A nyugati civilizáció sikerei mögött én az ember alapvető természeti (=születéskori) állapotának intézményes felszámolását látom. Ez az állapot két tényezővel írható le: a félelemmel és a tudatlansággal.
A félelem -- életünk féltése -- és nyomában az önfenntartás pszichológiai és viselkedési kényszere a természeti állapot logikája szerint magányosságra ítélne minket, amíg nem áll rendelkezésre az az intézményrendszer, amely megnyugtatóan csökkenti az önfenntartásra leselkedő veszélyeket. Ez az intézményrendszer az ember életében: először az anya, majd a család, majd a többi közösség és civilizációs vívmány, mindenekelőtt az erkölcsi rend, amelyek azon az alapon működnek, hogy az ember élete érték, amelyet védeni kell. Ennek az intézményrendszernek a része az állam és a piac (a pénzgazdálkodás) is, amelyek a maguk eszközeivel kooperációra kényszerítenek minket. A kooperáció, a közösségek nyújtotta védelem, a szeretet stb. mind azt a biztonságot és biztonságérzetet nyújtják, amelynek segítségével elmúlik felőlünk az önfenntartás napi stressze és gondja. Nem úgy kell kilépni az utcára, hogy bármelyik pillanatban belénk márthat valaki egy kést, hanem úgy, hogy ez nagyon nagy valószínűséggel nem fog megtörténni. A nyugati civilizáció, azaz a polgári létforma lényege az így kialakult bizalom az élettel szemben.
A félelem mellett a tudatlanság leküzdése a civilizáció másik pillére. A félelmet fel lehet számolni (ha nem is megnyugtatóan vagy megbízhatóan) a legkülönbözőbb mágikus, vallási, kultikus, autoriter eszközökkel, de ezek az embert csak a közösségébe zárva szabadítják fel (ha nem lóg ki a sorból), a személyes sorsát a közösséget uraló tudástól teszik függővé és nem támogatják (néhol kifejezetten tiltják) a heterodox (a közösségétől, a dogmáktól elütő) tudás megszerzését, pláne terjesztését. Ha a közösség tudása szembekerül a természeti vagy társadalmi tényekkel, a közösség igyekszik ezeket elnyomni, elhazudni, átértelmezni, vagyis a tudás hamar hatalmi kérdéssé válik, amely az igazság keresése helyett a közösség megőrzésében találja meg az érdekeltségét. A személyes tudásra való szabadság tehát alapvető a személyes biztonság megszerzése szempontjából: abból a szempontból, hogy az ember individuummá, személyes létezővé és erkölcsi lénnyé válhasson (akár a közösségével szemben), és tehesse ezt a magabiztosság és az igazság iránti igénnyel.
Félelem és tudatlanság az egyedfejlődésnek és a törzsfejlődésnek egyaránt kezdeti állapota. Amikor Kant a felvilágosodást úgy határozta meg, hogy az az ember kilábalása maga okozta kiskorúságból, akkor a félelem és a tudatlanság kettősét diagnosztizálta (miközben az előbbit nagyjából az utóbbira redukálta, amiben viszont minden bizonnyal tévedett: a félelem jóval alapvetőbb, primitívebb érzés annál, amit tudással orvosolni lehet).
A magyar nemzet genetikus (kvázi törzs-) fejlődésében a félelem és a tudatlanság oldásának sikeressége jóval elmarad a nyugati civilizáció magállamaiban elért mértéknél. A félelmet illetően kimaradt a fejlődésünkben -- pontosabban nem stabilizálódott -- a polgári intézményrendszer, ennek erkölcsi, piaci, jogi és állami mechanizmusa, ami egyebek mellett azt eredményezi, hogy a társadalom bizalmi indexe sokkal alacsonyabb, mint tőlünk nyugatabbra. A tudatlanság is nagyobb: a szociális és politikai kompetenciáink mellett a tudásra való igény, a tudás normativitása és értéke, a kritikai és deliberatív készségek elmaradnak attól, ami versenyképessé tehetné az országot. A magunk okozta kiskorúság jelentős súllyal makacsul tartja magát, amely egy gonosz -- a félelmet és a tudatlanságot a stratégiájává tett -- politikai rendszer kényszerű fenntartásában kulminálva mára regresszióba fordította azt, ami 2010-ig még fejlődés volt.
A helyzetünkre való elégtelen reflexió nyomán elmarad a félelmek leküzdésében kucsfontosságú személyes biztonságérzetet, az autonómiára való termékeny képesség kialakítása. A biztonság kérdése megmarad közösségi függésben, amelyet viszont egy diktátor és környezete nem a közösségi tudás optimumából kiindulva old meg, hanem a historikusan traumatizált, fragmentált közösségi tudáson erőszakot téve annak legrosszabb rétegeit mozgósítja. Így a kialakult "közösségi" (kollektív) megoldások is szuboptimálisak akár a közösség java, akár a személyes biztonságérzet szempontjából -- nem véletlenül. A politikai erőszak ugyanis olyan megoldásokban érdekelt, amelyek nem csökkentik, hanem ellenkezőleg, erősítik a bizonytalanságot és a stresszt, ettől remélve a magyarok hatalmi függésének tartósságát. Ahol a közösség annyira bénult, hogy képtelen saját normákat kitermelni önnön félelmei leküzdésére (magyarul csak rombolni tud a tagjaival szemben, de kollektív megoldásra nem képes), hanem ehhez politikai erőszakra szorul, ott a félelem tartóssá, kiszámíthatatlanná válik. És hát nem véletlen, hogy ugyanez a hatalmi erőszak a félelem mellett a tudatlanság (hazudozás, a fake news, a relativizálás, a whataboutism, a trollhadosztályok, az iskolarendszer és a tudomány rombolása, az erkölcstelenség stb.) algoritmusához fordul.
És -- quod erat demonstrandum -- a magyarok nagy részének közben fogalma sincs semmiről. Addig jutnak csak, hogy a mélyen rágó bizonytalanságaikat, félelmeiket és boldogtalanságukat gyűlölködéssel, agresszióval és önigazolással leplezik. Hadd tegyem hozzá a végén: a félelem leküzdése és a tudás nem egyenlő a közösségi struktúrák lerombolásával, éppen ellenkezőleg. Egy liberális konzervatív pontosan tudja, milyen szükség van ezekre a koordináció, a biztonság, az értelmes, jó élet szempontjából (és az állam ellenében). De ha egy közösség tartósan akadályozza a személyes biztonságot és tudást, nem támogatja ezek gyarapítását, akkor elnyomóvá, hazuggá és végül diszfunkcionálissá válik. Azt az egyensúlyt kell megtalálni minden jól működő közösségben, amely lehetővé teszi a tagjainak szabadságát és a közösségi élet gazdagságát.
