Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni ismert tényekről, csak rámutatni arra a logikára, amelybe rendeződve értelmesen tudnánk értékelni őket (de épp a logika átható volta miatt nem fogjuk). 1848-'49: bukott szabadságharc. Bukásának legfontosabb belső oka a liberális-polgári nemzet megteremtésének jelszavával indult reformkor, majd a forradalom liberális és polgári jogegyenlősítésének, azaz a nemzet ilyen alapú létrehozásának elmaradása volt. 1848 végére az eredeti célokból alig vált termőre valami. A szabadságharcnak jórészt írott malaszttal és néhány részintézkedéssel akartunk tartós támogatást szerezni az országlakosok körében, noha a Habsburgoktól kivívandó, az eredeti programba nem tartozó függetlenség is a liberális-polgári nemzet érdekében került napirendre, névleg ez motiválta, ezzel a zászlóinkon harcoltunk érte. A modernizáció (perspektívájának) kárvallotja: a nemesi rétegen és a szűk városi polgárságon kívül csaknem mindenki. Így '49 közepére joggal érezhetett a magyar függetlenség eszméjével szemben -- ami aztán az ország védekezésének összeroppanásáig és Trianonig vezetett -- az ország lakosságának 80-90%-a.
Az egyetlen -- seregnyi megalkuvás mellett is -- sikeres korszakunk több mint ötszáz évre visszamenően, a dualizmus, azért hozhatott konszolidációt a magyarországi népek magyar (etnikai) állam iránti lojalitásában, mert tagjaivá váltunk egy sok nemzetiségű, liberális, modernizáló, alkotmányos monarchiának és a kisebbségeink joggal bíztak -- amit meg is kaptak -- Bécs magyarokkal szembeni egyensúlyozó taktikájában. Az átmeneti békességet és az ehhez fűződő domináns érdekeket azonban legyőzte először a magyar nemzeti felfogásnak a reformkori, eredetileg nyelvi-politikai formáját felülíró kulturális, majd etnicista fordulata, amely odavezetett, hogy minden akkor fellelhető értelmes birodalom-koncepció ellenére a magyar állam meglehetősen durva magyarosításba fogott, holott Horvátországot nem számolva a királyság népeinek mintegy fele nem volt etnikai magyar -- és tette ezt úgy, hogy közben egyéb téren nem kompenzálta (emelte fel) a kisebbségeket. Objektíve azonban ekkora tömeget magyar nyelvre és kultúrára és az éledező (élesztegetett) etnikai identitásának feledésére kényszeríteni még egy sokkal sikeresebb ország sem tudott volna. 1885 körül már végleg elveszett egy ilyen ajánlat kedvező fogadtatásának lehetősége és ettől kezdve csak idő kérdése volt, hogy mikor fordul a magyar állam ellen a szociálisan, kulturálisan, adott esetben vallásukban és öntudatukban hátrányt szenvedők túlnyomó része.
Nem akarom bő lére ereszteni. A magyar etnikai nemzeteszme jelentős kudarcot szenvedett Trianonnal (az elsődleges, noha nem egyetlen oka volt az oszágvesztésnek, és az ország akár teljesen el is veszhetett volna: alig egy évvel korábban Magyarország csak az antant kegyelméből menekült meg attól, hogy a különösebb ellenállás nélkül Győrig hatoló románok, a dél-Dunántúlon grasszáló szerbek egy nyugati szláv korridor megnyitása mellett berendezkedjenek az ország megmaradt területén). Ám ahelyett, hogy felismertük volna a romboló nacionalizmus befolyását, engedtük tovább radikalizálódni és a megmaradt egyetlen nagyobb arányú, igen lojális, asszimiláns kisebbségünk, a zsidók ellen fordítani (az etnicizmus azóta is nagyon könnyen billen át xenofóbiába és rasszizmusba). A revizionizmus és etnicista forrásvidékének a hely és a kor érlelte közös gyümölcse lett a magyar zsidók holokausztja, de ide vezethetők vissza a háború alatti rossz döntések, indirekte az orosz megszállás és a magyarok egymás ellen fordulásának új fejezete a bolsevizmus végül fenntarthatatlannak bizonyuló égisze alatt. Az egymásra halmozódó nemzeti traumák -- nem véletlenül -- rövidlátó politikai osztályt termeltek ki a magyar néptől és összezúzott erkölcsi karakterétől csaknem függetlenül zajló rendszerváltásban, és ez az utóbbi harminc évre -- a korábiakhoz hasonlóan -- tovább rontotta a helyzetünket a traumák és a hazugságok számító, nemzetellenes átpolitizálásával, a politikum vállalkozássá silányításával, a magyarok közötti árkok tovább mélyítésével, a szakmányban folyó cinikus hazudozással.
A magyarság kétszáz éve tartósnak mondható leépülése -- ha bonyolult történelmi körülmények között következett is be, de -- tagadhatatlan. A nemzeti eszme elburjánzása a Nyugatra jellemző liberális-polgári, majd a demokratikus logikák ellenőrző szerepének kiesésével ma is kulcsa a válságunknak. Az a tény, hogy a magyarok nem tanultak meg együttműködni -- jobbágyi sorban nem kellett, a polgárosodás idején nem szabadott (a nagy többségünk kiesett belőle; végig tudatosan fogalmazok ezzel a kollektivista éllel, hogy érződjék a kritikus tömeg jelentősége a történelmünk alakulásában), a kommunizmus idején előbb tiltott volt, majd a fusiban korrumpált formát talált magának -- mára olyan készséghiányt hozott létre, amely a belátható időre kizárja, hogy termékeny irányítóivá váljunk a saját sorsunknak. Gyorsan változó korunk, amelyben nem tud már autonóm versenyképességre szert tenni egy régi hiányosságokkal küzdő társadalom, egyre kevésbé is teszi ezt lehetővé. A mai tényszerűen -- persze nem kimondhatóan -- gyarmati státusunk ("exportvezérelt", valójában tőkeszegény nemzetgazdaság, importált élettechnológiák és eszmények, uniós finanszírozás, eladósodottság, identitásproblémák, önbizalom- és bizalomhiány stb.) egészen szokványos módon oda helyezi a magyar nemzeti érzést, ahova való: az érzések közé, amely az utóbbi négy-öt generáció életében a gyakorlattal szemben kompenzáló hazugságként működik. Nincs új a nap alatt Magyarországon.
A magyar nemzet az utóbbi ötszáz évben és kivált az utóbbi kétszázban a sikertelenségek kibogozhatatlan -- a ránk jellemző silány politikai ésszel és erkölccsel, vagyis a par excellence közösségi tudással meghaladhatatlan -- hálójába keveredett, amelyben a legjobban még a gyarmati státusával járna és minden "megtartónak" vélt nacionalizmusa csak tovább ront a helyzetén; csakhogy a domináns magyar önkép az utóbbit az előbbi ellen vezeti, tovább rombolva a kibontakozás esélyei. Haza és haladás hamis beállítások, mert a haza érdeke egyébként egybeesik az (organikus, saját kultúrájú) haladáséval, csakhogy ez utóbbira kétszáz éve, mióta modern nemzet van -- a maga jogán, produktív logikával -- képtelen ez a nép, mástól meg nem hajlandó elviselni. (A kétszáz évbe így beleértem a reformkort is a fentebb röviden ismertetett fundamentális tévedése miatt.)
Trianon kapcsán 99%-ban hazugságokkal, egyoldalú és felületes -- akár történészi -- nézőpontokkal lesz teli a nyilvánosság ebben az évben. Trianon azonban csak egy fejezet, egy szimptóma az általános inkompetenciánkban, amelyhez nagyon kevesen tudnak értően hozzászólni (a politikusok közül senki), ezért a lényegünkről nincs és nem is lesz közbeszéd. "Udvariatlan" is lenne a gyászévben. Természetesen a közbeszéd tétovasága, a lényeglátás és a politikai tehetség hiánya is az utóbbi kétszáz év folyománya, nem is lehet másképp. A magyarok nem képesek fenntartani az országukat: a háborúkban rendre rossz oldalra sodródnak, elveszítik szabadságharcaikat, kudarcosak a forradalmaik, a társadalmi modernizációban alig vannak önálló eredményeik, fő politikai értékeik (a nemzet és az állam) az emberi életek ellen dolgoznak; csonkulnak, szegényednek, fogynak és közben hazudoznak egymásnak és a még valamennyire érdeklődő külföldnek magukról; és jóllehet a valamennyire is termékeny mintáik nyugatiak, nyugati pénzen élnek és -- ha tehetik -- Nyugatra küldik a gyerekeiket tanulni, közben mégis folyamatosan újraválasztják az elképesztő primitívséggel Nyugat-ellenes, etnicista, korrupt politikai vezetőiket, akik legálisan pusztítják az országot.
Az ok tehát, amiért a magyarok nem képesek fenntartani az országukat (hanem az folyamatosan veszíti az erőforrásait) az, hogy közös cselekvésünket az etnicista logika irányítja, amely nem enged teret sokkal termékenyebb (a nemzeti szint alatti vagy akár alternatív nemzeti) logikáknak. Bármi mással versenyben az etnicista témák (a közös eredet és történelem, a fenyegetett kultúra, az ellenségek és a magányos sors) sikerrel aktiválják tagjaiban a magyar nemzet közös képzetét (következésképp a hasonló definícióját), amely etnikai. Minden, ami nem etnikai, ami más értékrend, kultúra vagy készség, ideértve a kooperatív polgári individualizmust vagy az autonóm közösségeket, az a magyar nemzetet létében fenyegeti. Ez a fenyegetés -- kellően ébrentartva és komplexebb készségek hiányában -- nem engedi elgondolni sem azt, hogy éppen a nemzet etnicista eszméje a legnagyobb rombolóerő és hozzá képest minden reális veszély eltörpül.
A magyar nemzetet az etnicizmus definiálja. Ezért ha van a releváns múltunknak logikai váza, az a magyarok élősködése a saját hazájukon és a nemzetük élősködése rajtuk: domináns politikai hagyományunk az országvesztés maga.
