Ezen a blogon vissza-visszatérően védem a kapitalizmust elsősorban az ellenfeleivel szemben, amelyek untig elégszer bizonyították már akárcsak a XX. század során, hogy a messze nem "ideális" liberális demokráciával és a messze nem "ideális" piacgazdasággal két dolgot tudnak szembeállítani: moderált formájukban a szegénységet, őszinte pillanataikban pedig hullahegyeket. Az egyszerűség kedvéért kapitalista demokráciának nevezhető legkisebb rossz védelme az ellenfeleinek elkerülését szolgálja, nem a rendszer feletti nyálas elrévedést.
A konzervatív beállítottság alapélménye az emberi sors tragikussága és a fajunkkal kapcsolatos szégyenkezés. Kiemelkedő emberi teljesítmények - a tudomány, az erkölcs, a szeretet stb. világában - persze akadnak, ha korlátozott számban is, és ezeket értékeljük, ünnepeljük és hálát adunk értük. Az emberiség kollektív magasztalására azonban semmi okunk. Ennek fényében a kapitalista demokráciára elsősorban az emberek féken tartásának eszközeként tekintünk. Lehetővé teszi a tömegek fogyasztóként való beterelését a mesterségesen keltett vágyak, a vásárlóközpontok és a celebek debil világába; hogy irigyeljék és ne gyilkolják egymást. Csak elhanyagolható arányban jelenti az embereknek a kapitalizmus azt a produktív keretrendszert, amelyben kiteljesíthetik önmagukat valamiféle kiválósági mérce szerint. De a félreértések elkerülése végett: a kapitalizmus alternatívái még ennyire sem képesek. Az államtól való több-kevesebb gazdasági függetlenség és az egymás élete és javai iránti érdektelenség (mindösszesen a szabadság) a kapitalista tömegtársadalom minimalitásukban is legnagyobb, páratlan áldásai.
A kapitalizmus mindent összevetve a legalkalmasabban, a legzavartalanabbul fejezi ki az átlagember szomorú, értelmetlen életét, azaz az ember tragikus sorsát, amelyben a tragédia érzetét az a konfliktus kelti, ami a (sub specie aeternitatis) remélt "nembeli" lehetőségeink és az aktuális produktumunk között áll fenn, akár ha az emberiséget, akár ha a legtöbb embert egyenként nézzük. Ez a "nembeliség" ugyan nagyobb részt egy spekulatív norma kifejezése, mégsem teljesen az, ha hajlandók vagyunk elfogadni, hogy ilyen tragédia (beteljesítetlenség) van és a tragédia kárvallottja mindenekelőtt az emberi lélek, amelyről úgy érezzük - akár az isteni eredete miatt, akár a lelkiismeret értelmében, akár az irracionalitásban rejlő plasztikussága, az empátia különös fakultása okán, akár a hagyományos antropológiában élvezett primátusa és a máig fennmaradt bája iránti elnézésből -, hogy a legtöbb sérülést szenvedi el az élet során. Noha ez adná az emberségünk lényegét; mégis ez kerül rendre a legutolsó helyre a döntéseinkben, ami viszont nem marad büntetlenül az emberi karakterekben.
Százezreket alkalmazó iparágak szerveződnek az elképzelhető leghülyébb vágyak keltésére és kielégítésére az iPhone n-edik generációjától a saját maga által tisztított vízzel főző, slim selyemingben, tökös nadrágban feszítő idősödő baristák világáig. A biznisz világ közösségi hálóján, a LinkedInen, ostobább (és lélekgyilkosabb) egy átlagposzt, mint a Facebookon. Az emberek nagy többségét tönkre teszi a mindennapi munkájának bornírtsága. Semmi más ez, mint az emberi horizont tragikuma a fenti értelemben. Nem olyasmi, amin lehetne, vagy érdemes volna változtatni. A kapitalizmus még mindig az a rezsim, amely a leginkább lehetővé teszi a tragédia feloldását, mert meghagyja mindenkinek, hogy a saját mércéje - adott esetben kiválósági mércéje - szerint viszonylag szabadon éljen, illetve nem teszi kötelezővé a benevezést semelyik show-ra. Kellő lelki és szellemi erővel távol tarthatja magát az ember akár mindentől, de meg is találhatja benne a kevés valamit is, ami mégiscsak előny minden más rezsim ajánlatával szemben. Azért bár felületesen nézve osztozom a mélyen érző, súlyos tekintetű rendszerkritikusok rezsim iránti megvetésében, azt éppen az ellenkező okból teszem: mert adekvátnak találom az emberiséghez. Nem olyasminek, amitől meg kéne váltani minket.