A magyar nép kritikus tömege számára – történelmi okok miatt – a nemzeti, a családi és a személyes kultúrából behozhatatlanul kimaradt a polgárosodás, a személyes szabadság iránti elkötelezettség (liberalizmus), az individualizáció és teljesítményelvű értékrend. Összefüggésben ezzel – végeredményben a politikai közösségünk torz fejlődésével -- a magyar politikai társadalom legnagyobb közös osztójává (amire néppárti politikát építeni lehet) a nemzeti érzelem/kollektivizmus (függetlenségi etnicizmus), az agresszív- sérelmi politizálás és a xenofóbia vált. Minden más értékrend sokkal kisebb politikai erőt képviselhet csak a posztfeudalizmus és a tömegtársadalmi manipuláció szorításában vergődő országban. Fejlettebb személyes és közösségi kompetenciáknak híján a („független, szuverén”) nemzet és a („védelmező” funkciót ellátó) állam nemzeti szocialista összefonódása adja azt a biztonságot a magyarok kritikus tömegének, amellyel szemben (a közfelfogás szerint) az egyéni (szabadság-)stratégiák csak bizonytalanabb kimenetelűek lehetnek, kockázatosak, ezért értelmetlenek, ezért fölöslegesek -- jóllehet az uralmi réteg látványosan szívja el a nemzet erőforrásait és ennek többé-kevésbé Orbán hívei is tudatában vannak.
A „nemzet” a személyes szabadságok és végeredményben a nép ellen fordult az utóbbi jóváhagyásával. Kellően öntudatos, szabad emberek híján a magánéletek és a nemzet sorsa között a magyarok nem hoznak létre összefüggést, nem érzik a személyes felelősséget az utóbbiért. Történelmünk – részint az objektív nehézségek, részint a mindenkori elit sorozatosan rossz döntései miatt – nem a szabadság és a szabad polgárok közötti koordináció kitartó építését mutatja, hanem a folyamatos megalkuvásba belehasító közösségi szenvedélykitörések ismétlődését, amit a magyarok ugyan – kellő önreflexió hiányában – a „szabadságszerető nép” illúziójává emelnek, de valójában éppen a szabadságra való képtelenségünket bizonyítják. Mindez miatt és a relatív szegénységének ellenére az itt vázolt, tágan értett politikai inkompetencia a helyzetbe való beletörődésre ösztönzi a többséget.
Orbán ezt ismerte fel és erre támaszkodva építhetett ki hallatlanul erős politikai hatalmat. A narratívája az ország objektív teljesítményromlásának és a relatív szegénységnek ellenében is működik (erős propagandagépezet és a hivatalos ellenzék komplex tehetetlensége mellett). Az Orbán-rezsim mára ún. optimalizáló diktatúrává érett, amely mindig a végcélhoz (az abszolút alkotmányozó többség biztosításához) rendeli az eszközeit. Nem tudni, mit nem tenne meg a hatalma megőrzése érdekében, de vélhetően még messze nem érte el a radikalizálódása végpontját. Joggal lehet tartani tőle és a keleti barátaival való együttműködésétől a magyarok szabadságának tovább fokozódó eltiprásában.
Az ellenzék semmit nem ért Magyarországból -- "javára legyen írva", hogy Magyarországot a magyar közéleti értelmiség hagyományosan nem érti. Szerintem -- persze elég kritikus vagyok osztályos társaimmal és a fajtámmal szemben is -- jó, ha félszáz magyar értelmiségit tudunk felmutatni az utóbbi kétszáz évből, aki a maga korában elég pontosan látott mindent. A többi doktriner, felszínes vagy épp pártos, lefizetett manipulátor volt/van. A félszázban a politikus, mint a fehér holló. Sajnos Orbán épp ilyen fehér holló, amelyik épp cinikus is.