A Momentum (nem rég még) vállaltan antiszemita politikust támogat Debrecenben. Belép a pártba az ikonikusan trágár, a Fidesz haragját kivívó Nagy Blanka. Hajnal Miklós elnökségi tag Kubatovval és Kövér Lászlóval konferenciázik Habony rokonságának tihanyi szállodájában. Csak a legújabbak.
Nem épp sziklaszilárd elvekkel kimért út. Mi folyik itt?
De hát megmondták: az ideológiák kora lejárt. Mi maradt helyette, ami a Momentumot máris középpárti státusba repítette (a DK-t kivéve a többi ellenzéki párt kárára)?
Én magam sokat írtam a párt esetében a narratíva hiányáról arra gondolva, hogy előbb-utóbb majd hiányozni fog ez. Most nem úgy tűnik. A párt láthatóan az esztétikai és emotív politizálás mellett kötelezte el magát, kihasználva a nagy erkölcsi és politikai világképek már több mint száz éve tartó bomlásának legújabb mediatizált fordulatát: nem azt, hogy a FB, a Twitter és a Snapchat átvette a politizálás korábbi vezető instrumentumának, az egyoldalú tömegkommunikációnak a helyét (ez már idehaza is egy lassan tízéves történet), hanem azt, hogy nincsen igazság. Effektek és szenvedélyek vannak, töredékes világképek pillanatnyi egymásba illesztése vagy még inkább a világképek egymásba játszása van.
Az esztétikai politizálás a látványra, a szexualitásra, a szépre és a vonzóra épül. Az emotív politizálás a (gyakran inkoherens) kijelentések mellé társuló indulatokra, expresszív metakommunikációra, az érzelmek megmozgatására, a szenvedélyek aktivizálására, tömegélményekre. Az előbbi inkább passzív, az utóbbi aktív. Az előző konstans, az utóbbi eruptív-diszruptív.
Mindkettő kognitíve az értelem (ráció) előtti, hatásfokban és sebességben pedig megelőzik az értelmet. Az agynak más területeire hatnak, mint pl. egy narratíva.
A Momentumnak semmilyen nehézségébe nem kerül hidat képezni a nácik és progresszivista zöldek, a centrista fideszesek és a nagyszülő korú munkáspártiak között, amit azért tehet meg, mert tulajdonképpen nem mond semmit, legalábbis semmit, ami az esztétikai-emotív jelentése elé állna a nyilvánosságban (és ezzel szelektálna értelmek, értékek és meggyőződések között). Nem is érti, mi baj lenne a híd voltával.
A legújabb politikusgeneráció értelem (ezért erkölcs) előtti eszközökre épít, ami természetesen -- miközben további kognitív és erkölcsi regresszió árán épül -- túl van posztmodernen annyiban, hogy emezt még csak a modernen túli gondolkodás ihlette, a posztracionális ellenben a ráció magafelejtésében él. Ez a -- látszólag irracionális, valójában posztracionális -- állapot megint csak nem a ráció ellenében határozza meg magát, mint tette pl. a nácizmus (az akarat felemelésével), mindössze virágot visz a ráció sírjára. Tisztelettudó a halottal szemben, amit életében kigúnyolt volna, ha alkalmuk van találkozni. Nem volt, viszont az ő sírján tenyészik.
A ráció és igazság utáni állapotban felnőve a Momemtum osztja a Fidesz politikai teológiáját. A politika önmagáért van, a hatalom öncél, a hatalmi vágy minden. Hogy hatalomra kerülve mi lesz, azt senki sem tud(hat)ja. A lényeges különbség egyelőre, hogy míg a Fidesz megtagadta az értelmet és az erkölcsöt a hatalom érdekében, addig a Momentum csak nem ismeri ezeket. A Momentum egyelőre csak eljátssza a háborút, amit a Fidesz komolyan csinál. Véresen komolyan eljátssza a reflektív, liberális politika halálát, mert ez a hatalmi algoritmusa.
A Fidesz az irracionális, Momentum a posztracionális kohéziót szervezi. Utóbbi (nomen est omen) öntudatlanul; a pillanatok jelentés nélküliek, de szépek vele. És nem érti magát -- természetesen.
Kétségtelen, hogy a Momentum posztracionalizmusa az egyetlen újítás a magyar politika ideológiai korszaka után, amelynek a Fidesz a maga irracionalizmusával még a része és egyben a legsikeresebb utolsó fejezete. A kérdés: legyőzi-e végül a politikai esztétika a politikai irracionalizmust, illetve ha igen, jó lesz-ez nekünk. Vagy -- reménykedjünk -- van még út vissza a közösségi értelemhez és erkölcshöz.
