Amikor egy nemzeti program és a nemzeti identitás tárgyává maga a nemzet válik ( = nemzeti öncélúság), az a nemzet eredeti funkciójának teljes (és roppant veszélyes) félreértését mutatja. A nemzetek az emberi együttélés hatékonyságának javítását szolgálták, mióta -- a XVIII. század elejétől kezdve -- fokozatosan létrejöttek és megerősödtek először a leginkább polgárosult Németalföldön és Nagy-Britanniában (megerősítem: ekkortól, hiszen ekkortól váltották fel a születési arisztokrácián, a privilégiumokon, a földtulajdonláson, az erkölcsi és a jog előtti egyenlőtlenségen alapuló posztfeudális társadalmakat a nemzeti nyelvű polgári társadalmak). Nemzet és a polgári fejlődés programjai egybeestek Magyarországon is, ahova a folyamat némi késéssel, a XIX. század elején ért el. A nemzet azonban minden körülmények között a jogegyenlőség, a kulturális homogenitás és a polgári szabadság emeltyűje volt: eszköz volt ezekhez; nem azért jött létre, mert valaki kitalálta, hogy nemzet kell (de akarhatott volna nácizmust vagy tulajdonközösséget is), hanem mert erre vagy az ennek a funkcióját betöltő logikára volt szükség a szélesen értelmezett társadalmi igények kielégítéséhez.
Ezzel szemben, amikor egy nemzet elfelejti, hogy eszköz csupán az emberi életek koordinációjához és arra a kérdésre, hogy mi a célja, vagy nem tud már válaszolni, vagy azt üvölti, hogy (a nemzet célja) a nemzet védelme, nota bene a nemzet célja a nemzet maga, akkor biztosra vehetjük, hogy a nemzet a polgárai ellenében működik. A jól működő nemzet célja sosem önmaga, hanem a nemzetet alkotó emberek összességének minél hatékonyabb jogi, állami, kulturális, gazdasági megszervezése, amihez elengedhetetlen a (liberális) autonómiák feltevése, amelyek között koordinálni kell. Amikor egy nemzet céljává önmaga válik, akkor már lemondott az autonómiák között koordinációról (a nemzeti nyelv, állam, a biztonság eszközeivel), hanem saját célokat fejleszt és éppenséggel azok szolgálatába igyekszik állítani az autonómiákat. Ahol ez a nemzetkép elfogadottá válik egy közösségben, ott a nemzetkép kimerevedik, zsarnokivá válik és a nemzetet könnyen maga álá gyűrhetik az ezt felismerő cinikus hatalmi akaratok.
Az ilyen nemzetek léte észrevétlenül átmegy önvédelmi üzemmódba: folyamatosan retteg, ellenségeket keres és talál maga körül és saját kebelén. Ami egykor komplex cél volt -- az emberek és a közösség szolgálata --, mert szerteágazó kompetenciákat feltételezett, az az öncélú nemzetben (a hatalmasok, a nemzet zsarnokai által menedzselt) egzisztenciális válságra radukálódik: előbb propagandaként, majd azzal párhuzamosan, hogy a nemzet bezárkózik, lemond a széleskörű fejlődésről és önfejlesztésről, illetve megadja magát a zsarnokai diktálta primitív transzformációnak, a manipulált egzisztenciális válságból valóság lesz. A nemzet elkezd a túlélésért küzdeni: előbb elveszíti polgárai lojalitását, ezek egy része elfordul tőle és elköltözik belőle, erodálódni kezd a felhalmozott tudása, készségei, kedve és civilizációs öröksége, uralomra jutnak benne a képzetlenek és a paraziták, a szegénység egyre nagyobb tömegekre terjed ki; majd a nemzet katonai kalandokba bocsátkozik, hogy a fiktív után valós ellenségeket keressen, vereséget szenved, közben tagjait folyamatosan a valóság egyre kifacsartabb értelmezéseibe kergeti, hogy biztosítsa az eredendően téves logikája működését, amíg csak lehet. És amíg az végleg le nem robban.
A magyar nemzeti öncélúság nem mai keletű veszély. Értelemszerűen régebb óta ismert jelenség a jobb magyarok előtt: érdemes elolvasni pl. Fülep Lajos elemzését 1934-ből, ha a tisztelt olvasónak további gondolatokra támad ingere. És ott az ellenpólus, aki a nemzeti öncélúság programját -- a maihoz kísértetiesen hasonlító logikával és szóhasználattal -- hirdette ugyanekkor: Gömbös. A dátum intő, a probléma nem véletlenül kerül elő ma is. A fejlődési esélye a nemzetnek, ha tovább halad ebben a mederben, ugyanannyi, mint egykor.
