Az egyszerűség kedvéért kezdjük a kérdés megválaszolását a munkával. Minden ember, aki nem a tehetségének megfelelő munkát végzi a saját gyönyörűségére (=alkotás), az különböző mértékben szenved a munkavégzés során, ezért a munkavégzését (az eredeti, nem megvalósult kompetenciái felől) idegenként szemléli, kényszernek fogja fel. Ez még nem a kapitalizmus sajátja, de a kapitalizmus a munkavégzés belső kényszerré emelésével (azzal, hogy tipikusan nem béklyóval és husánggal kényszerít munkára) nem teszi lehetővé a munka akarásának elhárítását az embertől, aki a rabságát emiatt (többnyire oldhatatlan) erkölcsi és pszichés felelősségként -- ezért folyamatos önemésztésként -- éli meg.

Sokkal komplikáltabb az embernek a kapitalizmusban betöltött másik szerepe: a fogyasztói. A kapitalizmus úgy tesz, mintha (tudatosan vállalt) adásvételi viszonnyá tudná lefordítani azt, ami a piacon csere formájában megjelenik, de téved, és ez a tévedés áll annak a rombolásnak a hátterében, ami a kapitalizmust megkülönbözteti a megelőző (részben szintén piaci) társadalmak működésétől. Röviden: a kapitalizmusban az ember azzá válik, amit elad (a munkája) és megvesz (mások munkája és ennek eredménye: a pénz, a termékek és a szolgáltatások). A piaci tranzakciónak mindkét oldala rombolja az ember autonómiáját, méghozzá a szabadság aktusain (döntően a  szabad választáson) keresztül. Fent már láttuk, hogy az embernek szabadságában áll eladni a munkáját (és azt valahol általában meg is veszik), de a kompetenciáitól eltérő munkavégzés rombolja az autonómiáját (önrendelkezését), ráadásul ezt belső kényszer útján (tehát a saját autonómiája ellen forduló ember döntésével) teszi, súlyos erkölcsi és pszichés torzulások árán. Fogyasztóként a szabadságunk -- elvileg -- még nagyobb, mint a munkánk piacra vitelekor, hiszen bármit megvehetünk, amire sikerül elég pénz összegyűjtenünk és az ilyen választás látszólag autonóm is, hiszen -- tételezzük fel -- valamilyen objektív szükségletünket elégíti ki; azaz nemcsak a döntésünk szabad, de a szabadságunk az autonómiánkat is erősíti (szemben a tipikus munkavégzéssel). Csakhogy ez nem így van.

A piacon ugyan sokszor létszükségleti tárgyakat/szolgáltatásokat veszünk meg, de sokszor (mióta kapitalizmusról beszélünk egyre inkább) más határozza meg a szükségleteinket, nem mi magunk. Elválik egymástól az objektív és a szubjektív szükséglet. De mit jelent itt a jóakaratúnak és racionálisnak tűnő objektivitás? A fogyasztói társadalmat strukturálisan a piac közvetítőereje és a tömegek vásárlóereje határozza meg; ha a kettő összeáll, akkor úgy alakítják át mindenki életét, hogy egyfelől külső kényszerré válik valamit akarni, másfelől -- ami fontosabb -- a külső kényszer egyszersmind objektív létfeltételt is teremt mindenki számára (ha lépést akar tartani a civilizációval, de legalább az élettel). Ma már aligha lehet elektromosság, autó, okostelefon stb. nélkül élni, ha élni akarunk, mert a társadalom és az állam olyan elvárásokat fogalmaz meg (napjainkban pl. a digitális készségek és kapcsolódási kényszerek terén), amelyek alól nem húzhatja ki magát senki, de biztosan senki olyan, aki nem akarja sokszorosan megnehezíteni a saját életét. Egyfelől igaz, hogy minden kényelmi cikk olcsóbbá válik, ami a kapitalizmus sokszor hangoztatott eredménye, másfelől viszont nem is vonhatja ki magát senki alóluk, azaz szabadon benevezhet a rendszerbe és maradhat ki belőle, de mindkét esetben sérül az autonómiája. Amikor tehát vesz egy -- maradjunk ennél -- iPhone-t, akkor nem egy tárgyat vesz, hanem egy életmódot, amely fölött az ellenőrzés már csak részben az övé. A következmény: a kényszer érzete és az autonómiavesztés. Azért a kétszázezer forintért, amit kiadott, nem egy maga által használt eszközt vesz (szemben egy kalapáccsal, amit tetszés szerint felvehet, majd a szög beverése után lerakhat, diszkrét, jól uralt viszonyt kialakítva az eszközzel), hanem egy jelentősen megváltozott életmódot, amely nem diszkrét ("letehető"), hanem folyamatos, amelynek a használatba vevő ember egyszersmind tárgya is (nemcsak az alanya).

A kapitalizmusban tehát nemcsak a munkája, hanem a fogyasztói énje okán is tárggyá válik az ember, ami azt jelenti, hogy amennyire tárggyá válik és más uralkodik fölötte (döntéshozók és kínálati algritmusban működő szolgáltatási rendszerek), annyira sérül az autonómiája és az identitása is. A tanulság: a szabadság nem azonos az autonómiával és az utóbbi a fontosabb. A piac és a kapitalizmus az elsőt hangoztatja és hallgat az utóbbiról.

Ugyanehhez a következtetéshez vezet egy másik érv -- amit itt nem fejtek ki hely hiányában --, hogy termelőként és fogyasztóként se állunk adekvát viszonyban a rendszerrel, mert egyfelől a munkánk értékét sosem láthatjuk objektíven és amit a piac láttat belőle, abban is rengeteg rendszerszerű tévedés van, másfelől amit elköltünk egy tárgyra/szolgáltatásra, annak adott esetben a sokszorosát adjuk át értékként kompenzáció nélkül a tárgy eladójának azzal, hogy a tárgyat használva folyamatosan (degeneratíve) romboljunk a saját autonómiánkat és építjük mások felettünk élvezett hatalmát; ez a hatalom pedig a tőke természetenél fogva, hogy mind hatékonyabban megújuló nyereségforrásokat keres, egyre extenzívebbé válik a technológiai fejlődéssel. Az igaz ugyan, hogy a piacon verseny van, de ez a fogyasztók abszolút kiszolgáltatottságát nem csökkenti, csak a hatalmi erőviszonyokat szabja át.

A kapitalizmus története: az emberi autonómia illúziójának története is. Mint ilyen a (nembeli) rossz érzésünk abszolút forrása. Itt is jelzem azonban, hogy nincs kiút. A rendszer se nem javítható a lényegét illetően, se nem kerülhető meg. Így ez sem egy forradalmi vagy romantikus cikk akart lenni. Forradalom nem lehetséges, a romantika csak vigasztalás. Az egyetlen út a kapitalizmus megélésén keresztül vezet: hogy tudjuk, miben vagyunk és mit veszítünk a szabad (hát még a "szabad") döntéseinkkel.