a másik meggyőzésének igényével érvelni mellette (legyen szó szokásokról, tradíciókról, transzcendens hitekről, előítéletekről, életformákról, egyéb "irracionális" meggyőződésekről), kétségtelen, hogy ha ugyanők lemondanak az érvelésről a nyilvánosságban, akkor nem is tarthatnak igényt a felfogásuk terjesztésére sem. A racionális érvek a vélemények terjesztésének elsődleges és csaknem kizárólagosan legitim alapjai. Lehet hatalmi szóval életformát előírni és/vagy szankcionálni, de attól kezdve ez az akarat megszűnik emberként kezelni a címzettjeit és elszenvedőit.
Ezért nem szolgálják a demokráciát a mindenekelőtt a szenvedélyekre, az önigazolásra és a törzsi összetartásra rezonáló médiumok, a közösségi média, a Facebook; ezért hergel pár soros üzenetekben a populista propaganda a Twitteren, a plakátokon, a bulvár- és propagandamédiában. A magas művészet, a könyv, az írott sajtó nem helyettesíthető, mindennél fontosabb terepe az értelem művelésének és a megalapozott vitáknak. Ki kell mondani, hogy ahol ezek veszítenek a tekintélyükből -- azaz mindenhol a világban --, ott a demokrácia csorbul, mert a demokrácia szellemi feltételeinek és gyakorlatának csorbulása jóval nagyobb veszély, mint a résztvevőinek korlátossága (lenne). A vitákra való képtelenség olyan (mély, már csak részlegesen) emberi állapot, amely nem feledtethető, nem elfedhető és nem emelhető fel a szavazati joggal.
A demokráciára leselkedő két halálos veszély a részvételiség és a döntés feldicsőítése és ezzel párhuzamosan az értelem és a nyílt viták beszűkülése. Éppen az, amit az amerikai egyetemi léttől a magyar rezsimpropagandában való megmártózásig észlelünk. A részvételiség értelem és vitaképesség nélkül bezárkózást, indulatosságot, silány emberi interakciókat hoz; a demokrácia leszűkítése a választásokon való részvételre, majd az ezzel legitimált hatalmi döntésre -- folyamatos, nyílt viták nélkül -- a politikai visszaélések melegágya. Az érvek összecsapásának intézményes szűkítése és/vagy deformálása és deflektálása (FB, "nemzeti konzultáció", propaganda, törzsi buborékok, az önmegerősítő "safe space" és édesgyereke, a "cancel" kultúra, az utca hangjának felerősödése a parlamentekével -- a "beszéddel" és a diszkusszióval -- szemben) mind a demokrácia sírásói, hiába maradnak fenn a demokrácia formális intézményei, mint a szólásszabadság, a részvétel, a szavazás, vagy a törvényes felhatalmazás. Értelmes, folyamatos, nyílt viták nélkül nincsen demokrácia.
A hülyeség normává válása és differenciálatlansága, az irracionális életformák agressziója, a hatalmi célok kibújása a viták ellenőrzése alól, az öntudatos félismeretek burjánzása és folyamatos önmegerősítése stb. olyan veszélyek, amelyek a demokrácia populáris jellegét érdemtelenül felerősítik a jól informált döntésekhez fűződő közérdekkel szemben, amivel a demokrácia mindösszesen többet veszít, mint nyer. Bár indulatra és tömegmozgalmakra szükség van a demokráciák életében -- legtöbbször a megvédésük érdekében és/vagy a politikai intézményrendszer lerobbanása idején, lásd Hongkong példáját vagy itthon kicsiben az SZFE körüli összefogást --, a demokráciák normál üzemmódja, illetve az a tény, hogy egyre inkább a vitaképtelenségen alapuló abnormalitás válik a demokratikus rendszer lényegévé a nem kifejezetten autokratikus országokban is, egyre több aggodalomra ad okot az itt röviden megmutatott összefüggések miatt.
Caveat. Magam eleve nem becsülöm sokra a demokrácia közjóra gyakorolt hatását és tévedésnek tartom, hogy az emberi autonómiának politikai döntésekben is meg kell nyilvánulnia (szemben a politikai döntések kiterjedésének korlátozásával és a személyes szabadságok növelésével), mert azt gondolom, hogy az emberi autonómia tömegtársadalmakban eleve egyrészt nem igénye az emberek nagy részének, másrészt nem is adható meg nekik, harmadrészt az emberi autonómia közösségi autonómiába és kollektív döntésekbe való belecsúszása és a két -- a személyes és a közösségi -- szint közötti analógia veszélyes tévedéseken alapul, ezért a többség politikai felhatalmazását eleve egy reálisan nem helyeselhető kontextusból vezetjük le. Autonómiáról nem lehet beszélni kellő informáltság (az értelem működtetésének igénye, folyamatos, nyilvános érvelés és viták, erkölcsi képesség, a szabadságra való akarat) nélkül, de az se árt, ha ehhez anyagi függetlenség is társul. És ha ilyen autonómia még a vágyaikban is csak a keveseké, vajon mi értelme a demokráciának, ami az autonómia (önigazgatási képesség) politikai eszköze?
