Mielőtt az olvasó elhamarkodottan levonná lesújtó következtetését a címből, a folyamat, amelyet ajánlok, több évtizedet is igénybe vehet, és a célja a közösségek, a társadalom és a gondoskodó kultúra elősegítése -- az állam kárára. Sokat gondolkodom mostanában az ún. feltétel nélküli alapjövedelemről (FNA) a prognosztizált robotizáció és a mesterséges intelligencia elterjedése kapcsán, amelytől azt várom -- azok között vagyok, akik azt várják --, hogy a piaci értékteremtés egyre nagyobb hányada kerül közvetlenül nem-humán kezekbe, illetve a fennmaradó humán része egyre inkább bizonyos szakmákban (mindenek előtt a szoftveriparban, a genetikában és ezek alkalmazásaiban) koncentrálódik. Ha nem akarjuk, hogy az államhoz és inkompetens uraihoz csússzon minden kontroll az életünk fölött, minél hamarabb el kell kezdeni elvenni tőle ma még evidensen hozzá tartozó -- sőt humánusnak (!) -- tekintett funkciókat, köztük a címben jelzetteket.
Egyfelől az FNA mint jövedelmi forrás komplementere egy szuperfejlett társadalomban -- amelyben csak a fogyasztás indokolja az emberi életet, mert értékteremtésben egyre kevésbé van rá szükség (még egyszer: évtizedek távlatáról van szó), de aminek következtében ez a társadalom óhatatlanul dehumanizálódik -- az emberek közötti (a speciálisan emberi) kapcsolatok erősítése kellene hogy legyen. Másfelől ahelyett, hogy az államot erősítenénk a centralizált, nem mellesleg kimerülő nyugdíjrendszer fenntartásával, rá kell nevelni az embereket az önmagukról és szeretteikről való gondoskodásra: a relatív értékteremtő képességük folyamatos szinten tartására a változó körülmények között is, az aktív életükben történő felhalmozásra, a javaik megosztására (sharing and caring) és a kooperatív közösségekben való részvételre. A nyugdíj, a segélyek és a juttatások privatizálása (megritkítása és egyéni kockázatközösségekhez való rendelése) egyfelől, a vagyonok adóztatása (a jövedelmek helyett) másfelől humánusabb, kevésbé kontrollálható, már a maiakhoz képest is autonómabb és gazdagabb szociális rendszereket tennének lehetővé, erősítenék a nagycsaládokat, növelnék a szabadságot és a hatékonyságot, csökkentenék a populista demagógiának való kiszolgáltatottságot és elég jól megoldanák a fejlett társadalmak elöregedéséből származó finanszírozási problémákat.
Harmadszor tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy nem a nyugdíjak stb. elvételéről, hanem egy szemlélet lassú, szisztematikus megváltoztatásáról van szó, ami mindösszesen kell ahhoz -- a nyugdíjkérdésen túl --, hogy az emberi társadalom megmaradhasson emberinek: egyrészt az állammal, másrészt a fogyasztási logikával, harmadrészt a digitalizációval és a mesterséges intelligenciával szemben. Amiről a mai szocialisták (tehát pl. a magyar népesség és a pártok 95%-a) azt hiszik, hogy közvetlenül az állam alkalmasabb (ezért valójában egyre korruptabbá és diszfunkcionálisabbá váló) felhasználásával oldható meg, arról le kell szögezni, hogy maga is egy torz, közvetett út, amely az emberek autonóm szervezkedésének meghekkelésével nőtt naggyá és uralkodott el felettünk. Vannak, ti. az államnak, nehezen nélkülözhető vagy csak veszélyes bonyolultságokkal felszámolható funkciói (rendvédelem, külpolitika, monetáris politika stb.), de vannak elég világosan átlátható, alakítható funkciói is (amelyekről beszélek), és ezek mai roppant pazarló, alacsony hatékonyságú ellátása csak további terhekkel fog nőni a jövőben. Le kell rombolnunk az állam mítoszát ahhoz, hogy emberek maradjunk. Ráadásul ez nem egy társadalomelméleti, hanem csak társadalomtudományos és politikai feladat; értem ez alatt, hogy nem kell a cselekvéshez a mai rutinokkal szemben álló cselekvési logikát megalapozni, mert az simán megléphető a mai cselekvési paradigmán (a kapitalizmuson, a racionális választáson, a demokrácián) belül.
