Tarlós István, a Fidesz-KDNP főpolgármester-jelöltje arra a kérdésre válaszolva, milyen kampányra számít, úgy fogalmazott: ami az ellenzék részéről folyik, az nem is hasonlít önkormányzati választási kampányhoz, inkább „revansista szemléletű, hevenyészett és változatosság nélküli destabilizálási kísérlet, aminek a főváros menedzselése szempontjából egyszerűen semmi értelme”.

Hozzátette, több telefonos jelzésből meg lehetett bizonyosodni arról, hogy a háttérben „régi SZDSZ-esek közreműködésével elégedetlenség felszítására igyekeznek alapozni, de tulajdonképpen nem kis mértékben erőforrások öncélú megszerzéséről is szó van”.

Hadd fűzzek ehhez néhány megjegyzést. Tarlós úr nagyon megijedhetett amiatt, hogy az ellenzéki egyezkedés viszonylag sikeresen folyik eddig -- ami e sorok írója számára is meglepetés -- és a végén még kijöhet belőle a Fidesz budapesti veresége. Ez az ijedség rendben van, bár objektíve nézve Tarlós bürgermesterkedését -- pl. lenézve az utakra, fel- a fákra a fák hűlt helyére, és rá- az épületekre, a tömegközlekedési objektumokra, az építkezésekre, a közparkokra usw. -- a veresége igencsak időszerű már. A blazírt szájalás és a szerencsétlenkedés egy olyan pozícióban, amelyben a legkevésbé sem a pozíció betöltője a döntéshozó, az flottul megy természetesen, de civilizált országokban ennek a hitele néhány év után kimerül. Tarlós nem gondolja, hogy Magyarországon is így kéne lennie.

Az viszont egyáltalán nincs rendben, ahogy a régi SZDSZ-káder, ma keresztényakármilyen "városvezető" teljes természetességel és magától értetődő reflex-szel nyúl vissza letűnt korok diktatórikus szóhasználatához -- talán beidegződésből, talán a szocializációjából, talán a történelmi érzékenységéből, talán a mai divatból következően --, miszerint a választásokon való részvétel (teljesen becsületes névtelen feljelentésekkel alátámasztott) "destabilizálási kísérlet" (=az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés) lenne. Szomorú, Tarlós úr, igen szomorú fordulata ez a demokráciának, egy újabb a civilizációból való kihátrálás és a magyar történelem orrfacsaró szegmensébe való visszatérés felé.

Az már csak inkább vicces gazdája és politikai kebelbarátai utóbbi évekbeli ténykedésének -- aka. az ország erőforrásainak fosztogatása -- ismeretében, hogy a szerencsétlen ellenzéknek, amely már mégsem tűnik elég szerencsétlennek, "tulajdonképpen nem kis mértékben erőforrások öncélú megszerzésének" szándékát tulajdonítja. Tarlós úr pofátlanságának határa a Göncöl-szekér. Ez a virtigli orosz propagandafogás, hogy ti. a saját magunk által szisztematikusan űzött tevékenységgel megvádoljuk az ellenfelet és -- joggal -- bízunk abban, hogy a tözsválasztó hülyén bekajálja ezt is, a bizonytalanokat pedig tovább bizonytalanítja, Tarlós még nagyobb dicséretére válik és még nyilvánvalóbbá teszi eddigi szakmai és etikai méltatlanságát.

Remélem, Tarlós urat elviszi az ördög legkésőbb október végén. Megannyi ellenzéki szerencsétlenkedés, karácsonyi hajladozás és évtizedek óta kelő szoci pattanás sem okozhat akkora kárt Budapestnek, mint az ő álmából néha felriadó és önmagát fehúzó kisszerűsége a NER-ben neki rendelt szolgálati dobozban. Ő az a fajta, amelyiknek nem elég, ha a Fidesz középkáderei alázzák, szívesen megteszi önszorgalomból maga is és utána megsértődik, ha az ember sajnálkozik rajta. Tarlós nertárs specialitása a magyar politika Augiász-istállójában az önérzetes maga alázás.

Ha csomagol és megy a végén, ha nem, mindenkit minősít, hogy személyes válsághelyzeben milyen eszközöket enged meg magának.