Nagyon kellemetlen, hogy a nemzethez tartozás állampolgársági és/vagy nyelvi és/vagy (teljesen szubjektív) érzelmi kritériuma helyett (aminek mindegyikét felfogni "pusztán" racionalitás kérdése) az irracionalitás büszkeségével válaszol az irracionális magyar etnicizmus a nemzeti identitás kérdéseire. Ez pedig Trianon kapcsán -- vö. "magyar az, akinek fáj Trianon" -- irracionális két okból is: mert etnicista-nemzeti alapon kelti a vágyakozást az elmúlt hungarus (tehát nem etnicista logikájú) államalakulat iránt, amelyet a nyugati nemzetek és a keleti etnicizmusok szedtek szét, tehát éppenséggel a nemzeti marakodás áldozata lett; és irraconális, mert a 'nemzeti érzelmű magyar" a jelenéből sem tanul, hogy tudnillik ez az etnicizmus teszi tönkre ma is annak ellenére, hogy már csaknem teljesen homogén országban él -- és mégsem tudja ezt sem termékenyen belakni. Magyarul világosan senki másnak nem köszönheti a bajait, mint saját magának.

Én magyar vagyok mindhárom említett kritérium (állampolgárság, nyelv, érzelem) alapján, de meg kell mondanom, kapásból tudnék húsz dolgot mondani, ami jobban fáj Trianonnál. Az egyik a fentebbi zárójelben van (a terméketlen magyarkodás), de köztük van az egyik lábujjam is, amivel nemrég belerúgtam egy székbe. Ennyit arról, hogy mi minden fájhat és hogyan, miközben magyar vagyok. Nota bene konzervatív. Már-már érthetetlenül bonyolult állapot.

Ezzel szemben nagyon rühellem a kollektivista nógatást arra vonatkozóan, hogy miben kell ezen a 93 ezer négyzetkilométeren hinnem, ha meg akarok felelni valami magasabb akaratnak, "nemzeti igazságnak" vagy "magyar ügynek". Amiknek a nevében nem mellesleg százegynéhány éve visszatérően gyilkolják ezt a népet, rombolják és lopják az erőforrásait, és teszik ezt nagyrészt reménytelen tahók, akiket hallgatni, látni, de akárcsak tudni róluk is kínszenvedés -- az ún. vezetőink. Egyre nagyobb a szegénység az országban, minden mérce szerint folyamatosan maradunk le már a régión belül is, harminc éve még Ausztria lebegett pédaként előttünk, húsz éve már csak Csehország, tizenöt éve Szlovákiától is lemaradtunk, ma már Románia előz több tekintetben. A magyarok boldogtalanok, betegek, acsarkodnak egymásra és a világra. Miféle Trianon? Miről beszélünk? Mi ennek az egésznek az értelme a jelenünk és a jövőnk szempontjából?! (Mintha a kisebbségi magyarok testületileg az anyaországhoz csatlakoznának, ha tehetnék! Ugyan. Világosan látni onnan is, mire vagyunk képesek. Nem épp attraktív.)

Ha majd a magyaroknak az ország szegénysége fáj, ha majd az iskolarendszerünk tönkretétele fáj, ha majd a szabadságunk és a jogrendünk romlása fáj, ha majd a tehetségeink elvándorlása fáj, ha majd..., ha majd..., ha majd lesz minimálisan reális önképünk..., na akkor Trianon is elnyeri majd méltó helyét: a veszteségeink között, amelyből -- ez optimizmus szerint -- sikerült nagy sokára talpra állnunk. De addig ez is csak egy (testes) fejezet a veszteségnarratívánkban, amelyből mindent összevetve száz év alatt se tanultunk semmit (nem is lehet, mert kevesebb benne a tudás, mint a politikai érdekű, önfelmentő, hazug mítosz), viszont máig meghatározza a világhoz és a környező népekhez való (kollektív) viszonyulásunkat. Száz év nem volt elég arra, hogy tanuljunk a veszteségeinkből, mintha nem lett volna belőlük épp elég. Nem tanultuk meg megbecsülni a létező erőforrásainkat, óvni a következő generációkat a mai hibáinktól, elővenni a legbölcsebb eszünket, amivel elleshetünk egy és mást azoktól, akiknek jobban megy: mindösszesen ennyi idő alatt sem tanultuk meg névértéken kezelni magunkat.

Minden emlékezés, ami a veszteségekre koncentrál és közben a mitikus ködben elvesznek a tanulságok, újabb veszteségek forrásává válik.