Az átlagmagyar fülnek kétszáz éve - mióta egyáltalán felvetődhet az alternatíva - sokkal borzasztóbban hangzanak a piaccal és a versennyel kapcsolatos szavak és történetek, mint az állam, az adó, az egyenlőség stb. kontextusa. Az utóbbitól várjuk az előbbitől való "védelmet" ahelyett, hogy mindenki magát "védené meg" (ha már ragaszkodunk ehhez a szóhoz) azzal, hogy megfelelő kompetenciák, hozzáállás és önmegvalósítás mellett a maga javára fordítja a piac játékszabályait. Nem beszélek most arról az arroganciáról (és persze a benne rejlő tévedésről), hogy az állam környezete védi a humánumot is a piactól, de egy megjegyzés erejéig még visszatérek rá a cikk végén.

Nos, vegyük Jeff Bezos-t és az Amazont. Az átlagamerikai fül valamivel kevésbé süket a piac érveire, mint a magyar, de azért -- és főleg a progresszivista véleményformálók nagyításában -- itt is felmerül, hogy az előbbiek a Sátán reinkarnációi, mert régebbi logika alapján működő cégeket és munkahelyeket tesznek tönkre és - ami egy másik vád - kizsigerelik a saját beosztottaikat. Jellemző, hogy az etatista fül Bezos sikerében a "tönkretételre" hegyeződik ki, holott régi struktúrák felforgatásához hatalmas innovatív és szervezőerőre van szükség, amely minden haladás alapja. (Innen az, hogy nem használom a progresszív jelzőt a progressziót ideológiai vircsafttá torzító újbalos álláspontra: ez a progressziót lényeges tekintetben inkább akadályozza, kizárólag hatalmi szempontból értelmezi és támogatja, elsősorban identitáspolitikai oldalon.)

Mármost mit tehet hozzá az állam egy ilyen paradigmaváltozáshoz -- jelen esetben ahhoz, ami a retailben (kiskereskedelemben) bekövetkezett Bezos és az Amazon színre lépésével? Elvileg -- belenyúlva a piacba -- kötelezhetné a munkáltatót minimumbér és ellátások, bizonyos munkakörülmények stb. biztosítására, amely neki magától nem lenne érdeke, és/vagy az állam segíthetné a versenyképtelen cégeikben munkahelyüket vesztett dolgozók átképzését, munkanélküli járadékainak kiterjesztését, vagy egyéb még emészthető agyrémeket. Az utóbbiakkal az állam azt is sugallja, hogy a dolgozónak (felnőtt embernek) nem feladata, nem várható el tőle stb. a saját életkörülményeinek és reális jövőképének gondozása és a tudásának a piaci elváráshoz való igazítása. Ellenben az állam jelenléte egyik említett körülmény esetén sem szolgálja ugyanezek érdekét, akiknek minden állami agresszió ellenére továbbra is a piacon kell eladniuk a munkaerejüket (tudásukat), mert az állam egyet nem tud: nem tudja megváltoztatni azt a piaci logikát, hogy az olcsóbban eladásra ajánlott nagyobb érték (termék, szolgáltatás, tudás) cseréjének a legnagyobb az esélye. Senki sem fog drágán rosszat venni, ha olcsón vehetne jobbat, ami párosítva azzal a ténnyel, hogy a piac nem iktatható ki a cseréből és a gazdaságból, egyértelművé teszi, hogy az államtól csak nagyon alacsony -- nem stratégiai -- szinten lehet bárkinek várnia a maga védelmét. Minden állam a piacról adók formájában elsajátított forrásokból él, csak ezt tudja így vagy úgy elosztani és egy részét a versenyképtelen állampolgárok támogatására fordítani, de ezen túl nincsenek eszközei. A verseny tényét nem tudja felülírni, és a dolgozó saját döntése marad, hogy - nyilván egyénenként más más szintről indulva - milyen szinten és módon kapcsolódik be ebbe a versenybe.

Bárki tehát, aki az államtól remél védelmet a saját életében, annak tipikusan (vannak kivételek) meg kell elégednie átmeneti és/vagy a nagyon alacsony életszínvonalra elegendő juttatásokkal. Mindenkinek, aki többre vágyik a piacra kell mennie. A tudósnak (hacsak nem alapkutatásban vagy az állam számára stratégiai területen dolgozik), az üzletembernek, a művésznek stb. egyformán. Az állami állás vagy apanázs az esetek túlnyomó részében minden értelemben szerény életet enged csak. Mindenki maga dönt a saját sorsáról, ha tetszik neki, ha nem -- és vállalja a következményeit. Nem kell mindenkinek gazdagságra törni, vannak más fontos szempontok is az életben, de ha több egymást követő ponton -- tulajdonképpen minden nap újra és újra -- így döntött, kérdéses, hogy mennyiben várhatja el hiányzó erőforrásai egy részének kipótlását a közösségtől. A szegénység kezelése távolról sem olyan egyszerű erkölcsi kérdés, mint ahogy a legtöbb "humanista" gondolja. Az átlépés a könyörülettől és az egyéni erkölcsi döntésektől az államilag kikényszerített szociális hozzájárulásokhoz messze nem magától értetődő, ahogy az állam újraelosztó joga se az a rendvédelmen, a jogbiztonságon, a gyermeknevelési támogatáson, az egyenlő színvonalú iskoláztatáson és az egészségügyi alapellátáson, azaz a bemeneti erőforrások nivellálásán túl. (Disclaimer: szegény és szegénység alatt mindig elsősorban az adott társadalomban releváns állapotot értem, másodsorban a világpiacon elért - de az adott társadalom és kultúra nehézkedési erejével gátolt - állapotot.)